Történet az életet mentő evangelizációról
"A kisfiú felöltözött a hideg idő miatt, majd így szólt az apukájához.
– Apa, készen állok!
Az apja, a lelkész ezt mondta.
– Készen állsz, fiam?
– Apa, ideje kimenni és szétosztani a szórólapjainkat.
Az apa ezt válaszolta.
– Fiam, hideg van odakint, és esik az eső.
A gyermek csodálkozva nézett az apjára, és így szólt.
– De apa, az embereknek tudniuk kell Istenről az esős napokon is!
Az apa ezt felelte.
– Fiam, nem megyek ki ebben az időben.
A gyermek ekkor ezt mondta.
– Apa, mehetek egyedül? Kérlek, kérlek, kérlek!
Az apja várt egy pillanatig, majd így szólt.
– Fiam, elmehetsz. Itt vannak a szórólapok, legyél óvatos.
– Köszönöm, apa!
Ezzel a fiú elindult az esőben. A 11 éves gyerek végigjárta a falu összes utcáját, szórólapokat osztogatott azoknak, akikkel találkozott.
Két óra séta után az esőben, hidegben és az utolsó szórólappal a kezében, megállt az utcasarkon, hogy lát-e még valakit, akinek átadhatja a szórólapot, de az utcák néptelenek voltak. Azután visszatért az első házhoz, amit látott, egészen a bejárati ajtóig sétált, többször megnyomta a csengőt, és várt, de...
Mivel senki sem válaszolt, elindult, de valami megállította. Az ajtó felé fordult, újra megnyomta a csengőt, és dörömbölni kezdett az ajtón. Várt. Végül kinyitották az ajtót. Kijött egy hölgy nagyon szomorú tekintettel, és megkérdezte.
– Mit tehetek érted, fiam?
A gyermek ragyogó szemekkel és gyönyörű mosollyal ezt mondta.
– Asszonyom, sajnálom, ha megzavartam, de csak azt akarom mondani, hogy Isten igazán szereti önt. Azért jöttem, hogy önnek adjam az utolsó szórólapomat, amely Istenről és az Ő nagy szeretetéről beszél.
A fiú ekkor átadta neki a szórólapot.
A hölgy köszönetet mondott.
– Fiam, Isten áldjon!
A következő szombat reggelen, amikor elkezdődött az Isten-tisztelet, a lelkész ezt kérdezte.
– Van-e valakinek bizonyságtétele vagy valami, amit meg akar osztani velünk?
Az imaterem utolsó sorában felállt egy idősebb hölgy, és ragyogó szemel elkezdett beszélni.
– Ebben a gyülekezetben senki sem ismer engem. Soha nem voltam itt, és nem is voltam keresztény. A férjem régen meghalt, teljesen egyedül hagyott ebben a világban. A múlt szombaton különösen hideg volt, és esett az eső, a szívemben pedig mélységes csüggedés honolt. Úgy éreztem, az út végére értem, nem volt reményem, és nem akartam élni. Egy székre álltam, és egy kötelet a mennyezetre erősítettem; majd felmásztam a székre, és a kötél másik végét a nyakam köré tettem. Magányos és összetört szívű voltam. Éppen ki akartam rúgni magam alól a széket, amikor hirtelen meghallottam a csengőt és a kopogást. Ezért arra gondoltam, várok egy percet, hogy aki csenget, végre elmenjen. Vártam és vártam, de az ajtón valaki egyre erősebben kopogtatott. Olyan nehéz lett a szívem, hogy már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Az asszony néhány percre megpihent, majd folytatta a bizonyságtételt.
– Szóval, azon tűnődtem, vajon ki lehet az. Senkit nem vártam, aki meg akart volna látogatni! Levettem a nyakamról a kötelet, és kinéztem az ajtón, miközben a csengő még mindig szólt, és az ajtón még mindig dörömbölt valaki. Amikor kinyitottam az ajtót, nem hittem el, ami a szemem elé tárult! Az ajtóm előtt a legsugárzóbb és legangyalibb gyermek volt, akit valaha is láttam. A mosolya, ó, soha nem tudom leírni! Azok a szavak, amiket szelíden mondott, az olyan régen halottá lett szívemet újra életre keltették! „Asszonyom, csak azt akarom mondani, hogy Isten igazán szereti önt!” Amikor az angyali gyermek eltűnt a hideg, esős időben, becsuktam az ajtómat, és elolvastam a szórólap minden szavát. Aztán bementem a szobába, hogy levegyem a kötelet a mennyezetről. Már nincs szükségem arra. Amint látják, a Király boldog lánya vagyok. Amikor a fiúcska elment, eszembe jutott, hogy személyesen jöjjek el köszönetet mondani Isten angyalának, aki időben jött, hogy megmentse az életemet az örök megsemmisüléstől, és megismertessen az örökkévalósággal! Ó, Istenem, köszönöm!
Mindenki sírt az imateremben.
A lelkész lejött a szószékről, a karjaiba vette a fiát, és felzokogott.
(facebook)
