Túrmezei Erzsébet: Gyertya
Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit nem ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állatom,
majd a kezembe’ forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe’ forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem volna Karácsony…
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.
De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertya életem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját sose találtam.
Míg egy szép, angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem.
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy, sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”
Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit nem ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.
1936.
