Egy nagyon jó interjú Palmer-Buckle ghánai érsekkel
Kereszténységről és iszlámról, katolikusságról és az új pünkösdi egyházakról, globalizációról és nemzetközi nyomásról, az öreg Európáról és a fiatal Afrikáról...
– Európában keveset tudunk az egyes afrikai országokról. Hogyan jellemezné néhány szóban országát, Ghánát?
– Amikor Európában nem beszélnek egy afrikai országról, az szerencsére azt jelenti, hogy ott nincs baj. Ghána körülbelül háromszor akkora, mint Magyarország, 29,4 millió lakosa van, ebből 65 százalék 35 év alatti. A keresztények az ország lakosságának 71 százalékát teszik ki, ebből 13,1 százalék katolikus, rajtuk kívül vannak protestánsok (metodisták, anglikánok, presbiteriánusok, baptisták – összesen 14 felekezet) és hatalmas növekedést mutatnak a pünkösdi szabadegyházak, a lakosság 24 százalékát teszik ki. A keresztény lakosság egy része nem azonosul egyik egyházzal sem. Az emberek 13,4 százaléka muszlim, 5 százalék a törzsi vallásokat követi.
– Mit jelent a pünkösdi szabadegyházak ilyen nagymértékű növekedése a Katolikus Egyház számára?
– Hatalmas kihívás, mert ők igyekeznek áttéríteni a már megtért keresztényeket is. Kicsit szinkretista kereszténység ez, az érzelmekre épít, igyekszik a mai problémákra válaszolni – de inkább az egzisztenciális, anyagi jellegű, nem pedig az esszenciális, lényegi problémákra; anyagi sikert ígérnek. Spontaneitásukkal vonzzák a fiatalokat, sokat beszélnek ördögűzésről, gyógyulásról. A fiatalok élni akarnak, sikeresek akarnak lenni, jól akarnak élni. Nekünk arra kell nevelnünk őket, hogy mélyen gyökerezzenek a katolikus, keresztény hitben, erkölcsben, mert ez védi meg őket a globalizáció, a szekularizáció és az iszlám kihívásától is.
– Hogyan tud a Katolikus Egyház vonzó lenni?
– Három csatornán keresztül evangelizálunk: hirdetjük Krisztus örömhírét; hitre nevelünk, a szentségek felvételére készítve és azután is; mások szolgálatával teszünk tanúságot hitünkről. Szociális, egészségügyi, oktatási szolgáltatásokat nyújtunk.
1951 óta kiváló kapcsolatunk van az állammal, ez minden kormány alatt megmaradt. A kezelésünkbe adnak sok iskolát, közoktatási intézményt: az állami iskolák 25–27 százaléka – több mint kétezer általános iskolánk és több száz középiskolánk van –, az egészségügyi intézmények 11 százaléka van a Katolikus Egyház kezelésében. A karitatív szolgáltatások 58 százalékát működteti az egyházunk, amely 1880 óta van jelen az országban.
– Ez azt jelenti, hogy a katolikusok jelen vannak a közéletben, hallatják a hangjukat a politikában?
– Igen, a Katolikus Egyház felvállalja ezeket a szolgálatokat, amelyeket felsoroltam, másrészt a katolikus oktatás, képzés minőségi, ezért a katolikusok jelen vannak a politikai, gazdasági, kulturális életben. Mindezt más keresztény felekezetekkel együtt tesszük, akik szintén sok szolgáltatást nyújtanak a kormánnyal együttműködve.
– Jól működnek az ökumenikus kapcsolatok?
– Remekül. Nagyon jók a kapcsolatok, bármikor felhívhatom a protestáns püspököket, személyes kapcsolat van közöttünk. Évente egyszer találkoznak az egyházvezetők, de év közben is vannak ökumenikus találkozóink. Olykor közös körlevelet írunk politikai, morális, lelkipásztori kérdésekről, és évente két-három alkalommal találkozik velünk a kormány is.
– Az Egyház fel mer vetni a kormánynak kényelmetlen kérdéseket is?
– Igen, az Egyház prófétai szerepet vállal. Európában a hit ehhez képest sokkal inkább a privát szférába tartozik és ezt nagyon sajnálom. A kereszténység nem lehet „sekrestyekereszténység”, az Areioszpagoszon kell megélni, ahol a döntések születnek, a nép között. Hogyan lehetünk a föld sója, ha a sót a sekrestyében tartjuk? Jelen kell lenni a társadalmi, politikai, kulturális, gazdasági, pénzügyi élet terein, ahol a globalizáció zajlik. Ott kell lennünk, bátraknak kell lennünk, nem maradhatunk kívül, el kell vinnünk az evangélium sóját a közoktatásba, és mindenhová, ahol a morális jellegű döntések megszületnek. A kereszténységnek az élet középpontjában kell lennie.
