- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Ezután elindult és Tírusz és Szidon környékére ment. Itt betért egy házba, és nem akarta, hogy tudjanak róla. De nem maradhatott rejtekben. Egy asszony, akinek a lányát tisztátalan lélek szállta meg, hallott felőle, odasietett hozzá és a lába elé borult. Az asszony görög volt, szírföníciai származású. Kérte, hogy űzze ki a lányából a gonosz lelket. Ezt mondta neki: „Hadd jóllakni előbb a gyermekeket. Nem való ugyanis elvenni a gyerekektől a kenyeret, és a kiskutyának dobni.” De az így felelt: „Igen, Uram, de azért a kiskutyák is esznek az asztal alatt abból, amit a gyerekek elmorzsálnak.” Erre így szólt hozzá: „Ezekért a szavakért menj, a gonosz lélek elhagyta lányodat.” Amikor hazaért, lányát az ágyon fekve találta. Már elhagyta a gonosz lélek.” (Mk 7, 24-30)
A jó keresztény testvérek időnként erős késztetést éreznek arra, hogy saját istenképük alapján kimagyarázzák Jézus olyan tetteit, szavait, amelyek nem férnek bele az ő gondolatvilágukba. Egyesek az ítéletről szóló kijelentéseket tartják elfogadhatatlannak, mondván, a „szeretet istene” ilyen nem tesz. Mások a nyolc boldogság igéit csűrik-csavarják, amíg kedvükre valóvá nem teszik azokat. Ezekhez hasonló a pogány asszony története is. Szerintük Jézus biztos nem akarta elutasítani ezt az asszonyt, hanem inkább csak próbára akarta tenni, illetve azt akarta, hogy a tanítványok előtt nyilvánvalóvá legyen az asszony hite.
Ez az elgondolás azonban butaság, ami vagy az ember hamis és bálványimádó késztetéséből fakad, hogy Istent magához hasonlóvá tegye, vagy az a nagyon rossz és káros mentalitás, amelyik Jézus Krisztust szeretné kimagyarázni, mintegy „megvédeni önmagától”, hogy így jobban tetsszék nekünk. Ezzel próbálkozott Péter apostol is - és Jézus azt a választ adta neki, amit nekünk is adna: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16, 23) Szó szerint: eredj mögém, sátán – azaz ne akard emberi gondolatokkal, tettekkel „leelőzni” az Urat, elé kerülni, utat mutatni neki, hanem fogadd el tanítványi, krisztus-követő voltodat…
Azt gondolom, Jézus valóban komolyan gondolta, amikor először türelemre intette a szírföníciai asszonyt (hagyd előbb jóllakni…). Jézus Krisztus ugyanis hallatlanul komolyan vette az Atyától kapott küldetését. A megváltás műve – az ítélet és kegyelem ideje - pedig Izrael házán kezdődik, ők a „gyermekek”. Máté evangéliumában egyenesen ki is mondja: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Mt 15, 24) Amikor a tanítványokat elküldi maga előtt kettesével, akkor is a lelkükre köti: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamariaiak városaiba ne menjetek be! Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz!” (Mt 10, 5-6) (Izraelnek mint papi nemzetnek kellett volna aztán tovább vinni a küldetést az egész világra a pogány nemzetek, a „kiskutyák” közé…)
Jézus tehát nem játszik vagy kísérletezik sem az asszonnyal, sem a tanítványokkal, hanem hűségben és igazságban jár küldetése szerint! Így válik aztán igazán lenyűgözővé ami ezután történik! Újra bebizonyosodik ugyanis, hogy Jézus nem a lélekölő betű merevségével szemléli és éli meg Isten törvényeit, hanem a szív igazságával. (Sőt, mélységes hitem, hogy a Szentlélek épp az ilyen eseményeken keresztül nyitja meg Jézus emberi személyiségét egyre inkább küldetése távlataira – ami teljessé majd a kereszthalálban és feltámadásban válik. Így éli meg a názáreti Jézus egyre teljesebben a maga Krisztus voltát, istenemberi létét, mint tökéletes Isten és tökéletes ember.)
