Egy mély lelki gyógyulás története
"..Azt mondják, a művészemberek kicsit másfélék, valószínű én is ebbe a fajtába tartozom; vannak, akik jobban kitárulkoznak mint az átlag, mások bezárkóznak, de általánosságban érzékenyebbek, valamiben eltérnek a többitől. Kisgyerekkoromól kilógtam a sorból, a körülöttem levők többnyire nem fogadtak el, nem tudtam igazán senkihez kapcsolódni sem. Legalábbis nem úgy, ahogyan szükségem lett volna rá.
A középiskolában könnyebb volt, művészeti iskolába vettek fel, ahol a fiatalok - mind kicsit formabontóak gondolkodásukban és megjelenésükben egyaránt - toleránsabbak voltak, igazából nagyon intelligens, kedves társaság volt.
De valójában mindig egyedül voltam, és ez gyerekkoromtól borzasztóan bántott, szégyelltem magam miatta.
Próbáltam bármiképpen megoldani, kisgyerekként alkalmazkodni és a másik kedvében járni, bármit kértek is; de rájöttem, hogy ennek semmi értelme, mert csak kihasználtak, felhasználtak, a végén könnyen magamra hagytak. Amikor nagyobb lettem, szándékosan felrúgtam a szabályokat, akkor már a szüleimmel, tanáraimmal is szembekerültem ez jó pár évig eltartott. Nem voltam rendes lány, sokan megszóltak, erre még rá is játszottam. Volt, aki azt mondta rám, hogy Anna alkoholista lesz és az utcán végzi. Vannak abból az időből ismerőseim, akik elfordulnak, ha látnak - ez furcsa érzés, hiszen azóta egészen más lettem.
Később, mikor már húsz éves elmúltam, rájöttem, ha betartom a környezetem által szabott szabályokat, senki nem köthet belém, senki nem elégedetlenkedhet, tulajdonképpen szabad vagyok. Akkor elkezdtem tanulni. Mivel a tanulás viszonylag könnyen ment, kezdtem túlteljesíteni, mindent, amit lehetett, gőzerővel dolgoztam. Aztán rájöttem, hogy hiába tudok mindent jobban, attól nem fognak szeretni, ugyanúgy egyedül maradok.
Jó tíz évvel ezelőtt végül oda jutottam, hogy teljesen összeomlottam.
De igazából gyerekkoromtól kezdve az egész életem arról szólt, hogyan tudom túlélni azt az időt, azt a napot.
Kisgyerekként is voltak mindenféle zavaraim, kezdve a rémálmokkal, az örökös szorongás, beilleszkedési zavarok. Később jöttek a nehezebbek, amivel már hosszabb-rövidebb időszakokban orvoshoz kellett járni, a depresszió, pánik.
Nemrég jutott eszembe egy kép, amit éveken keresztül láttam: egy végtelen, sötét lyuk felett lebegek, és bármelyik pillanatban lezuhanhatok. Volt, hogy a szélén kerestem kapaszkodót, de nem voltak mások, csak elszáradt ágak, gyom, kisebb kövek, amelyek túl könnyűek voltak, és nem tudtak megtartani, minden elszakadt körülöttem. Ez elég beszédes kép és jellemző.
Ez több mint tíz éve végleg elmúlt! El is feledkeztem róla. Egészen mélyről jött elő, és megdöbbentem. Jó visszanézni, látni, honnan jöttem.
A templomban első nap kérted, képzeljük el, amikor jön le Jézus a hegyről, és maga köré gyűjti a tanítványait - tegye fel a kezét, akit maga mellé hívna. Nem szeretek feltűnést kelteni, aki ismer, tudja, hogy inkább elbújok - de fel kellett tennem a kezem, mert abban biztos vagyok, hogy ő szeret engem, hiszen azért vagyok mindezek ellenére most itt. Ha pedig szeret, akkor hát persze, hogy magához hívna, ahogy meg is tette. De ha nem hívna, akkor is mennék utána, mert én az övé vagyok és hozzá tartozom. Egészen megváltoztatta az egész életemet.
Leírom, mi volt:
Gyerekkoromtól állandó élményem volt a szorongás. Ez is könnyebb lett: tudom, ahányszor szembenézek a félelmeimmel, mindig egy kicsivel könnyebb lesz a következő.
Voltak nagy akadályok - más számára természetes dolgok, de számomra nehéz volt vagy éppen elérhetetlen.
Például képtelen voltam éveken át mások szemébe nézni, nem tudtam felemelni a fejem, ezért mindig a födet kellett néznem vagy elbújnom. Aki nem élt ilyet át, nem tudja elképzelni, milyen nehéz. Rengeteg ilyen helyzet adódott - előadások, kiállításmegnyitók... lehetne sorolni. Másik kellemetlen dolog, hogy nem tudtam emberek között enni vagy inni, annyira remegett a kezem és hányszor kerültem ilyen helyzetbe! Emiatt nagyon elszigetelődtem, szégyelltem magam.
Volt idő, amikor féltem buszon, villamoson utazni, nyugtatóval kellett járnom. Éveken át képtelen voltam metróba szállni, lemenni a föld alá.
Most már minderre képes vagyok. Más el sem tudja képzelni, ez milyen óriási dolog!
Én tudom, honnan jöttem. Olyan vagyok, mint a gyáva oroszlán, aki Óz-hoz megy és közben megváltozik. Igazából csak az számít, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, nem futok el és ez rengeteg erőt ad.
Mi van ma?
Amim ma van, mindet úgy kaptam, ajándékba. Azt, hogy dolgozhatok, hogy a semmiből bukkannak elő emberek, barátok, lehetőségek, támogatók. Ha bajban vagyok mindig vannak, akik a kezüket nyújtják, mellettem állnak.
Tizenkét éve, hogy tudom, hogy Isten van és vele egészen megváltozott a világ, tudom, hogy szeret és gondoskodik rólam.
Egyszer kezembe került egy kis kártya, a 2. Korintusi levélből: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." - ez vagyok én..."
(V. Anna)
