A szentségimádás misztikája – 7. rész
Énekes, zenés dicsőítés és imádás
Még a 1990-es évek első felében történt, az egyik országos karizmatikus találkozón. Egy addig külföldön élő, a rendszerváltás után hazatért magyar pap a szentségimádás végén felszólított minket, hogy tapsoljuk meg Jézust. Megtettünk, több ezer ember fejezte ki akkor így örömét Isten felé. Én is tapsoltam, de belül meg voltam hökkenve kicsit: hát ezt is lehet, így is lehet?
Olyan jól nevelt keresztények vagyunk, olyan illedelmesen és szépen tudunk ülni a padokban! Ez a nagy illedelmesség azonban gátja lehet annak, hogy kifejezzük szeretetünket, örömünket Isten és embertársaink felé. (Mintha házastársunknak mindig csak illedelmes kézfogással udvarolnánk, de soha nem jutnánk el az ölelésig…) Márpedig Isten az érzéseinkkel és érzelmeinkkel együtt szeret minket, sőt, Ő is így szeret minket! Ahogy Izajás próféta által szól az Úr: „Hadd énekeljek kedvesemről, szerelmesem énekét szőlőjéről!” (Iz 5, 1).
Érdemes felidéznünk magunkban az Énekek énekének sorait, például ezt: „Én a szerelmesemé vagyok és a szerelmesem az enyém” (Én 6,3) A zsoltárok némelyike elé oda van írva: „szerelmes ének”. A Bölcsesség könyvében ezt olvassuk: „Őt szerettem és kerestem ifjú koromtól, s azon voltam, hogy kedvesemmé tegyem, és szerelmes lettem szépségébe.” (Bölcs 8,2) Ez bizony nem csak „értelmi”szeretet, ebben benne van test és lélek, vágy és vonzódás!
Amikor énekkel és zenével dicsérjük az Urat, akkor megengedjük magunknak és segítünk a belső világunknak, hogy felszabaduljon az Istennel való együttlét örömére. Dávid király énekelt és együtt táncolt a néppel a frigyláda előtt, amikor azzal bevonultak Jeruzsálembe. (És egyáltalán a név, „frigyláda”: annak a házassági frigynek, szövetségnek a pecsétje, amit Isten kötött a népével. Ki ne táncolna a saját lakodalmán?) Mi, akik ebben a visszafogott, lehűtött keresztény kultúrában szocializálódtunk, olykor megbotránkozunk a szeretet forróbb kifejezésformáitól. De érdemes egy kicsit kitekinteni a világba, hogy lássuk, nagyon sokféle módon lehet (érvényesen és elfogadottan) dicsérni és imádni az Urat! (Hallgattam egyszer egy afrikai püspök beszédét, aki elmondta, hogy náluk a szentmise úgy kezdődik, hogy a nép zeneszóra, énekelve, táncolva bevonul a templomba. A plébános előtt egy tánckar vonul és táncol, a püspök előtt kettő, ő pedig velük énekel és táncol…)
Szent Ágoston írta egykor, hogy „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”. Mi is énekelhetünk magunkban és fennhangon, egyedül vagy közösségben, hangszeres kíséret nélkül vagy kísérettel. Szentmiséinken is így énekelünk és megtehetjük ezt szentségimádás keretében is. Dicsőíthetjük és imádhatjuk az Urat régi egyházi- és népénekeinkkel, elmélkedő dalokkal (mint pl. a taizéi énekek) és lendületes mai szerzeményekkel is. Halkan vagy hangosan, lassan vagy gyorsan – szinte mindegy, ha az ének és a zene is csak eszköz arra, hogy kifejezzük szeretetünket az Oltáriszentségben jelen lévő Úr Jézus Krisztus iránt. Eszköz, hogy figyelmünk, érzéseink, érzelmeink és gondolataink, mintegy beletemetődve az énekbe, mind Isten felé szárnyaljanak.
Jó dolog, ha a dicsőítést elcsendesedés, csendes imádás követi. Bensőnk mintegy elpihen az Úrban (akár el is képzelhetjük, hogy odabújunk Jézus ölelő karjaiba, ha utána ezt a képet is el tudjuk engedni), az Ő békéjét és csendjét éljük, minden erőfeszítés nélkül. (Esetleg utána újra lehet énekelni, vagy közös imát mondani… jó, ha a szentségimádásnak vagy egy kialakult ritmusa, és változatossága, amit könnyű követni…)
Az ének, a zene nem öncél, hanem eszköz. Nem koncertezünk, hanem dicsőítünk, nem mi, hanem Isten van a középpontban. Ha felkeltjük is az érzelmeket, nem önmagunkért tesszük, nem valami hamis extázist keresünk, nem lelki élményekre várunk. A zene és ének, a dicsőítés célja, hogy bevigyen minket Isten imádásába. Ha ezt elértük, nagyon jó. De ha nem – hisz nem gépek vagyunk, hanem emberek, akik lelkiállapotuktól függően sokféle módon reagálhatnak -, akkor sincs baj. Nem kell semmit erőltetni. (Még egy ének, és majd jön az áttörés – ez inkább csak elfáraszt és letompít, rosszabb esetben manipulál, ebbe az utcába ne menjünk be.)
Előbb-utóbb mindannyian megtaláljuk a nekünk leginkább megfelelő stílust, amihez könnyen tudunk alkalmazkodni, és ami segít minket a legfontosabb célunk, Istennel egyesült életünk kibontakozásában.
Részlet Sípos (S) Gyula: A szentségimádás misztikája című írásából
