Horgászkarrieremet hatévesen kezdtem. Egy botra piros fonalat kötöttem, a másik végére pedig bogáncsot és azt mondtam a velem egykorú kislánynak, hogy ezzel kifogjuk a halakat a tócsából, mert a bogáncsra ráragad…
Később innen-onnan lett horog, gyufával átszúrt parafadugó, damil és botra kötve ezzel horgásztam. Aztán egyszer apám egy nagylelkűségi rohamában vett nekem egy bambusz botot és tároló orsót hozzá. Persze a többieknek már rég üvegbotjuk volt (teleszkópos, rugalmas, műanyag) rendes orsóval és mindenféle spéci dologgal, amivel fenekezni is lehetett. Én csak dugóztam, mindenféle csalival (csonti, giliszta, de leginkább paprikás vagy fogkrémes kenyér. Ormótlan összevisszaság volt az egész. Mondhatnám, hogy nagy harcsázó úszóval sneciket fogni önmagában művészet, de valójában – felszerelés és tanár híján -, sohase tanultam ki rendesen a horgászmesterséget.
Felnőtt emberként egyszer vettem magamnak egy rendes botot, néhányszor használtam is, aztán elajándékoztam. Nincs már idő, hely, alkalom…
Néhány éve víz mellett nyaraltunk, akkor jött valaki, aki vett magának egy horgászkészséget, de még minden darabokban volt. Összeraktam neki rendesen, úszó, nehezék, horog, szépen beállítva – akkor öt percig profinak éreztem magam… (Na most szépen átköthetnék a bibliai „emberhalászatra”, de attól tartok, ezzel kapcsolatban is csak a fentieket írhatnám magamról…)
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)