Gyerekkoromban úgy szerettem a hazámat, hogy nem is tudtam róla. Éltem, ahogy adatott a város széli lakótelepen, a Zagyva folyó mellett hősökkel - Vadölő, Winnetou, Hermann Ottó, stb. -, játékokkal és könyvekkel, inkább közepes, mint jó bizonyítvánnyal és az élet által a lakótelepre összehordott mindenféle emberrel: magyarral, cigánnyal, zsidóval, gyerekkel és felnőttel, házassal és elválttal (príma kis egyveleg, elsődleges védőoltás minden nagyhangú, üresen kongó, kirekesztő mélymagyarkodással szemben).
Szinte nevetséges, ahogy manapság az iskolai ünnepségeken elszorul a szívem, amikor azt éneklem, hogy a hazámnak rendületlenül híve vagyok (ó, magyar!), ez a bölcsőm és a sírom - és minél öregebb vagyok annál inkább -, az országhatáron se akarok kimenni, mit kóvályogjak máshol, amikor itt van dolgom, ahol élnem s halnom kell, és Isten áldását kérni mindenkire…
(Avagy, hogy egy jó mondást újrahasznosítsak: a hazaszeretet nem élet-halál kérdése, hanem több annál. Ahogy József Attila halálig szerette hazáját, miközben népe sebeinek és bűneinek mélyére hatolt, gyógyírt keresve – utálták is érte. Mert magyarságunkat, hazaszeretetünket sem anyakönyvi kivonattal, sem párttagkönyvvel nem tudjuk igazolni…)
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