Csodálatos ez a történet azért is, mert megmutatja, hogy életünk nem megváltoztathatatlan – ahogy a gonosz lélek szeretné elhitetni, hogy elnyomó jelenléte kikerülhetetlenül jelen lehessen életünkben. Isten megmutatja, hogy Vele mindig párbeszédben lehetünk, hogy Ő képes és kész arra, hogy segítsen rajtunk! Éppen ezért kell szívünket a hit világosságába emelni – Isten a mi Atyánk, szeret minket és Jézus Krisztusban szabaddá lehetünk minden elnyomástól, ami elválaszt minket az Élettől!
Jézus mindig válaszol a hit imájára. „Ezekért a szavakért menj, a gonosz lélek elhagyta lányodat.” Amikor hazaért, lányát az ágyon fekve találta. Már elhagyta a gonosz lélek.” Isten belép oda, ahol hitet talál, és a gonosz léleknek mennie kell.
A Szentírás azért adatott nekünk, hogy megértésre jussunk. Semmi sincs véletlenül megírva az Evangéliumban sem, hanem azért, hogy azon elmélkedve felfedezhessük megváltónk csodálatos arcát. Ezért ne akarjuk Őt a magunk képére és hasonlatosságára formálni, hanem inkább fedezzük fel szépségét és jóságát, hűségét és igazságát még a számunkra először érthetetlennek tűnő megnyilatkozásai mögött is! Jézus ilyen, és így mutatja meg egészen önmagát: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10, 10) Ámen.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Minél inkább kiszolgáltatott valaki, Isten annál közelebb megy hozzá. És fordítva – minél önelégültebb valaki, annál távolabb kerül Istent?l. Ez az az igazság, ami felkavarja Izraelt Jézus Krisztus nyilvános m?ködése alatt. Az írástudók és farizeusok, a nép vénei, akik azt gondolják, hogy ?k az „igaz Izrael”, szinte semmit nem értenek a Megváltó m?ködéséb?l. Jézus végül csak annyit tud mondani: „jaj nektek farizeusok…”.
Ezzel szemben amikor egy süketet hoznak hozzá, egy egyszer?, lenézett, dadogó kis embert, aki mindig a sor végén kapott csak helyet – ha kapott egyáltalán! – ?, aki az emberekt?l nem kapott semmit, Istent?l megkapott mindent!
A történet Dekapolisz (Tízváros) határán játszódik, a Galileai tónál, ahol nem olyan er?s a törvénykez? vallásosság ereje, mint Jeruzsálem környékén. (Itt szabadabban élnek – igaz, ezért lenézettek is – az emberek.)
„Ezután ismét elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai tóhoz ment, Dekapolisz határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszél? süketet, és kérték, tegye rá a kezét. Külön hívta a tömegb?l, fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét, föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: „Effata, azaz nyílj meg!” Azon nyomban meg is oldódott a nyelve és érthet?en beszélt.” (Mk 7, 31-35)
Megható Jézus gyengédsége és osztatlan figyelme, amellyel a süket felé fordul. Kihívja a tömegb?l, hogy az egészen rá tudjon figyelni – hiszen szájról olvasott a szegény ember. (Jézus erre is gondol!) Külön hívja, hogy ? is egészen a süket emberé lehessen. Fülébe dugja az ujját és megnyálazott ujjával érinti a nyelvét. Vajon miért? Ez szükséges lenne ahhoz, hogy Jézus gyógyíthasson? Nem – több történetben, ennél sokkal súlyosabb esetekben is elég a „kimondott Ige”. (A halott Lázár feltámasztásánál is csak szavával hívja vissza az életbe a sírból barátját!)
A süket embernek van szüksége a fizikai érintésre, hogy értse és megélje Isten gyógyítását! Jézus Krisztus pedig nem tétovázik, nem undorodik, nem húzódik vissza, hanem megad a süket embernek mindent - egészen Önmagát nyújtja a gyógyulás érdekében!
A dics?séget a Megváltó azonban az Atyának adja. Ezért fohászkodik fel – hasonlóan, mint amikor Lázár feltámasztásánál nézi ?t a tömeg. Minden er? és hatalom felülr?l származik! – ezt teszi nyilvánvalóvá Krisztus. Csak ezután mondja ki a „hatalom szavát” – „nyílj meg”!
