Anyák napjára: Még mindig a nők
Édesanyám a világ legszebb asszonya volt, mint már mondottam. Na jó, pontosítok: a világ legszebb asszonya – azok közül, akiket valaha is ismertem, beleértve a magazinokban, tévében, filmeken látható szépségeket is. (Természetesen nem ismerhetek mindenkit, ezért ez az óvatos megfogalmazás.)
Harminchat évet élt összesen.
Anyu abba halt bele, hogy minket életben tartott. Egyedül nevelt kettőnket, kis fizetésből. Fájt a gyomra, fájt neki belül az élet, az orvos meg csak elhessegette, ez csak női baj, menjen nyugodtan dolgozni. (Szép nagydarab kövér ember volt az orvos, később sokáig ábrándoztam róla, hogy valahogy megölöm. Vagy legalábbis jól megverem. De aztán száz kiló mindig hiányzott a sikerhez.)
Anyu szót fogadott, dolgozott, hisz azt tette egész életében. (Először gyerekként, amikor húgára vigyázott. Talán lehetett volna több testvére is, ha nagyapám a háborúból nem roncsként érkezik haza, hogy aztán felcserélve a katonazubbonyt a vasutasra, elfeküdjön örökre. Sok jó lapot neki se osztottak, az biztos…)
Anyu a gyógyszertári központban dolgozott, a rák meg benne. A raktár tele volt gyógyszerekkel, de valahogy egy se jutott el a gyomráig időben. Patakban állva szomjan halni – így van ez.
Nem mintha édesapám nem lett volna szép ember, és tele volt vonzó tulajdonságokkal is. Sajnos ezt a vonzerőt szerette a kártya-partnerekkel, ivócimborákkal is megosztani. Ha anyám mutatós volt, hát apám meg mulatós. A pénzét ugyan nem verte el, ahhoz túl jól tudott kártyázni, de a házasságát igen. Pedig szerette anyut – lehetett őt nem szeretni? -, még válásuk után is visszajárt, próbálta volna valahogy rendezni a dolgot, de már nem lehetett.
A feleségem meg persze az édesanyámra emlékeztet. Talán az anyatejjel szívtam be a kerek arc szépségét, ki tudja.
Kedves, szelíd kislány volt az én asszonyom, talán fogalma sem volt saját értékességéről. Hát én igyekeztem felvilágosítani, aminek aztán házasság lett az eredménye. A felvilágosodás kora után persze jön a forradalom és a nő öntudatra ébredése… hajaj!
De sebaj! Az már nálunk úgy van, hogy a feleségem a szebb, az okosabb, az ügyesebb - én vagyok a férfi. Ezt a pozíciót próbálom még tartani, amíg lehet…
És ha már a nőkről beszélünk – itt a lányom is, akiről már kisbabaként lehetett tudni, hogy „borsószem hercegnő”. Érzékenységét nagy öntudattal palástolja, no meg természetes meggyőződésével, hogy ő valóban szép hercegnő. Mit is mondhatnék? Igaza van.
A képen édesanyám, és én a lány ikertestvéremmel. A szöveg megjelent Sípos (S) Gyula: 33 rövid történet és néhány hosszabb" című novelláskötetben, 2012-ben. Lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/2452-33-roevid-toertenet-es-nehany-hosszabb