– A globalizáció nagy kihívás elé állítja az Egyházat minden földrészen. Hogyan néznek szembe vele?
– Mielőtt idejöttem, Lisszabonban voltam a SECAM (Afrikai Püspöki Konferenciák és Madagaszkár Szimpóziuma) képviseletében, a szokásos háromévenként megrendezett találkozón, ahol az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) képviselőivel most a globalizáció támasztotta kihívásokról tanácskoztunk. Áttekintettük az evangelizációra tett pozitív és negatív hatásait, és azt, hogy mit tehet a Katolikus Egyház nemzetközi, egyetemes szinten, gazdasági, politikai, kulturális téren. Beszéltünk a migráció pozitív és negatív hatásairól, kihívásairól is; beszéltünk a kölcsönös együttműködésről vallási, kulturális téren, valamint arról, hogy papjainknak el kell menniük a másik kontinensre, hogy meglássák az Egyház valóban katolikus, egyetemes arcát. Európa számos részén vannak már afrikai missziós papok.
– Mi lehet az oka annak, hogy Afrikában oly sok papi hivatás születik?
– Ennek két legfontosabb oka a demográfiában és a vallásosságban keresendő. Az afrikai ember nagyon vallásos, szociológiai szempontból pedig tény, hogy Afrika nagyon fiatal kontinens, lakosságának 65 százaléka 35 év alatti. Ebből következik, hogy mindenütt növekedés tapasztalható: vallási, kulturális téren is, sőt az iszlám is növekszik. A kereszténység is fiatal Afrikában: van, ahol ötszáz éve van jelen, de átlagban inkább kétszáz éve. Vonzó, pozitív, Krisztus örömhírét hirdeti, akit örömmel befogadhatunk, reményt hirdet egy jobb életre. Az Accrai Főegyházmegyében nyolc férfi és huszonkét női szerzetesrend működik. Tíz egyházmegyés és nyolc szerzetes papot szentelek a nyár folyamán. A liturgiáink is vonzóak, sokat énekelünk, táncolunk.
– Az afrikai liturgiákból árad az öröm...
– Igen, ez nagyon fontos. Ferenc pápa is sokat beszél az örömről, az örömhír öröméről írta az Evangelii gaudiumot, az ökológia öröméről a Laudato si’ enciklikát. Afrika azt bizonyítja, hogy kevés dolog birtokában is örömteliek lehetünk. Nem kell sok hozzá, az öröm belülről jön, nem az anyagi, hanem a lelki dolgokból. Itt, önöknél is megvan az öröm, lángra kell lobbantani.
– Milyen problémákkal néz szembe az afrikai egyház?
– Az európai posztkeresztény kor elkeserít minket. Gondoljunk csak bele, keresztény misszionáriusaink főként Európából érkeztek: holland, ír, angol, német, francia, olasz, spanyol, portugál misszionáriusok. Egészen megdöbbent minket, hogy ma pedig olyan dolgokat hallunk keresztény gyökerű európai országok kormányaitól, amelyek szöges ellentétben vannak azzal, amit a misszionáriusaik hirdettek nekünk. Mondok egy példát: a család. Nálunk, Afrikában nagycsalád van. Ősiem még poligám családokban éltek. Jött a kereszténység, és azt tanította, a házasság egy férfi és egy nő köteléke. Nehezen, de megértettük, elfogadtuk, ma nagyrészt monogám házasságokban élünk mi is. És akkor az európai kormányok elkezdik azt hirdetni nekünk, hogy a házasság nem egy férfi és egy nő közössége, hanem lehet két férfi és két nő között is. A mi kultúránkban ez tabu. És most Anglia, Hollandia, Spanyolország, Portugália, akiknek misszionáriusai megtanítottak minket a házasság értékére, azt mondják, hogy vagy elfogadjuk az egyneműek házasságát, vagy nem adnak pénzt a fejlesztésre, a betegek kezelésére, a gyerekek oktatására. Természetesen a homoszexuális ember is Isten gyermeke, tiszteletben kell tartani. De hogy rákényszerítenek egy országra egy másik kultúrát, ez érthetetlen: vagy törvénybe foglaljuk az egyneműek házasságát, vagy nem tudjuk kezelni a betegeinket. Szenvedünk ezektől a feltételektől, amelyeket a nyugati világ, a Világbank, az ENSZ támaszt. Megpróbálunk ellenállni, de sokszor a politikusok a hatalmukat féltve nem állnak ellen, eladják a méltóságukat.
