Szentségi házasságkötés túl a hetedik ikszen
A történet szálai az ifjúkorba nyúlnak vissza. 22 évesen végeztem el a tanárképző főiskolát, s az addig rejtőzködve minden vasárnapi misére járóból „öntudatos” agymosáson átesett ifjú pedagógus lett.
Közel húsz évig nem gyakoroltam a vallásomat. Azért annyira csak keresztény maradtam, hogy a templomi esküvőhöz ragaszkodtam, a gyermekemet megkereszteltettem. Hogy az egyházi házasság szent és felbonthatatlan, ha tudtam is, át nem éreztem. Ez a házasság nagyon hamar felbomlott. Semmi akadályát nem éreztem annak, hogy újra házasságot kössek az anyakönyvvezető előtt. Magamban megfogadtam, hogy a második házasságom, az igazi, felbonthatatlan lesz. Eltelt tizennégy év, visszataláltam egyházamba is, s beadtam a kérelmet az első házasságom érvénytelenítéséhez. Helyesen fogalmazva, kértem, hogy megvizsgálva a házasságkötésem körülményeit,az érseki bíróság mondja ki annak eleve érvénytelen voltát. Sikerült, szabad állapotú lettem. Hihetetlenül jó érzés volt 23 év után is! Csak az volt a baj, hogy második férjem is templomban esküdött először. Az ő indokát nem találták megfelelőnek, s az első meghallgatáskor szembesítve őt ezzel a ténnyel, számára be is fejeződött az ügy. Tudomásul vettem, szépen éltünk, működött a kapcsolat. 2009-ben kezdődött betegségeinek sora, aminek következménye a házasélet esetlegessé válása lett. Közeledtünk a testvéri együttélés felé, amit elismerve időnként feloldozást kaptam. Szigorúan betartottam, hogy csak a következő együttlétig áldoztam.
Amikor két pap közreműködése által szembesültem azzal a ténnyel, hogy ez így nemcsak értelmetlen, de helytelen is, leálltam, beletörődtem, bár sokszor nagyon nehéz volt, hogy „meg vagyok fosztva” a szentáldozástól. Időnként kimentem az áldozókkal együtt áldásért vagy kis keresztért a homlokomra. Még egy lehetőségem volt: szerzetesnőnk felé nyújtva a kezemet, kértem, adjon Jézusból. Aztán jött a pandémia, amikor ezek a lehetőségek is megszűntek. Karácsonyi időszakban az Istengyermek kezdetű éneknek ahhoz a szakaszához érve: Bár nem látom gyermekarcod szent vonásait, hiszem mégis rendületlen, hogy már Te vagy itt” általában sírva fakadtam.
Ennyi előzményt el kellett mesélnem, hogy a történet érthető, elfogadható legyen. 2019 őszén férjem sztrókkal kórházba került, én nem kevés tépelődés után - mivel ő nem annyira vallásos – papot hívtam. Nem tudom, milyen beszélgetés zajlott kettőjük között, de egy év múlva, karácsony előtt mondta a férjem, hogy ígért valamit annak a papnak. Így kezdődött új életünk.
Nagyon nehéz volt 50 év távlatából tanút találni, felidézni a rég homályba merült apró, akkor jelentéktelennek tűnő dolgokat, s megfogalmaznia önmaga számára is, hogy mitől volt eleve érvénytelen a templomi esküvőjük. Nehézséget jelentett az is, hogy ő két gyermeke édesanyját a mai napig tiszteli, annak ellenére, hogy a feleség akarta a válást.
A végeredmény: 2021. június 3-án egy csendes hétköznapon, a szívemnek kedves kis falusi templomban 72 és 80 évesen 38 év polgári házasság után megesküdtünk. Minden hagyományos kellékhez ragaszkodtam, s ezt érezve és méltányolva plébánosunk is széppé tette az eseményt, szentmise keretében adott össze bennünket, a kántorunktól legkedvesebb énekeimet kértem. A kegyelmet, amit ezáltal kaptunk a Jó Istentől, őrzöm a mai napig, s ha valami vitánk támad, csak ránézünk a megáldott és kölcsönösen megcsókolt karikagyűrűre – azóta mindketten hordjuk – s szent a béke. Akármilyen keresztet kapunk is még az élettől, a házasság szentségével megerősítve el fogjuk bírni.
„Jézus Szíve, szeretlek én…”
F. H. Ágnes
