Második fejezet, amiben elindulok a Troll kocsma felé, és találkozok egy kislánnyal meg a kutyájával
Úgy hagytam ott az öregembert a kecskéjével, hogy hátra se néztem. Csak mentem előre, egyenesen, amerre az út kanyargott, ki a fák közül, át a patakon, dombról le, dombra fel, egészen a tetejéig, ott aztán megálltam. El is fáradtam, ki is fulladtam, és már alig vártam, hogy a dombtetőről szétnézhessek. Látom-e már a házunkat, vagy legalább a Haranglábat? Láttam is a távolban, épp csak egy tágas mezőn kell még átmennem, és odaérek. Nem gondolkodtam sokat, indultam le, gyorsan szaporázva a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek.
Hanem amikor leértem a domb aljára, kiderült, hogy amit eddig mezőnek néztem az nem egy rét kis virágokkal, hanem egy óriási veteményes kert. Hosszú sorokban répa, zöldség, borsó, paradicsom, már amit felismertem közülük, mert olyan is volt köztük, amiről fogalmam se volt, mik lehetnek.
Megörültem, mert megéheztem a nagy iparkodásban. Kihúztam néhány répát a földből, kicsit letisztogattam, és már haraptam is, mellé pedig finom piros paradicsomot ettem. Így sétáltam kényelmesen, s közben nézelődtem. Ahogy így forgolódok, tekingetek, látom ám, hogy a veteményes képe megváltozik. A tiszta, szép sorokat felváltották a fűvel, gazzal, mindenféle gyommal teli részek. Bent pedig, középen egy copfos kislány hajladozik, tépi a gazt, mellette a kutyája szimatol, keresgél a fűben.
A kutya vett észre először, vakkantott egyet, mire a lány is felnézett, s meglátott.
- Szia – köszöntem neki -, itt dolgozol?
Nem volt valami okos kérdés, hiszen nyilvánvalóan dolgozott, de hirtelenjében ez csúszott ki a számon.
- Szia – intett vissza felém -, hát te hogy kerülsz ide? És hol a kerékpárod?
- A kerékpárom nincs most velem – kezdtem, aztán elakadt a szavam -, honnan tudod, hogy van kerékpárom?
- Hogy ne tudnám? Ott szoktál elbiciklizni előttünk, egyszer-kétszer még meg is álltál a patika előtt, ott szoktunk üldögélni a kutyámmal4.
Elcsodálkoztam ezen. Közelebb mentem, hogy jobban megnézzem magamnak. Tényleg nagyon hasonlított az ülő kislány szobrára, és a kutya is olyan forma volt…
- De az egy szobor! Te meg…
- Én meg itt élek. De hogy kerülsz te ide? – kérdezte.
Leültünk egymás mellé, én pedig elmeséltem, mi történt velem. Hogyan ragadott a kecske magával, aztán hogyan találkoztam az öregemberrel, aki erre az útra irányított. Közben a kutya fejét simogattam, aki odaheveredett közénk. Kiderült, hogy egyszerűen csak Kutyának hívják, és egy nagyon kedves, barátságos jószág.
Egyszer csak a kislány felpattant mellőlem:
- Nem ülhetek itt tovább, még az egész veteményest ki kell gazolnom. Ezzel segítek a szüleimnek, akik a domb túlsó oldalán egy még nagyobb területet gondoznak. Meg aztán, ha jó munkát végzünk, és jó termés lesz, akkor talán kapok én is egy kerékpárt! – Azzal újra beállt a sorok közé, s már húzkodta is ki a gyomokat, egyiket a másik után. Én még szívesen beszélgettem volna vele, de ő inkább dolgozni akart.
- Menjél csak tovább nyugodtan - mondta -, jobb is, ha indulsz, különben nem érsz oda alkonyatig a Troll kocsmához, és akkor bajba kerülhetsz.
Mentem is volna, meg nem is, jólesett a kislánnyal lennem és nem egyedül a pusztaságban. Nem tudtam, mit tegyek. Aztán ránéztem a kezére, és láttam, hogy szinte már sebesek az ujjai és a tenyere a sok munkától.
- Tudod mit, egy kicsit segítek neked. Nézd csak, nekem kapám is van, azzal gyorsabban tudunk haladni! – Azzal beálltam mellé a következő sorba, és kezdtem kikapálni a gazt a zöldségek közül. Igaz, kicsit tanítania kellett, mert nem mindig tudtam megkülönböztetni a jó növényt a rossztól, és az is igaz, hogy a lány még így is gyorsabb volt nálam, de azért haladtunk. Mentünk előre, s közben beszélgettünk. Sohase gondoltam volna, hogy egy munka ilyen jól tud esni! Figyeltem, ahogy dolgozik, olykor dúdolgat magában, hajladozik, időnként valamit felvesz a földről és a zsebébe tesz, aztán megy tovább. Majdnem megkérdeztem tőle, hogy miket szedeget fel, de aztán mégsem. Nem az én dolgom, ha fontos lenne, mondaná, ha meg nem, én nem zaklatom. Annyi mindenről tudtunk beszélni, hogy ez nem is volt érdekes.