A 2014-es maputói jegyzőkönyvet a nők abortuszhoz való jogáról Ghána még nem írta alá, de sok afrikai ország igen. A mi népünk szereti az életet, szereti a gyermekeket. És akkor azt akarják megértetni a nőkkel, hogy akkor lesznek szabadok, ha jogukban áll megszabadulni a terhességtől. Mintha a terhesség egyfajta betegség lenne, amely akadályozza a nőt a szabadságában, méltóságában. A nők tudják, hogy annak a magzatnak is megvan a maga méltósága, amelyet tiszteletben kell tartani – és ezt akarják elvenni tőlük.
Az International Planned Parenthood Federation azt akarja, hogy írjuk alá a protokollt. Nagy a nyomás, szenvedünk alatta. Kértük a CCEE püspökeit, hassanak a politikusaikra, hogy meg tudjuk védeni az életet a fogantatástól a természetes halálig.
– Milyen hatással van az afrikai emberekre ez az európai gondolkodásmód?
– Vannak néhányan a keresztény fiatalok között, akik éppen emiatt tolódnak az iszlám fundamentalizmus felé. Mert az iszlám igent mond az életre, a sok gyermekre és nemet mond a homoszexualitásra. Amikor egy fiatal keresztény azt látja, hogy a keresztény Európa elárulta őt, és jön egy muszlim, aki azt mondja, boko haram – ami azt jelenti, hogy minden, ami nyugatról jön, negatív – akkor hajlik arra, hogy őt kövesse. Növekvőben van Afrikában ez a jelenség, a fiatalok vonzódása az iszlám szélsőségesség felé.
– Milyennek ismeri az afrikai iszlámot?
– Nyugat-Afrikában nagyon szép, csodálatra méltó a kapcsolatunk az iszlámmal. Amikor az iszlámról van szó, a legtöbben a radikalizmus példáira gondolnak, Észak-Nigériára, Malira, Dél-Szudánra, Afrika szarvára… Pedig felhozhatnánk példának Szenegált, ahol a lakosság 96 százaléka muszlim, és nagyon jó kapcsolatban vannak a keresztényekkel; Sierra Leonéban 90 százalék felett van a muszlimok aránya, és ott is remek kapcsolat van a keresztényekkel. Ghánában soha nem volt semmi problémánk a muszlimokkal, hála az Úrnak, nagyon jók a vallásközi kapcsolatok, harmóniában élünk. Bármikor felhívhatom a főimámot, hogy meglátogatnám, ő pedig „fiam”-nak nevez és meghív magához.
– Ez a békés afrikai iszlám milyen kapcsolatban van az iszlám radikalizmussal?
– Nekik sem tetszik a radikalizmus, ami agresszióhoz, emberek meggyilkolásához, pusztuláshoz vezet. Ugyanakkor meg kell értenünk, milyen nehéz helyzetben vannak, mert az iszlám fundamentalisták nem hallgatnak senkire. Terroristák, akik gyakran a nem fundamentalista muszlimokat támadják meg. Észak-Nigériában Jos püspökének remek kapcsolata van az imámokkal, gyakran találkoznak együtt az elefántcsontparti Abidjan bíborosával is. Ezek az imámok azonban nem tudják ellenőrzésük alatt tartani a terroristákat az iszlám nevében.
– Ki adhat választ erre a súlyos helyzetre, ki képes reagálni a terrorizmusra?
– Sajnos azt kell mondanunk, hogy a fundamentalizmus kiindulópontja az emberek elégedetlensége. A szociális, anyagi, kulturális hátrány utat ad a radikális gondolatoknak. Én a hetvenes években éltem Olaszországban, tanúja voltam a Vörös Brigádok terrorjának, láttam Németországban a Vörös Hadsereg Frakciót, Latin-Amerikában a Fényes Ösvény gerillaszervezetet. Ugyanaz a radikalizmus élt a fiatalokban: egy igazságosabb társadalomra vágytak, de végül radikalizálódtak. És Olaszországban, Németországban is nagyon sok idő kellett arra, hogy felszámolják ezt a szociokulturális jelenséget. Sok idő kell ahhoz is, hogy véget vessünk ennek a mostani, sajnos vallási jellegű radikalizmusnak.
Veszélyes lehet, mégis az egyetlen út a párbeszéd útja. Megérinteni ezeknek a fiataloknak a szívét, találkozni velük, tanúságot tenni előttük. Egészen a vértanúságig: nem vágyunk a vértanúságra, de szükség van olyan keresztényekre, akik készek odaállni ezek elé a fiatalok elé, akiket egy olyan lélek ejtett rabul, amely szemben áll bármely vallással. Ahogyan Benedek pápa mondta, a vallás nevében senki nem ölhet meg egy másik embert. Isten, az egész emberiség atyja nevében senki nem ölhet meg egy másik embert. Hogyan győzzük meg a Boko Haram, az al-Shabaab, az ISIS, az al-Kaida fiataljait? Egyrészt nagyon sok párbeszédre van szükség, másrészt becsületes politikára és gazdaságra Európa és Amerika részéről. Sajnos a politika becstelen, kettős mércét alkalmaznak. Globalizációról, nyitottságról beszélnek, a határok megnyitásáról a gazdasági mozgás érdekében, és aztán a multinacionális vállalatok belépnek a nyitott határokon az országomba és elveszik az egyszerű emberek földjeit, éhbérért dolgoztatják az embereket, aztán nyugaton jó pénzért eladják a kakaót, a kávét. Európában a mi fiataljaink kárára növekszik így a jólét.
