Sípos (S) Gyula: A Rontás
Apám Járed egy völgyben ütötte fel szállását. Gallyakból szélárnyékot készített, ahová behúzódhattunk, ha akartunk. Öcséimmel és húgaimmal közösen egyszer kikapartuk a patak medrét, kiszélesítettük és egy kis tavat hoztunk létre, ahol jókat fürödhettünk. A juhok is ott legeltek, sokáig karám se kellett nekik, mert ugyan ki bántotta volna őket? Ha meg kedvem támadt, odébb tereltem a kis nyájat, ha nem is a friss fű miatt, csak hogy mozogjak és világot lássak. Aztán csak ültem a fűben, néztem a körülöttem nyüzsgő életet és arról álmodoztam, hogy megnyitom az Éden kapuját és visszaviszek mindenkit oda.
Hittem, hogy ha nem is az Édenben élünk, de még benne vagyunk a fényben, és ez így is lesz mindaddig, amíg az Örökkévaló meg nem enyhül, és ki nem nyitja újra a kaput. El sem tudod képzelni, mennyi bogár, madár, állat barangolt akkoriban békésen körülöttünk! Hallottam persze, hogy bajok is vannak, a nemzetség hozta-vitte a híreket, de hittem is, nem is. Aztán meg Apám, Járed kemény ember volt, tartotta a kezdettől nekünk rendelt életet, azt hittem, hogy hozzánk soha nem ér el a rossz.
Rontás azonban mindent és mindenkit, embert és állatot elér. Mintha mérget öntenél a patakba, s ahogy a víz viszi, kanyarog, úgy terjed, szélesedik a halál benne.
Egy bokortól nem messze üldögéltem, és a földön ugráló verebeket néztem, a kis fiókák első szárnypróbálgatását. A fészket már elhagyták, a földön csipogtak, a szülők meg hol etették, hol bátorították őket. Aztán leszállt nem messze tőlük egy varjú. Szerettem a varjakat, mert nagyon okosak és viccesek voltak, és válogatás nélkül játszottak mindenkivel. Ez a madár nagy, erős példány volt, a legnagyobb, akit addig láttam. Fejét oldalra fordítva figyelmesen nézte a verebecskéket. Azt hittem, mindjárt cukkolni kezdi őket, elcsen egy falatot, majd visszaadja, megfuttatja őket, aztán nevetve, károgva hagyja, hogy utolérjék. De nem ez történt. Odaugrott, rávágott az egyik fióka fejére, majd csőrébe kapva erősen megrázta. Felugrottam – hiszen megöli! Odébb rebbent, földre dobta a kisverebet, majd rátaposott, aztán a csőrével szaggatni kezdte a húsát és megette, én meg bénultan néztem.
Rohantam haza, hogy figyelmeztessem a családot itt a Rontás, láttam a művét, elért idáig, tegyen valamit, húzódjunk közelebb a tüzes kardhoz, hívjuk segítségül a Fennvalót, vagy nem is tudom…
Már messziről láttam, hogy apám a szélárnyék előtt ül. Kiáltottam, apám, édesapám, izgatott voltam, siettem, de ő, mint egy bálvány, meg se mozdult, csak a kezét emelte fel, hogy hallgassak.
-Itt volt az ég és föld istenei közül az egyik, egy nagyhatalmú, és szólott hozzám.
Eltátottam a számat. Egy az istenek fiai közül? Körülnéztem, s csak akkor vettem észre, hogy senki nincs a közelben, sehol az asszonyok, a gyerekek, a testvéreim. Mintha a természet is megdermedt volna, s a levegőben valami furcsa, megfoghatatlan, különös és izgató illatot éreztem.
