Kovács Győző: Végső idők? - 5. rész
V. Fenntartható fejlődés?
A társadalom iránti felelősség közkeletű eszköze a már korábban említett fenntartható fejlődés. „…a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket”.[1] Az elv nagyon humánusnak tűnik, de ma már közismerten liberális közgazdászok, mint Joseph E. Stiglitz, vagy Soros György is ellentmondást találnak benne:
„Az IMF gazdaságpolitikai irányelvei, amelyek részben arra a túlhaladott feltételezésre alapoztak, hogy a piaci folyamatok önmagukban hatékony kimenetelhez vezetnek, nem engedtek teret a megfelelő állami beavatkozásoknak, amelyek irányíthatták volna a gazdasági növekedést, és mindenkit jobb helyzetbe hozhattak volna. …
Az országoknak ellentmondás nélkül kellett követniük az ideológia vezérelte gazdaságpolitikai recepteket. …
A globalizációval szembeni ellenállás nemcsak azokból a látható károkból táplálkozik, amelyeket az ideológia vezérelte gazdaságpolitika a fejlődő országoknak okozott, hanem a globális kereskedelmi rendszer egyenlőtlenségeiből is. Azokat leszámítva, akik abból húznak hasznot, hogy a határokon kívül tartják a fejlődő országok termékeit, ma már kevesen védik azt a képmutató álláspontot, amely szerint a fejlődő országoknak segítünk azzal, ha megnyittatjuk velük határaikat a fejlett ipari országok termékei előtt, miközben az előbbiek továbbra is védik saját piacukat, így téve még gazdagabbá a gazdagokat, a szegényeket pedig még szegényebbé – és még dühösebbé.”[2]
„Ha társadalmunk még egyáltalán hisz valamiben, akkor a piacban hisz. A laissez-faire kapitalizmus szelleme szerint a közjót akkor szolgáljuk a leginkább, ha gátlástalanul követjük a saját érdekeinket. … Ha nem vizsgáljuk felül ezt a felfogásunkat, és nem helyezzük a közjót a saját érdekeink fölé, számolnunk kell azzal, hogy ez a rendszer összedől. … A laissez-faire ideológiája ugyanúgy tudományos igazságokat ferdít el, mint ahogyan a marxizmus tette. … Jelenleg az a veszély, amely az eltúlzott liberalizmusból támadhat, nagyobb, mint amelyet a totalitárius ideológiák jelentenek.”[3]
J. M. Keynes, a makroökonómia atyja még pontosabban fogalmaz, egyszersmind nagyszerűen példázza, hogy a közgazdaságtannak el szabad, sőt, el kell szakadnia a kizárólag gazdasági szemlélettől: „Nincs messze az a nap, amelyen többé már nem kitüntetetten foglalkoznak a gazdasági problémákkal. Ehelyett a szív küzdőterére megyünk, mindig újra valós nehézségeink felé fordulunk, az élet és az emberi kapcsolatok problémáihoz, a teremtés, a viselkedés és a vallás problémáihoz.”[4] A piacgazdaság fő problémája nem a piac vagy a gazdaság, hanem az erkölcs.
„Abban a rémisztően kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy egészen közelről figyelhetjük civilizációnk összeomlását.” Serge Latouche ezzel a mondattal kezdi A nemnövekedés diszkrét bája[5] című könyvének magyar kiadásához írt előszavát. Bár a könyvet eredetileg még a 2008-ban elkezdődött pénzügyi válság előtt írta, a mai gazdasági folyamatok igen aktuálissá teszik a növekedés lehetőségét és kívánatosságát firtató kérdéseket. Míg a Római Klub által 1972-ben kiadott A növekedés határai még jó néhány forgatókönyvet felvázolva, jövőbeni lehetőségként mutatta be a társadalmi és gazdasági összeomlást, ma – nyugodtan mondhatjuk elvesztegetett negyven évvel a hátunk mögött – nagyon is indokolt Latouche radikális felütése. A nemnövekedés diszkrét bája tudományos alapokon ugyan, de végső soron politikai kiáltványként próbál eligazítást adni egy zsugorodó gazdasághoz vezető úton. Latouche felfogása szerint nem az a kérdés, hogy lesz-e zsugorodás, hanem az, hogy az emberiség miként képes alkalmazkodni ehhez a tényhez. A növekedés vége vajon a fogyasztói kultúrából egy emberibb világba vagy egy kaotikus és gyors összeomlásba vezet minket?
