Dicsőség Neked, Szabadító!
Az Úr Jézus Krisztus megalázta önmagát, és vállalta értünk a kereszthalált. Hatalmasabb lett az ő neve minden név felett, és ez mentette meg az én kedves barátnőmet, Esztert attól, hogy a gonosz a hatalmában tartsa őt.
December volt, Karácsony és Újév közötti napok, amikor eljött hozzám beszélgetni. Miután kényelmesen helyet foglaltunk a nappaliban hamar kiderült, hogy Eszter bajban van. Tele volt haraggal a szíve az Úr iránt. Sértődötten és csalódottan mondta: „Az Úr azt adta a szívembe, hogy társat küld nekem! Fél éve várok már! Hazudott nekem!" Mikor ezeket a szavakat kiejtette a száján, hirtelen belém hasított a felismerés: ezt nem az Eszter mondja. Az az Eszter, akit én ismertem, szerette Istent. Dicsőítette őt, neki élt. A Hittudományi Főiskolán ismerkedtünk meg, ahol együtt tanultunk teológiát, és ő kitűnő eredményekkel zárta a vizsgáit. Hittanárnak készült. Mi ketten azért is értettük meg jól egymást, mert mindketten karizmákat kaptunk az Úrtól, és csodálatos volt megosztani a tapasztalatain kat. Eszti érzi a Szent lélek jelenlétét, valamint álmokat kap az Úrtól. Szereti Jézust, ugyanúgy ragyog, amikor róla beszél, mint én. Ez vont köztünk egy láthatatlan köteléket egykor a fő iskolán, és ez az érzés örökké összeköt bennünket. Amikor tehát Istent vádolva ült a nappalimban, a szobám falán függő Jézus arcra néztem, és magamban ezt kérdeztem: „Jézusom! Ki beszél itt?" A válasz így hangzott: „Vedd elő a gitárt, és énekelj egy dicsőítő dalt!" Azonnal megfogtam a hangszert, és megkértem Esztert, hogy énekelje velem: „Magasztaljon Téged minden nyelv, dicsérje és áldja Szent neved, Áldott légy, Uram, áldott, Nagyságod előtt most hódolunk."
Keményen koppantak a szavai:" Én aztán biztos nem énekelek!" Akkor az Úrra néztem, aki így szólt a lelkemben:
„Nem kell, hogy énekelje, csak kezdje el mondani a szövegét." Ezt mindjárt közvetítettem Esztinek is, mire újabb tiltakozásba kezdett, sőt közölte, ha megpróbálom dicsőítésre kényszeríteni, akkor hazamegy. Kis gondolkodás után így szóltam: „Eszti, te segítségért jöttél hozzám. Tele van a lelked haraggal, és nem tudsz mit kezdeni vele. Magad jöttél ide, Te is érzed, hogy baj van. Miért nem engeded, hogy az Úr meggyógyítson? Legalább próbáljuk meg!" „Rendben, igazad van!"- válaszolta. Újra elkezdtem a gitározást, és az éneklést. Kelletlenül ejtette ki a szavakat, mormogva, de jól érthetően. A dal első sorát. Mert akkor hirtelen zihálni kezdett, és mélyen dekoltált ruhájában jól látszott, hogy teljesen elvörösödött. Felpattant az ágyról és kiabálni kezdett: „Emőke, rosszul vagyok! Nagyon rosszul vagyok! Meghalok! Uram Isten, meghalok!!!" Majd térdre esett előttem, és rázni kezdte a jobb karom, sírva, kétségbeesetten. Már nem volt olyan gőgös, mint pár perccel ezelőtt, hanem rettegett. Annyira hisztérikus volt a viselkedése, hogy eldöntöttem, mentőt hívok. Ám az Úr ismét szólt: „Énekelj tovább, bízd rám őt." Ekkor megkértem Esztert, hogy ne az én nevemet kiabálja, hanem az Úr Jézust hívja, csak benne van segítségünk. Ahogy tovább énekeltem, Eszti a földön összegörnyedve sírt, hirtelen dermesztő látvány tárult elém. Egy fekete, de mégis átlátszó démoni fej jelent meg előttem. Üvöltött bele az arcomba: „Káromold az Istent!" Olyan ereje volt, hogy már a nyelvem hegyén voltak a káromló szavak. Minden erőmre és lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy Jézushoz tudjak szólni: „Jézus! Szeretlek!" És még nagyobb hittel énekeltem tovább. Ekkor eltűnt a fej. Eszter rángatózott. Azonnal megkaptam az Úrtól a magyarázatot: Az istenkáromlás démona volt jelen. Akkora ereje van, és olyan drámaian agresszív és gonosz, amit én elképzelni sem tudtam volna soha.
Szerencsére Jézus nem hagyott bennünket sokáig ebben a harcban, elűzte a démont a következő percekben. Eszter hirtelen elhallgatott, felült az ágyra. Piros színe eltűnt, most inkább nagyon elfehéredett. A könnyei folytak, miközben a szobám újra megtelt melegséggel, szeretettel, nyugalommal. Eszti megkérdezte: „Emőke, mi volt ez? Majdnem meghalt am! Úgy éreztem, végem van!"
Nekem is kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam. Átbeszéltük az eseményt, a tapasztalatainkat. Utána még néhány alkalommal eljött Eszter, hogy újra és újra megbeszéljük a történteket. Mindkettőnknek szüksége volt arra, hogy megeméssze az esemény minden pillanatát. Azóta különösen figyelünk arra, hogy ne tápláljunk haragot Istennel szemben, bármennyire nem tetszik valami a sorsunkban. Mi lett volna Eszterrel, ha Isten nem szabadítja meg? Ha nem hallgat a jó szóra? Ha végleg megkeményíti a szívét? Ma áldott életet él. Folytatta a főiskolát mesterszakon, és rendszeresen tanúságot tesz Istenről a közösségünkben.
„Tanuld meg, hol van a tudomány, hol az erő, hol az értelem, s akkor megtudod azt is, hol a maradandóság és az élet, hol a szem ragyogása és a béke." (Bár;3,14)
Dömötör Emőke: 100 történet az isteni gondviselésről című könyvéből Lásd a könyveink menüpont alatt: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink
