Első fejezet, amelyben kecskeháton belovagolok az Időtlen Birodalomba és elkezdődnek a kalandok (a jegyzetek a képekkel a fejezet végén láthatók)
A szünidő előtti utolsó napon történt, Törökbálinton, ebben a dimbes-dombos kisvárosban. Vidáman ugrálva mentem haza az iskolából. Ahogy kanyarodik az út, a saroktól nem messze áll Szent Teréz1 szobra egy talapzaton. Amikor elé értem, felugrottam és megveregettem a lábát:
- Szia Terézke -, mondtam neki -, kigugliztam ám, hogy mit jelent az írás a könyveden! - Arra ugyanis az van írva latinul, hogy aut fati, aut mori, ami annyit tesz, hogy vagy elfogadom a sorsom, vagy meghalok. De mi ezt magyarul sokkal szebben mondjuk:
- Egy életem, egy halálom, de a próbát kiállom!
Hirtelen úgy tűnt, mintha Teréz rám nézne és kacsintana egyet: „na majd meglátjuk!”. Meglepődtem, de a lendület már vitt tovább, ezért úgy döntöttem, csak a képzeletem játszik velem. Tovább ugrándoztam a Munkácsy úton, fel a lépcsőn a Vár tér felé. A bolondos hangulatom azonban nem hagyott el. Felültem a kecskeszobor2 tetejére, megragadtam a szarvait, mintha lovagolnék, és onnan kiáltottam a hintuskás néni szobra felé:
- Szia hintuskás néni, gyere, lovagoljunk, kecskegeljünk!…
Azzal sarkaimat a kecske oldalába vágtam: - gyia, indulhatunk!
Hanem amit játéknak gondoltam, hirtelen valósággá lett! A kecske megelevenedett, és körbevágtázott velem a téren. Rémülten kapaszkodtam a szarvaiba, nehogy leessek róla. Amikor a hintuskás néni szobra elé értünk, akkor vettem észre, hogy az se szobor már, hanem egy élő asszony. Hátra nyúlt a hintuskájába, és előhúzott a puttonyból egy kapát és felém dobta:
- Erre még szükséged lesz!
Repült a kapa, repült a kecske is, és vele én is, be egy mély szakadékba, ami hirtelen megjelent előttünk. Zuhantunk lefelé, egyre csak le, és le, a mélybe. Azt hittem, hogy eljött a halálom pillanata, amikor hirtelen puhán landoltunk néhány fa között a füvön. Akkor a kecske megrázta magát, én pedig a földre estem róla, a kapa mellé. A kecske rám nézett, esküszöm, hogy csúfondáros mosollyal, aztán elkocogott.
- Várj meg! -, kiáltottam utána, és már ugrottam is is, hogy utána szaladjak, de megtorpantam. A kecske csak néhány lépésnyit ment, aztán megállt és egy borzas szakállú öregember oldalához törleszkedett, az meg a füle tövét vakargatta.
- Ej, kecském, kiskecském, már megint elszöktél a térről? Na jól van, kapsz tőlem valamit – azzal előhúzott a zsebéből egy óriási répát és a kecskének adta.
Úgy meglepődtem, hogy még az ijedtségemről is elfelejtkeztem.
- Te ismered a kecskét? De honnan? És hogy kerültünk ide?
- A borzas szakállú öregember felállt, botjára támaszkodva elém sétált, végig nézett, körbejárt, hümmögött, dörmögött magában:
- Nocsak, nocsak, hát ilyenek mostanában a gyerekek, köszönni nem tudnak, csak ijedeznek és butábbak még a tücsköknél is, pedig azok aztán…
- Nem vagyok buta – kiáltottam -, csak épp azt nem tudom, hol vagyok, és azt, hogy ki vagy te! És azt, hogy kerültem ide. Meg azt, hogyan juthatok haza…
- Tehát nem tudsz te semmit – vágott a szavamba az öreg -, mondtam én, hogy buta vagy! Mert ha lenne egy kis sütnivalód, rájöhettél volna, ki vagyok. Az, aki ezt a kecskét a világba álmodta3 . Na de, gyerek vagy még, nem tudhatsz mindent. Tekereghetnél itt is jobbra-balra, fel és alá, körbe-körbe, míg világ a világ, ha el nem igazítanálak, ki nem jutnál innen. De ne félj, én segítek neked. Ez a hely, ahol most vagyunk, az Időtlen Birodalom. Ez itt a mi világunk, ide potyog minden szép és jó az emberektől, de lapul itt a veszedelem is, amit elrejtenek a szemük elől. Könnyű itt eltévedni, ha valaki nem ismeri az utat.
