"Simone az ajtóból szidott: A pápát nem tegezzük!"
Egy nagyon szép és aranyos történet! Natascia három gyermek édesanyja. Hat éve tartó betegsége nagy fájdalmakkal jár, komoly nehézségeket okoz, ám ő nagy lelkierővel küzdi le az akadályokat és őrzi meg optimizmusát. Levelet írt Ferenc pápának, aki megkereste telefono:
Hat évvel ezelőtt menstruációs problémák miatt ment orvoshoz, mert úgy érezte, mintha a vér benne rekedt volna a hasában. A nőgyógyász felírt egy gyógyszert, és azt ígérte, pár hónap múlva megszűnik a problémája. Nem vizsgálta meg, így nem derült ki, hogy örökletes véralvadási problémája van, előrehaladott fázisban. A gyógyszer agyi vénás trombózist okozott nála.
Ekkor már három gyermeke volt, Ilaria, Gabriele és Maria Giulia, hat pedig a mennyben. Habituális vetélésről volt szó tehát az esetében, mégsem gyanakodtak az orvosok, sőt, két esetben császármetszéssel szült, holott a betegségével csak megfelelő óvintézkedések mellett lett volna műthető.
Férjével együtt a Neokatekumenális Út mozgalom tagjai. Körülbelül egy hónappal azután, hogy elkezdte szedni a gyógyszert, a szombat esti miséről hazatérve Natascia elájult. A kórházban tért csak magához, a jobb oldala teljesen béna volt, nem tudott beszélni, a szája az egyik oldalra húzódott. Ez ma már alig látszik, a jobb szemére viszont nem lát. Azt mondták neki, idővel rendbe jön, azonban kiderült, hogy az egyik testfél gyengesége valójában féloldali bénulás. Logopédus és fizioterapeuta foglalkozott vele.
Feljelentette-e az orvost? – kérdezte tőle az Aleteia riportere. Nem tette – mondta el –, bár más orvosok szerint megtehette volna. Ő azonban úgy gondolja, emberi tévedés volt a részéről, még ha súlyos is, nem ő akart ítélkezni felette, az Úrra bízta.
A betegség előtt séf volt, jól keresett, aztán hirtelen olyan helyzetben találta magát, amely ismeretlen volt előtte, meg kellett tanulnia ebben az új helyzetben élni. Szülei, eredeti családja eltávolodott tőle a betegség után, ő pedig imádkozik értük. Férje, Simone mindvégig mellette volt, a betegség nem rontott a kapcsolatukon, sőt, még nagyobb egységet teremtett közöttük. „Nem én választottam, Isten választotta nekem, és nagyon jó döntés volt. Én 17 éves voltam, ő 23 – húsz év telt már el, amióta együtt vagyunk! Augusztusban ünnepeljük a 16. házassági évfordulónkat, és én még mindig fülig szerelmes vagyok belé.”
Egy alkalommal, amikor úgy érezte, nem tudja ellátni gyermekeit, így fohászkodott Istenhez: „Ha te is úgy akarod, küldj nekem egy jelet. Nem azt szeretném, hogy megérintsen egy fuvallat, rám szálljon egy levél, elérjen egy napsugár – én valami olyasmit akarok, mint egy pofon, különben nem tudok továbbmenni. A betegség összetör. Nem bírom tovább hordozni ezt a keresztet.”
Meg kellett tanulnia bal kézzel írni, s a gyógytornász azt mondta, tűzzön maga elé egy célt. Megszületett benne a gondolat: levelet fog írni Ferenc pápának, kézzel. Négy évvel később, a fia füzetéből kitépett lapra írta meg végül a pápának, hogy a betegsége hihetetlen módon meggyógyította: „Megértettem, hogy a szenvedés más nézőpontból láttatja velem az életet, a kerekesszék perspektívájából.” Az utóiratban leírta a telefonszámát is.
A közösségében elmesélte ezt a testvéreknek és a papnak, aki óvta, és arra kérte, hogy ha Ferenc pápa nem válaszolna, ne vegye rossz néven, hiszen sok a dolga. „Úgy várok erre a válaszra, mintha egy barátom lenne, és biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb megérkezik. Mert ezt kértem az Úrtól” – válaszolta Natascia. A férje, Simone is ugratta, nem hitte, hogy a pápa éppen neki fog válaszolni.
Comastri bíboros írt neki először, érdeklődött a története felől, és tájékoztatta, hogy levele bekerült azok közé, amelyeket Ferenc pápa személyesen el fog olvasni. A bíboros elküldte neki egy Szűz Máriáról szóló könyvét is, dedikálva. „Látod, a bíboros ajándékot küldött neked, ne kérj lehetetlent” – mondta a plébánosa. „Istennek semmi nem lehetetlen, nem igaz?” – válaszolta ő.