A süket ember pedig megnyílik Isten felé. Megnyílik az Élet felé, s így ami benne beteg és halott volt, életre kelt. Hallani kezdett, s mivel hallott, így már folyékonyan tudott beszélni. De biztos vagyok benne, hogy hallóvá lett lelki értelemben is, s kés?bb ott találhatjuk ?t Krisztus követ?i között.
Milyen nagy szükségünk van nekünk is Jézus érintésére! Ha merjük magunkat olyannak látni, amilyenek vagyunk – törékenynek, dadogó élet?nek -, és Isten elé megyünk gyógyulásunkat, szabadulásunkat kérve, ? most is egészen közel jön hozzánk. Fizikailag is megérint – nem szégyellve minket -, s teljes hatalmával mondja lelkünknek és testünknek: Nyílj meg! Isten hatalmas szava pedig megnyit minket az Élet és az örök élet felé.
Igen, mindez lehetséges! „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13, 8) Ámen.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus egy helyen azt mondja: „A ti világosságotok is úgy világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dics?ítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 16) Hogy pedig ez nem teljesíthetetlen követelés, arról ? maga adott jó példát. Az Atya megdics?ítésének vágya pedig hozzájárult ahhoz – a többi ok mellett, amir?l az el?z?ekben már írtunk -, hogy nem engedi meg az embereknek, hogy híreszteljék csodás tetteit. Nem önmagát akarta a középpontba állítani, hanem Istent, a szeret? Atyát – önmagát pedig csak mint Fiút, mint az Atyára mutató jelet. Így van ez most is, a süket meggyógyítása után:
„Megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, s hangoztatták: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszél?képességüket.” (Mk 7, 36-37)
Valóban, Jézus „mindent jól tett” és „csupa jót tett”. Ez leny?gözi az embereket, de zavarba is hozza jönnek t?le. Ha csak egy kis sötét folt lenne Jézus életében, mindjárt maguk közül valónak érezhetnék - hogy rajonganának érte! Jézus azonban nem akar ilyen elfogadhatatlan áron közéjük tartozni. Nem akar, mert ? legels?sorban a mennyei Atyával való közösséget akarja fenntartani. Hiszen az Atyával való kapcsolatból származik minden jó a földön! „Miért mondasz engem jónak?” - kérdezi Jézus a gazdag ifjút. – „Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Mk 10, 18)
Paradox módon, minél inkább az Atyára akar mutatni, annál inkább róla, a Fiúról beszélnek. Ennek azonban tragikus következményei lesznek. Amikor az emberek Jézusról megvallják, hogy „csupa jót tett”, akkor rejtett módon az Atyával való egyenl?ségét is megvallják. Ez azonban végül elviselhetetlen gondolattá válik az önz? és önelégült, törvénykez? embereknek, akik senkit és semmit nem akarnak maguk fölé engedni. Isten Fia tudja, hogy amikor az emberek dícsérik, valójában egyre nehezebbé teszik neki a küldetése folytatását.
Az ?t dics?ít?k jót akarnak – s lám, mégis rosszat tesznek. Igen, valójában egyedül csak Istennél esik egybe a szándék és a tett, s válik minden teljesen azonossá önmagával! (Ez így lehet, hogy kissé elvontnak t?nik, de ha belegondolunk, hogy a mi szándékaink hányszor siklanak félre a megvalósulás során, s?t, hogy mennyiben merjük egyáltalán magunk el?tt beismerni valódi szándékainkat – akkor érthet?bbé válik az Istenben lév? „egység” és a bennünk lév? „kett?sség” – finoman fogalmazva szétszórtság.)
Jézus Krisztus azért tudott mindenkivel jót tenni, és csak jót tenni – függetlenül attól, hogy éppen hogy ítéltek róla az emberek -, mert egészen egy volt az Atyával. Soha, senki más ezt az egységet nem tudta megvalósítani, mert ez embernek önmagától nem is lehetséges.
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - válaszolta Jézus. - Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14, 6)
Ezért a mi utunk is csak ez lehet, ha „mindent jól akarunk tenni” - és minden ember útja ez, aki jó akar lenni – az út Jézus Krisztusban, aki maga az Út. Ez az út az Istennel való egyesülés útja, úgy, ahogy ezt az Egyszülött Fiú, Jézus Krisztus nekünk tanította. Mert „nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12) Ámen.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Azokban a napokban ismét nagy népsokaság vette körül. Nem volt mit enniük, ezért magához szólította tanítványait. „Sajnálom a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Ha étlen engedem el őket, kidőlnek az úton, hisz többen közülük messziről jöttek.”