Nagyot haladtunk előre, majdnem az egész területet megtisztítottuk. Ekkor vettem csak észre, hogy alkonyodik, már szemmagasságban láttam a Napot magam előtt. Eltelt az idő, már lemenőben volt az égről. Egyszerre eszembe jutott az öregember figyelmeztetése, hogy még alkonyat előtt érjek célhoz, nehogy bajba kerüljek.
-Hajaj – mondtam -, nagyon eltelt az idő, most mi lesz? Nekem indulnom kell tovább, már így is késésben vagyok! Pedig szívesen maradnék, hogy a maradék területet is kitisztítsuk a veteményesben. Mi lenne, ha esetleg itt maradnék veled, és csak holnap indulnék tovább?
A lány megsimogatta az arcomat.
- Nagyon rendes vagy, sokat segítettél, de tovább kell menned. Én még dolgozok tovább, aztán majd értem jönnek anyukámék és hazavisznek. De oda te nem jöhetsz velem, és nem maradhatsz itt sem, mert az éjszaka errefelé veszélyekkel teli.
Ahogy néztem a fáradt kislányt és a veteményest, nem tudtam, hogy kit sajnáljak jobban: magamat, hogy el kell mennem, vagy őt, amiért egyedül kell tovább dolgoznia.
- Jól van, akkor tovább megyek. De a kapát itt hagyom neked, mert azzal sokkal gyorsabban tudsz majd haladni.
Bólintott a lány, megköszönte, aztán belenyúlt a zsebébe, és a kinyújtott tenyerét felém nyújtotta, benne kicsi, színes kavicsokkal. Volt köztük lapos, gömbölyű, szürke, sárga, mindenféle csíkos, de mind sima felületű, csillogó.
- Ezeket neked szedtem, mert jó voltál hozzám és segítettél nekem. Őrizd meg jól, el ne veszítsd őket. A Troll kocsmában még nagy hasznodra lehetnek.
Így köszöntünk el egymástól. Ő visszaállt a munkába, én pedig fáradtan, de sietősen útnak indultam. Egy-két kanyar után kiegyenesedett az út, s messziről már látszott is a Harangláb , és egy kivilágított, tornácos ház, aminek a nyitott ablakán zene szűrődött ki. Előtte néhány magas alak beszélgetett.
Végre, újra emberek között! Futottam feléjük, s csak amikor közel értem, akkor döbbentem rá, hogy a ház előtt nem emberek állnak, hanem hatalmas óriások. Akkor hát a Troll kocsmát azért nevezik így, mert trollok, óriások járnak ide esténként mulatni? Talán ezért kellett volna még alkonyat előtt ideérnem, hogy elkerüljem őket. Lehet, hogy nem szeretik a gyerekeket, sőt az is lehet, hogy emberevő óriások! Most mi lesz velem?
Megfordultam, hogy elfussak, elbújjak, de már nem menekülhettem. Az egyik óriás észrevett, és felkiáltott:
- Oda nézzetek, egy embergyerek jött közénk!
Azzal utánam nyúlt és a derekamnál fogva az arca elé emelt.
-Gyere csak édes öcsém, hadd lássuk, ki fia-borja vagy!
A történetben szereplő személyek és helyszínek
4. 
Kislány a kutyájával. Hadik Gyula szobrász alkotása a Fehér Kereszt patika előtt a Munkácsy Mihály utca 9. számnál.
5. 
1947-ben érkezett a községbe Czibor József református lelkész feleségével és Csongor nevű kisfiával. A református gyülekezetnek azonban se temploma, se harangja nem volt!
A gyülekezet megkapta a mai Baross utca – Kazinczy utca sarkán álló épület egyik felét közösségi háznak. A csepeli fémmunkások segítségével a gyülekezet harangtornyot tudott építeni így 1948 adventjére állt a „Harangláb”, advent utolsó vasárnapján pedig megszólalhatott benne a Schlezák Rafael harangöntő mester műhelyében készített harang is. Szegény kis Csongor azonban, aki annyira szerette a harangzúgást, ezt már nem érhette meg. 1948 nyarán TBC-s agyhártyagyulladást kapott és elhunyt. A presbitérium úgy döntött, hogy neve legyen beleöntve a harangba, amelynek neve így Csongor-harang lett. Az szólt a Haranglábban minden délben egészen az új református templom felépültéig, amikor átkerült annak harangtornyába.
(Sípos (S) Gyula: Kalandok az Időtlen Birodalomban, 2. rész)