Krisztus király vasárnapján este nyolc óra körül megszólalt Natascia mobilja. Simone kérte, hogy vegye fel, de neki előbb le kellett vennie magáról az orvosi rögzítő eszközöket, ami időbe telik. Simone morgott, hogy neki kell felvenni, hiszen azt hitték, a szokásos telefonos ajánlatokról van szó. „Igen, igen, Natascia, már adom is… Téged keresnek, valaki furcsa akcentussal” – adta át a telefont.
„»Natasciát keresem« – szólalt meg egy hang. Idegesen szakítottam félbe: »Én vagyok.« Mire ő: »Ferenc pápa vagyok.« Simonéra néztem, és azt mondtam: »Simone, nem a telefontársaság az, hanem a pápa!« … Nagyon boldog voltam, és azt mondtam: »Milyen jó! Régóta várom a hívásodat.« Simone az ajtóból szidott: »A pápát nem tegezzük!« Még most is nevetnem kell, ha erre a jelenetre gondolok. A Szentatya mondta, hogy olvasta a levelemet, én pedig félbeszakítottam: »Igen, azért írtam, hogy elmondjam, a betegség egy ajándék volt számomra, megtapasztalom az alázatot, a megbocsátás erejét, az imádság mindenhová elérő hatalmát.« Ő pedig így válaszolt: »Milyen jó veled beszélgetni! Jó ezeket hallani. Köszönöm neked.« Nem akartam elhinni, hogy ezt mondja, és így folytattam: »Én köszönöm Önnek. Én egy csepp vagyok a tengerben, és Ön éppen nekem telefonál!« Erre ő: »Nem, Natascia, te nagyon fontos vagy, és tudod, miért? Mert megvan benned minden, ami Jézus szenvedését megjeleníti.« Ezekre a szavakra mindig emlékezni fogok. Azt mondtam neki, hogy nem érzem magam ilyen fontosnak, de mivel ő a pápa, én senki vagyok, nem mondhatok ellent.”
Aztán Ferenc pápa megkérdezte tőle, hogy ugye van három „gyöngye” – mert így nevezi a gyermekeit. Kimondta mindhármuk nevét, a gyerekek pedig kiáltozták: „Ciao, Ferenc pápa!” , mire ő válaszolt: „Ciao, gyöngyök!” Aztán átadta a telefont a férjének, mert tudta, hogy még válóok is lehet, ha nem ezt teszi. Simone hajlongott, miközben a pápával beszélt, és folyamatosan Őszentségének szólította, ő pedig nevetett rajta. Végül visszavette a telefont és megköszönte a hívást. Ferenc pápa így szólt hozzá: „Azért hívtalak, hogy megvigasztaljalak, és én kaptam vigaszt.”
Később megkérdezte Simonét, ő miről beszélt a pápával, de a férje annyira zavarban volt, hogy semmire nem emlékezett.
Natascia úgy érzi: „Ez volt a jel, amit az Úrtól vártam, az erős simogatás. Attól kezdve teljesen az Úrra bíztam magam, elfogadtam az akaratát, vigaszra leltem. De gyakran nehéz, nagyon nehéz, nem tudom, mi lenne, ha nem lenne a közösségem, a hitem, az utam, a férjem, aki ha rossz kedvem van, olyan hittanórákat tart nekem, hogy inkább azt mondom, jól van, igazad van, csak hogy hagyja abba….”
„Amikor jól voltam, dolgoztam, pénzt kerestem, azt hittem, dönthetek mindenről: a betegség azonban megaláz és ezért alázatra tanít. Az alázat ajándék. A pápának azt is elmondtam: Úgy akarom hordozni ezt a keresztet, ahogyan Krisztus hordozta. Krisztus háromszor elesett, de a végén magához ölelte a keresztet. Én is ezzel a méltósággal szeretném hordozni az enyémet. Hogy ezt megtegyem, másképp kell tekintenem a betegségre: úgy, mint egy olyan dologra, ami megment, ami mindent szebbé és igazabbá tesz” – vallja.
A hétköznapi nehézségek nem múltak el, sőt, olykor még nehezebbek, de Natascia nem adja meg magát. Amikor hazatért a kórházból, azonnal elkezdett főzni a gyerekeknek. Simone megdöbbent és azt mondta nekik: „Látjátok, anyátok nem akármilyen anya, eddig az ereje segítségével tette a dolgokat, most pedig kénytelen a szívével csinálni, mert nincs ereje.”
Forrás és fotó: Aleteia
Magyar Kurír
(tzs)
