Egyelőre az utolsó, a leghosszabb - néhány utolsó találkozásom:
Édesanyámat utoljára 11 éves koromban láttam élve. 36 éves volt és halálos beteg. Amikor bevittek hozzá minket (a lány ikertestvéremmel) a kórházba, ez a gyönyörű asszony már csonttá volt soványodva, szeme körül sötét karikák és épp egy barna vesetálba hányt. (Még egyszer láttuk őt, a koporsóban, a temetéskor, szederjes kék hullafoltos arccal…) Mélyen hiszem, hogy édesanyám – aki abba halt bele, hogy minket életben tartott -, szenvedésével jegyet váltott a mennybe és az ő imái is segítettek, hogy később megismerhessem Istent.

Apai nagyapám nagyra nyitotta a szemét, amikor meglátott a kórházi ágya végén. Haldoklott, de – mint mondták -, nem tudott meghalni. Én akkor már keresztény voltam, imádkoztam és úgy éreztem, Tati nem mer meghalni, mert fél Nagyitól. Mit fog szólni a rég elhunyt felesége ahhoz, hogy ő a halála után összeköltözött egy másik nyugdíjas nénivel? Azt mondtam akkor neki, hogy ne féljen, mert Nagyi imádkozta ki neki Erzsi nénit, hogy még élhessen itt a földön… Akkor Tati elsírta magát. Másnap, amikor apám bement hozzá, kérte, hogy vigyék haza. Otthon szétnézett, megnézte a bútorait, aztán szépen elaludt…
Anyai nagymamánk nevelt minket anyu halála után. (Hét gyereke született, abból hatot kellett eltemetnie, aztán öreg korára lett egy albérlője, aztán ő is meghalt…) Utoljára egy kórházi ágyon láttam őt is. Látogatóba valamiért két csokor virágot vettem. Amikor mentem a kórházi folyosón, két szobával előtte a nyitott ajtón keresztül észrevettem, hogy ott fekszik az utolsó lánya is az egyik ágyon. Bementem hozzá az egyik csokorral, aztán szóltam neki, hogy Nagyi, az ő édesanyja is itt fekszik, két szobával hátrébb. Egyikük se tudott a másikról, de Isten megszervezte a hármas találkozást (Marika nénit se láttam többet).
Telefonon hívtak, hogy ha látni akarom még Aput, akkor most utazzak le Szolnokra a kórházba, mert összeomlott a szervezete, meg fog halni. Lementünk. Az egész teste feldagadt a sok víztől, arca is elformátlanodott, és csak annyit tudott hörögve mondani – ő, aki két kézzel falta az életet -, hogy: papot! S mivel néhány napja járt nálunk, Törökbálinton Szolnokról egy zarándok-csoport, én pedig elkértem a pap telefonszámát (megint az isteni szervező munka), rögtön telefonáltam, Ferenc atya pedig eljött haldokló édesapám halotti ágyához, hogy feloldozza bűneitől és feladja neki az utolsó kenetet…
Az én utolsó napom nem tudom milyen lesz, de beteljesedő találkozás lesz Jézussal és az Atyával. Mellette pedig – reményeim szerint -, ott áll majd a Szűzanya és az összes kedvenc szentem, akiket naponta zaklatok, és főleg ott áll majd Édesanyám, gyönyörűbben, mint valaha, édesapám, mindkét nagymamám és nagyapám, és a rokonaink, szeretteink. Addig is imádkozom a jó halál kegyelméért, hogy minden dolgomat elrendezve, bűneimet megbánva és a szentségekkel ellátva juthassak az Úr elé, és a mennybe, a tisztítótüzet kikerülve…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)