Szavai hallatán egészen elkeseredtem. Hogy fogok én most innen hazajutni? Mi lesz szüleimmel, akik majd keresnek, kutatnak? Ha sehol se találnak, még azt fogják hinni, hogy meghaltam! Úgy nekibúsultam, hogy a könnyeim is kicsordultak! Leroskadtam a földre. Az öregapó azonban megvigasztalt:
- Na, azért nincs még elveszve semmi! Mondtam, hogy ezt itt az Időtlen Birodalom, itt nem telik az idő, csak megy előre-hátra, amerre a kedve tartja. Itt kutathatsz, kereshetsz, és ha megleled az utat haza, oda érkezel, ahonnan elindultál és akkor, amikor eljöttél.
Ettől kicsit megvigasztalódtam.
- Jó, akkor már csak haza kellene jutnom. De merre menjek?
- Ide nézz, itt egy térkép az útvonalakkal. – Azzal kivett a másik zsebéből egy papírtekercset és szétnyitotta. – Itt vagyunk most mi, ez itt a mi kis tisztásunk a térképen. Látod, innen többfelé lehet menni. Balra a Troll kocsma felé, jobbra van a Nádas-tó, felfelé pedig az Anna-kilátó, de arra ne menj, ahhoz gyenge vagy.
Még hogy én gyenge – gondoltam magamban -, voltam én már többször is a kilátónál, semmi kis út az. Nem akartam azonban ellenkezni vele, hiszen ő volt az egyetlen segítőm.
- A Troll kocsma az, ami a Haranglábnál volt régen? Már bezárt, de régen szerettek oda járni az emberek. Azt a környéket jól ismerem, onnan simán hazatalálok. Menjünk oda!
-Nem csak régen volt kocsma, de itt, nálunk ma is az – mondta az öreg -, hanem te nagyon bátor vagy, ha oda akarsz menni. Adok egy jó tanácsot: a kapát vidd magaddal mindenképp, arra még szükséged lehet! Aztán, ha csak alkonyatra érsz oda a kocsmához, ne menj be, amíg hajnalban fel nem jő a nap, mert éjszaka veszélyes ott lenni egy gyereknek.
Én azonban már nem is figyeltem rá. Annyira megörültem, hogy gyorsan hazaérhetek, hogy csak kaptam a táskám, kapám, és már indultam is. Pedig jó lett volna, ha rákérdezek a dologra! Talán megtudtam volna, hogy a Troll kocsma a trollok, azaz az óriások kedvenc helye, akik nem épp a békés természetükről híresek. Akkor nem kerültem volna életveszélybe, amiből csak János mester, a bűvös zenék varázslója, és Gyula mester, a hasonlóan bűvös főzetek alkimistája tudott kimenteni. De ez már egy másik történet.
A történetben szereplő személyek és helyszínek
1 
Avilai Nagy Szent Teréz (1515-1582) szobra Törökbálinton, a Munkácsy Mihály utca 91. előtt. Teréz karmelita apáca volt, a katolikus egyház jelentős szentje, szerzetesrendjének megújítója, egyháztanító. A szobrot 1886-ban állították egy villámsújtotta kislány emlékére. A szobor talapzatán a felirat magyarra fordítva: Szent Teréz megszabadít a bűntől ott, ahol a halandók még szenvednek. A könyvön látható felirat jelentése magyarul: Vagy a sorsé, vagy a halálé.
2 
A kecske és a hintuskás néni szobra Törökbálinton a Vár téren. A tér neve az egykori törökbálinti várra utal. A két szobor Hadik Gyula szobrászművész alkotása. Az ülő asszony sváb népviseletben látható, hátán a hintuskával.
3 
Hadik Gyula (1925-2013) Utolsó évtizedeiben Törökbálinton élt szobrászművész. Sok köztéri szobrot, plasztikát portrékat és kisebb méretű szobrokat is készített, ezek közül néhány Törökbálinton található. Stílusát egyrészt archaizáló jelleg, másrészt némi groteszk hangvétellel jellemzi.
(Sípos (S) Gyula: Kalandok az Időtlen Birodalomban, 1. rész)