-Az volt, kétségkívül. Erő áradt belőle és fénylett az egész teste. A fején a hatalom szarvait viselte és tűz lobogott a szemében. Megrémültem, de azt mondta, ne féljek. Azt mondta, hogy hallott már a bölcsességemről, és azért jött, hogy beszélgessünk. Igaz-e, hogy én az elsőszülöttek nemzetségéből vagyok? Mondom neki, igaz, a hatodik, Énok fiam a hetedik, s ha eléri a kort és megházasodik, tőle lesz a nyolcadik nemzedék Ádám óta.
Igaz-e, hogy nem engedtem ősapám Szet csábításának, aki megrontotta a nemzetséget sámánkodásával? Igaz, feleltem, mi a régi utat járjuk, amit Ádámnak mutatott az Úr.
Nagy áldás van az elsőszülöttek nemzetségén, mondta, aztán azt is, hogy látják a hűségünket és kitartásunkat, és örülnek. Én is örültem. Dicsért, milyen nagy tekintélyünk van, és hogy hallgatnak ránk az emberek, és követnek minket, mert tudják, hogy jó pásztorai vagyunk a népnek. Aztán azt kérdi, hogy élünk-e a föld minden javával, amit az Úr nekünk adott? A szabadsággal és erővel, amivel birtokba vehetjük a földet? Bólintok és körülmutatok – mondja apám, s lassan körbe mutat -, lásd gazdagságunkat.
Szép ez, bólogat, de mégis gyengeségről árulkodik. Pásztorok vagytok, dolgoztok, bajlódtok, de az élet javával nem teltek be. S ha ti nem teltek be, azokat is megfosztjátok, akik veletek vannak. A húst, ami erőt ad, azt nem eszitek, s így gyenge lesz a nép is.
Megtiltotta az Úr, mondtam, állatot nem ölhetünk, hacsak nem, mint Ábel, amikor a Fennvalónak áldozott.
Én pedig tőle jöttem – mondta az isten -, egy vagyok a fiai közül. Akkor hogyan, hogy nekem mégsem áldoztál?
Akkor vettem egy bárányt, oltárt készítettem és feláldoztam neki és a többi örökkévalónak. Akkor aztán megosztotta velem bölcsességét és üzenetét: itt, ezen a földön, amíg vissza nem térhetünk az örök hazába, mindenki élete véges. Az állatok élete is véges, aztán amikor elpusztulnak, táplálékául lesznek az embernek, miként a növény az állatnak. Ez a természet rendje! Az Édenben még örök volt az élet, ott nem így volt, de azt el kellett hagynotok. Ez pedig itt nem az Éden, ide nem vonatkoznak a tiltások, épp ellenkezőleg! Akarom, hogy tudd – mondta -, én a Minden Erősség Fejedelmétől hozom ezt az üzenetet, mint ajándékot neked, hogy felszabadulj az édeni tilalmak alól, ennek az új világnak minden örömére és erejére.
Tetszetős volt a beszéde, és csak mondta, és mondta, aztán a kinyújtott kezével elém tartott egy áldozati falatot… és én ettem belőle…
Megtörölte arcát. Nagyot sóhajtott, mintha csak egy régóta bent tartott levegőt engedne ki, aztán intett, hogy üljek le. Aztán elém tett egy levélbe csomagolt megsült húsdarabot – egyél – mondta-, ezt neked hagyta itt, a többit elvitte, megemésztette a tüze.
Nem tudtam enni belőle. A kis verebecskét láttam magam előtt, amit a fekete varjú széttép.
A Rontást.
Elfutottam.
Ettől kezdve semmi sem volt olyan, mint régen. Nem egyik napról a másikra, de húsevő lett a családom. Apám valóban egyre erősebb, egyre harciasabb lett. Végül már nem állhattam meg úgy előtte, hogy valami hibát ne talált volna bennem. Ki tudja, mi lett volna a vége, ha Anák fiai el nem rabolnak…
(Részlet egy készülő regényből - Éden után, özönvíz előtt -, véleményeket lehet írni az elérhetőségeinkre, örömmel veszem... :-) )
