Jézus felmegy három tanítványával a hegyre, ahol imádkozni kezd. „Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó. És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.” (Lk 9,30-31) Hogy miért Mózes és Illés, arra az egyszerű teológiai magyarázat az, hogy Mózes a törvény, míg Illés a próféták képviselője, Jézus pedig mindkettő beteljesítője. Mi azonban ne elégedjünk meg ennyivel.
Tovább folytathatjuk azzal, hogy ők ketten egyike annak a három személynek – a harmadik Énok, akit még a Vízözön előtt ragadott el magához az Úr -, akik még a megváltás, tehát a mennyek országának megnyílása előtt – ráadásul testükkel és lelkükkel együtt -, feljuthattak a mennybe és ott megdicsőült állapotban élnek. (Mózes holtesttét az angyalok vitték fel a Szentírás tanúsága szerint, Illést pedig egy tüzes szekér.) Így tehát ők szabadon, és törvénytiprás (halottidézés) nélkül megjelenhettek Jézusnak. Az evangéliumok alapján arról beszélgettek vele, hogy milyen módon fogja Jézus megdicsőíteni Istent a halálával Jeruzsálemben.
Azonban menjünk még ennél is tovább, és tegyük fel a kérdést: ugyan mit mondhatott Mózes és Illés Jézusnak, amit ő ne tudott volna?
Hogy ezt megértsük, elmélkedjünk egy kicsit Mózes és Illés haláláról.
Mózes már negyven éve vezette Izraelt, sikereken és kudarcokon át az Ígéret földjéig. Bár már százhúsz esztendős volt „szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak.” (Mtörv 34,7) Akár folytathatta volna küldetését, de Isten ítélete alapján az Ígéret földjére már nem mehetett be: „mert hűtlenül jártatok el velem szemben Izrael fiai között a Pörölés vizénél, a Szín-pusztában levő Kádesnél és nem bizonyítottatok engem szentnek Izrael fiai között. Átellenből megláthatod azt a földet, de be nem mehetsz abba az országba, amelyet én majd Izrael fiainak adok.” (Mtörv 32,51-52)
Képzeljük el Mózest a Nébó hegyén, ahová fel kellett mennie, ahol láthatta az Ígéret földjének minden szépségét, gazdagságát és veszélyességét a megerősített városokkal. A nagy célt, ahová 40 évig készült. Vajon mit gondolt, mi lehetett a szívében, amikor ezeket szemlélte? Talán egyszerre volt benne öröm és bánat, kudarcérzés és szomorúság, aggodalom a nép miatt és közben belenyugvás Isten akaratába. Megtett mindent, de végül kudarcot vallott, a nagy célt, az Ígéret földjét nem érheti el – ugyanakkor élete nem cél és értelem nélküli volt, a nagy mű tovább folytatódik Józsué vezetésével.
Hasonlóképp Illés, aki először talán élete csúcspontjának gondolja a Kármel-hegyi „istenítéletet”: az ő máglyája fellobban, Isten az ő áldozatát elfogadta és az ő igazságát bizonyította, a Baál-papok megszégyenültek… Csakhogy feltör az elmúlt évek hányattatásai, frusztrációja által táplált gyilkos indulat, ami tömeggyilkosságba torkollik, 450 ember lemészárlásába. A diadal pillanatát a megrettenés követi és menekülés a pusztába egy asszony (Jezabel) fenyegetése elől. Illés itt mondja ki a teljes csüggedés, de egyben a megtérés szavait. „Amikor odaért, leült egy borókabokor alá, és a halálát kívánta. Azt mondta: Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál.” (1Kir 19,4) Már nem az „egyedül megmaradt” és „egyedül hűséges” a nagy próféta ül a bokor alatt, akinek szolgája van, hanem egy menekülő, megtört ember, aki megérti, hogy hamis önképe és elképzelése szolgálatáról hová vezetett. (Isten megőrzött másik hétezer hűséges embert… Illés mélyebben megérti Isten természetét, ezután már nem szolgája, hanem tanítványa lesz, Elizeus…)
Illés szolgálata azonban tovább folytatódik tanítványaiban, őt pedig a tüzes szekér – vajon felismerhetjük-e ebben a tisztítótűz képét? – ragadja magával és viszi az Úrhoz.
Két ember, aki megélte a csüggedés, a kudarc mélységét és a hit és remény magasságait, beszélget a harmadikkal, a Názáreti Jézus Krisztussal, aki ugyanezt éli meg, vagy fogja megélni. Egyik nagy célja, hogy a választott nép, Izrael felismerje benne az Isten által küldött Messiást, a Fiút, hogy a nép betöltse küldetését, amire évszázadokkal ezelőtt Isten kiválasztotta és elhívta, hogy Isten megváltó művének tanúságtevő népe legyen az egész világon, nem fog megvalósulni. Jézus látszólag – de emberi személyiségében valóságosan megélve -, kudarcot vall. A főpapok és vének hamis messiásnak kiáltják ki, kigúnyolják, és a római hatósággal a legfájdalmasabb rabszolgahalálra ítélik és keresztre feszítik.
Jézusnak a maga emberi természetében „ki kell innia ezt a keserű poharat”. Hiába tett meg mindent, gyógyított, szabadított, tanított, azok, akiken segített, akiket ismert, ott lesznek az elítélői között és ő látni fogja gyűlölettől eltorzult arcukat…
Milyen nehéz helyzet! Ha valamikor szükség van lelki erőre, ha valamikor jól jön a bátorítás és vigasztalás, ha valamikor segít mások hasonló tapasztalatának a meghallgatása, akkor most van itt a pillanat. Mózes és Illés, az ószövetség két hatalmas alakja pedig ezt a megerősítést, bátorítást és biztatást hozta el Jézusnak…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)