Tanítványai ezt válaszolták: „Honnan vehetnénk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy mind jóllakjanak?”
Megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?”
„Hét” - válaszolták.
Erre megparancsolta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Majd fogta a hét kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, hogy osszák szét. Szét is osztották a nép közt.
Egy kevés haluk is volt. Ezeket is megáldotta, s meghagyta, hogy osszák ki. Ettek és jól is laktak, aztán fölszedték a maradékot: hét kosárral lett.
Lehettek vagy négyezren. Ezután hazaküldte őket, maga pedig tanítványaival bárkába szállt, és Dalmanuta környékére ment.” (Mk 8, 1-10)
Két kérdést tehetünk fel Jézus második kenyérszaporításával kapcsolatban. Az első, hogy vajon Jézus miért teszi ezt a második kenyércsodát – hiszen egyszer már megcselekedte ezt? A második, hogy miért értetlenek a tanítványok?
Az első kérdésre több válasz is adható. A legegyszerűbb és „magától értetődő” válasz Jézus saját indoklása: „Sajnálom a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Ha étlen engedem el őket, kidőlnek az úton, hisz többen közülük messziről jöttek.” Isten nem mérlegel, hogy hányszor tett már csodát. Isten Fia nem önmagáért, a saját dicsőségére cselekszi a csodáit, hanem az Atya dicsőségére és az emberek javára! Szíve most is nyitva áll az emberek felé, és kész arra, hogy betöltse a mellette kitartók szükségleteit – ha kell, hát csodálatos módon, isteni hatalmával élve is.
Az is indokolhatja a Messiás e csodáját, hogy Ő maga is meg akarta ismételni a azt, mintegy előképül. Ahogy most Ő hálát ad és megtöri a kenyeret, úgy adjanak hálát és törjék meg azt a tanítványok is. És ahogy most a megtört kenyér megszaporodik és életet ad, úgy fog egykor a tanítványok által megtört kenyér is életet adni az Eucharisztia valóságában. Jézus mintegy begyakoroltatja és a tanítványok emlékezetébe vési a rítust, amelyik majd az utolsó vacsorán, az Eucharisztia alapításakor nyeri el teljes értelmét.
Jézus továbbá Isten gondviselő szeretetének végtelenségét és jelenvalóságát is demonstrálja még egyszer, óriási tömeg előtt – még mielőtt elindul Jeruzsálem felé, a kereszthalálig vezető úton. (Isten az Úr minden fölött akkor is, ha az események az ellenkezőjét látszanak bizonyítani…) Ezzel a hatalmas tettel is igyekszik a szívükbe vésni mindazt, amit tanított, hogy a hamarosan bekövetkező megbotránkozás idején, a „sötétség órájában” az emberek visszaemlékezhessenek és erőt meríthessenek a kitartáshoz, és ne kerüljenek a halálát követő tömeg hatása alá.
A megismételt csodás tett nagyságával vetekszik a tanítványok „csodás” értetlensége. Bár már megéltek egy hasonló szituációt, mégsem mernek annak bizonyosságába kapaszkodni. Nincs hitük, kérdésükkel éppúgy próbára teszik Jézust, mint a hitetlen sokaság. Milyen szomorú történet ez, és milyen sokszor megismétlődik napjainkban is! Hiába a jelek, a csodák, hit és bizalom nélkül mindig megmarad az emberek babonás kétségbeesése: „Honnan vehetnénk…? Mit tehetnénk…?” Ezek helyett a hiábavaló kérdések helyett meg kell tanulnunk a hit és bizalom szavaival fordulni Isten felé: „Mennyei Atyánk, neked minden lehetséges…” „Jézus, te mondottad…”
„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7, 7-11)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Kevés helyen olvashatunk Jézus érzelmeir?l. Mintha az evangéliumok tartózkodnának attól, hogy az Úr reakcióit, „emberi arcát” túlságosan megmutassák. A Megváltó tanítása, tettei, keresztáldozata kerülnek a középpontba, Jézus személye pedig szinte elt?nik ezek mögött.