Bár később a végtelen növekedés fizikai lehetetlenségére is kitér, elsőként nem erre, hanem a növekedésre törekvő gazdaság által okozott társadalmi visszásságokra hivatkozva követel alapvető változásokat. Nemcsak arról van szó tehát, hogy a végtelen növekedés bár kívánatos lenne, de lehetetlen, hanem arról is, hogy ez az út nem adja meg a jó élet lehetőségét sem a fejlett, sem a fejlődő országoknak. (Éppen ezért ez a fejlettség szerinti megkülönböztetés is megkérdőjelezhetővé válik.) A nyugati típusú országok polgárai a termelés és a fogyasztás rabjai lettek, idejük döntő részét különböző gazdasági tevékenységekkel töltik. „A fizetésüket árucikké alakítják, amit megemésztve újra fizetést termelnek, miközben tehetetlenül ingáznak az üzemek és a szupermarketek között.” (30. o.) A munka- és vásárlásfüggőség széles körben elterjedt betegségek, melyek fő hajtómotorjai a reklámok, a hitelek és a „tervezett elavulás” gyakorlata, melyek a szakadatlan fogyasztás szükségletét újra és újra megerősítik. A növekedés azonban egyre kevésbé működőképes, a bolygó és a társadalom nem bírja erőforrással az exponenciálisan növekvő termelést.[6]
Elsőként ökológiai lábnyomunk radikális csökkentésére van szükség: a reklám, a csomagolás, a szállítás és a rövid életű termékek kiiktatásával évtizedekkel ezelőtti anyag-felhasználási szintre kell visszalépnünk. … Kis léptékű, szelíd technológiákat alkalmazó mezőgazdaságra van szükség, a hatékonyságnövekedés pedig ne a munkások elbocsátásával, hanem a munkaidő csökkentésével járjon együtt. Fogyasztás helyett a baráti és szociális kapcsolatok erősítését kell célul kitűznie a kormányoknak. … Latouche többféle intézkedéssel visszaszorítaná a globális pénztőke befolyását. A helyi pénzek bevezetésének, a spekuláció és a tőzsde adóztatásának világszerte egységesen kell megtörténnie.[7]
Lehetetlen nem gondolnunk a jelenlegi magyar gazdaságpolitikára, melyben a fenti gondolatok jelentős része visszaköszön. Ez egyúttal válasz arra a bennünk gyakran felmerülő kérdésre is, hogy mi baja a Nyugatnak velünk, miért kötnek belénk mondvacsinált okokból. Megnyugtató, hogy a bennünket kárhoztató „mainstream” közgazdászokat és a nekik hívő gazdaságpolitika képviselőit már saját vezető ideológusaik is cáfolják.
[1] Dr. Halmai Péter: Felzárkózás és konvergencia az Európai Únióban. In: Statisztikai Szemle 2009. évf. 1. sz. 49. oldal
[2] Joseph E. Stiglitz: A viharos kilencvenes évek - Napvilág Kiadó, 2005.
[3] George Soros: The Capitalist Threat, 1997 – idézi: l. 28. jegyzet, 173. oldal.
[4] John Maynard Keynes (1883-1946). Forrás: Christ in der Gegenwart. 56/44. 2004. okt. 31. 364. Ford. Dr. Bencze Lóránt.
[5] Serge Latouche: A Nemnövekedés diszkrét bája – Savaria University Press, Szombathely, 2011. – Kuslits Béla könyvismertetése – Kovász, 2012. Tavasz − tél, 103. oldal
[6] Uo. 105. oldal
[7] Uo. 106. o.
(Foyltatjuk)