– Ghánából is kivándorolnak a fiatalok?
– Igen, sokan elindulnak Európa felé, a Földközi-tengeren keresztül. Elmennek a tanult fiatalok, akik munkát találnak Európában mint orvosok, mérnökök… olyan szakmák képviselői, amelyekre oly nagy szükségünk lenne az ország fejlődése érdekében. Elmennek a tanulatlan fiatalok is, mert azt látják a tévében, milyen jó az élet Európában. Aztán kihasználják, új rabszolgaságba vetik őket, elveszik az irataikat. Vannak olyan közel-keleti országok, ahol a ghánaiak 16–20 órát dolgoznak éhbérért, embertelen körülmények között. A kormányunk igyekszik visszahívni az elmenekült fiatalokat. Erről is beszéltünk európai püspöktársainkkal: próbálják meggyőzni a politikusaikat, hogy a világpolitika ne veszítse szem elől a fejlődő országok érdekeit.
– Milyen reményekkel tekint Afrika jövőjére?
– Afrika a világ reménysége, tavasza. A népesség fiatal, míg Európa a demográfiai télbe hajlik. Ha sikerül helyben tanítani, képezni a fiatalokat, önállóvá tenni őket, hogy segítsék országaik fejlődését, akkor olyan tudósok születnek majd, mint Einstein, Galilei, Leonardo da Vinci, olyan zenészek, mint Verdi, Mozart, olyan kémikusok, mint Pasteur, Marie Curie. Az afrikai ember agya még szűz, nincs jól kihasználva. Be kell fektetnünk a fiatalokba, mindent meg kell tenni azért, hogy otthon érezzék jól magukat. Úgy kell nevelnünk őket, hogy mélyen gyökerezzenek a család, a humanizmus, a demokrácia értékeiben. Az afrikai demokrácia problémás kérdés, azonban ennek geopolitikai okai is vannak. Nincs béke a nagy tavak vidékén, mert hihetetlenül értékes ásványkinccsel rendelkeznek, amelyet a világ meg akar szerezni, mert Európa, Kína, Amerika geopolitikailag érdekelt a területen.
Szegény Afrika! Ha Európa valóban keresztény lenne, Afrika valóban fejlődne. A Katolikus Egyháznak ezért nagy feladata van: az örömhír hirdetése, az emberek elméjének formálása, és a szeretetben való szolgálat. Evangelizálni kell Afrikát, és Európát is újra kell evangelizálni. Keresztény, humanista politikusokat kell nevelni. Ahogyan Gandhi mondta: „A Föld mindenki szükségletét ki tudja elégíteni, csak a kapzsiságát nem.” A globalizációt a kapzsiság uralja, ezen kell változtatnunk.
– Hogy érezte magát Magyarországon?
– Csodálatos hetet töltöttem itt, nagyon köszönöm Erdő Péter bíborosnak, hogy meghívott és vendégül látott. Örömmel tartottam előadást a Szent Adalbert Központban az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye köznevelési intézményeinek vezetői és munkatársi éves találkozóján, melyen az oktató-nevelő munka és a katolikus identitás kérdése állt a középpontban. Voltam Egerben is, Ternyák Csaba érseknél. Csodálatos ország, nemcsak a látnivalók, hanem az emberek is, műveltek, kedvesek. Tegnap este színházban voltam, Verdi Álarcosbálját láttuk, gyönyörű volt. Láttam a mezőgazdasági művelést, a katolikus iskolákat, csodás templomépületeket. Nagyon finom ételeket ettem, remek borokat ittam. Voltam a Balatonon is, a tihanyi bencés kolostorban: micsoda kultúra, micsoda művészet, micsoda építészet, micsoda konyha! És a Balaton! Nem is tó, olyan, mint a tenger! Gyönyörű ez az ország! Szeretnék ide küldeni néhány papot, tanulni, tapasztalatot szerezni. Szeretném, hogy ösztöndíjjal jöhessenek ide tanulni a fiataljaink: informatikát, kultúrát, építészetet, orvostudományt. Ki tudja, egyszer majd misszionáriusokat is küldhetünk.
Fotó: Merényi Zita
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