Ma nyilván nem lehetne úgy „életrajzot” írni senkir?l, hogy le ne festenénk ?t szavainkkal: hogyan nézett ki, mit szeretett, hogyan beszélt, sétált, milyen öltözéket viselt, stb. Mindebb?l semmi sincs az evangéliumokban. Igaz, az Örömhír nem is akar „életrajz” lenni, ezt a m?fajt akkoriban még nem is ismerték. Éppen ezért külön jelent?sége van annak, amikor a tárgyilagos leírásban mégiscsak megjelenik valami Jézus emberi habitusából. Ilyen például amikor sír Jeruzsálem felett, amikor haragra gerjed, vagy amikor örömében ujjongva felkiált.
Ilyen jelenetet örökít meg Márk is a kenyércsoda után, néhány rövid sorban:
„Farizeusok mentek hozzá, vitatkozni kezdtek vele, és égi jelet kértek t?le, hogy próbára tegyék. Lelke mélyéb?l felsóhajtott: „Miért akar jelet ez a nemzedék? - mondta. Bizony mondom, ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet.” (Mk 8, 11-12)
Jézus lelke mélyéb?l felsóhajtott. Ez jelzi, milyen bels? gyötrést okozott neki a farizeusok jelkívánása. Hiszen ? maga a Nagy Jel! Hogyan nem veszik ezt észre?
Egyrészt a jelkívánás már önmagában is a Krisztus Jézus személye elleni bizalmatlanságot, elutasítást jelzi. Vajon melyikünk szeretne a teljes elutasítottság légkörében dolgozni? Meddig tudnánk megmaradni egy olyan közösségben, ahol érezzük a személyünk és munkánk iránti teljes elutasítottságot?
Másrészt pedig – vajon mit kellett volna még tennie? Olyan csodákat tett, amiket Isten nélkül lehetetlen megtenni. Mindenkivel jót cselekedett. Megmutatta, hogy hatalma van a természeti er?k, a betegségek és a gonosz lelkek, de még a halál felett is. Nikodémus, ez a vezet? farizeus maga is nyíltan megvallja: „Rabbi, tudjuk, hogy Istent?l jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2)
Hiába minden - a nép vezet?i, a papok és a farizeusok mégsem hisznek neki, szívük ugyanis bezárult az Isten Fia el?tt. Ahhoz ugyanis, hogy egy „jel” valóban jellé válhasson, legalább a szív valamelyes nyitotságára szükség van. A jelek ugyanis nem önmaguktól m?köd? „dolgok”, hanem Isten tettei, amelyekre az Istent keres? szív hittel válaszol. Ha ez hiányzik, akkor a legnagyobb jel is hiábavaló!
Jézust újra és újra próbára akarják tenni – s hiába a csodák, a gyógyulások, a hitetlen nemzedéknek semmi sem elég. A Megváltó azonban nem cirkuszi mutatványos, aki addig produkálja magát, míg tapsot és alamizsnát nem kap, hanem Isten Él? Szeretete, aki azoknál marad, akik befogadják ?t!
Jézus – a sokadik csodája után – azt mondja: bizony mondom, ez a (gonosz) nemzedék nem kap semmiféle jelet. Máté és Lukács evangéliumában a mondat b?vebb, így folytatódik: „csak Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében.” (Mt 12, 39-40)
Jézus Krisztus kereszthalála és halálból való feltámadása újabb nagy jel és az új lehet?ség, hogy az önnön kiválóságuktól eltelt emberek szíve megnyíljon és Istenhez térjenek. (A pogány százados a keresztfa alatt megvallja: ez valóban az Isten Fia volt!) De ha az Emberfia feltámadása sem elég, ha Pünkösd csodái sem nyitják meg a szívüket, ha a korai Egyház élete sem jel azoknak, akik nem akartak hinni – akkor vajon ki segítetne rajtuk?
Jézus lelke mélyéb?l felsóhajt. Telve a szíve szomorúsággal, fáradtsággal, keser?séggel. Nincs jel annak, aki semmit sem lát jelnek. Meg akarja menteni ?ket, meghal értük a kereszten – de el?re látja, hogy ez is kevés lesz – minden kevés azoknak, akik nem hisznek…
Sípos (S) Gyula