Azt szokták mondani, hogy Jézus elrejtettségben töltött évtizedei alatt készült fel a nyilvános szolgálatára. Ez részben igaz is, hiszen ez idő alatt „növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,52) De csak részben, Jézus nyilvános működése ugyanis radikálisan más volt, mint addigi, elrejtett élete.
Addig viszonylag kevés ember vette körül – édesanyja, esetleges munkatársak, megrendelők, a falubeliek közössége -, most olykor többezer ember nyüzsgött körülötte, a legkülönfélébb elvárásokkal. Ha addig tanított is, azt csak néhányan hallották, most mindenki rá figyelt és minden szavát patikamérlegen mérték, vizslatták. Tanítványai lettek, gyógyított és szabadított és olyan dolgokat tett, amiket soha előtte. Újra és újra át kellett törnie akadályokon, falakon, megszokásokon, elfogadott törvényeken – mindehhez bizony neki is sok erőre, hitre és bátorságra volt szüksége.
Hasonlatképp: ilyen helyzetben volt Józsué is, akinek Mózes munkáját kellett folytatnia. (A Józsué és Jézus név különben azonos tőről fakad.) Józsué bátor és hittel teli ember volt, egyike annak a kettőnek a tizenkettőből, akik egykor az Ígéret földjének kikémlelése, a megerősített városok és óriások látta után is bíztak annak elfoglalásában. Évtizedekig Mózes közeli munkatársa volt, tapasztalt, erős ember. Amikor azonban Mózes az utolsó beszédében rábízza a nép bevonulását, biztatnia kell őt: „Légy bátor és erős” (Mtörv 31,7). Amikor pedig a nép odaér a Jordánhoz és Józsuénak megjelenik az angyal, ő is ezzel kezdi „Légy bátor és erős” (Józs 1,6), és ezt később is megismétli, de ezt mondja Dávid is Salamonnak, stb.
Szükség is van egyre több erőre, hitre és bátorságra, mert Józsué – és Dávid, Nehémiás, stb – messze az emberi erőt meghaladó feladat előtt áll. Józsué látta ugyan Isten csodáit, de azt mind Mózes által ment végbe. De vajon az ő szavára is megtörténik mindez? Józsué hittel és Isten iránti bizalommal mondja a népnek, hogy induljanak el, át a Jordán folyón, mert át fognak kelni, és a papok el is indulnak a frigyládával, de egészen a folyó közepéig be kell menniük, míg végre a víz megáll, és feltornyosul, hogy száraz lábbal jussanak át. Képzeljük el Józsuét, ahogy nézi a vízen lépdelő papokat, és a folyó még mindig folyik…
Jézus hosszú éveken át készült a nyilvános működésére. A pusztai tartózkodás alatt újra átelmélkedhette küldetését, aztán megküzdött a gonosz lélekkel, legyőzte azt és a Szentlélek erejével tért vissza az emberek közé. A nagy művet – Isten országának meghirdetését, építését és a megváltás művének beteljesítését -, azonban neki is lépésről lépésre kellett megvalósítania, közben pedig mennyi előre nem látott dologgal, kihívással, akadállyal, örömmel és bánattal, megoldandó feladattal kellett szembe néznie!
Nézzük csak azt, amikor szombatnapon meggyógyít egy tizennyolc éve beteg asszonyt. „Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!” (Lk 13,14) A maga módján igaza van az elöljárónak, és éppenséggel Jézus is betarthatná ezt a szabályt. Hat napig gyógyíthatna, és csodálatos gyógyító szolgálatot építhetne fel, híres zsinagógával, rendelővel, tódulnának az emberek, jönne a pénz, kiépülhetne egy egész hálózat „bővölködés” minden oldalon, a hetedik nap pedig pihenhetne. Mi az az egy nap? A rabbik tapsolnának – csak épp Isten szeretete szenvedne csorbát, és végül a megváltás műve törne meg az önszeretet zátonyán. Ezért Jézus áttör a törvénykezés akadályán – nem először és nem utoljára -, de azért lássuk meg, hogy nem olyan könnyű dolog ez. Mi vajon hányszor alkudtunk meg, maradtunk csendben, alkalmazkodtunk a fennálló viszonyokhoz, magunkat felmentve, hiszen még így is el tudjuk látni a feladatainkat? És megmaradtunk az emberek szeretetében, de erőtlenségben, félig-meddig elvégzett munkákkal, küldetéssel…
Bizony, Jézusnak is erőre, bátorságra, kitartásra és hitre volt szüksége a sok kudarc között. Hiszen az volt Isten eredeti terve, hogy a választott nép felismerje a Messiást, és mint Isten népe, elterjessze az üdvösség jó hírét és az igaz Isten ismeretét az egész világon. Végül azonban Jézusnak be kellett látnia, hogy ez az eredeti terv már nem tud megvalósulni. Mégis birkózik az Atyával a népért, közbenjár értük, ahogy ezt az egyik példabeszédében világosan elmondja: „Egy embernek a szőlejében volt egy fügefa. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Három év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre? Ha mégsem, akkor majd kivágod.” (Lk 13,6-9)
Az biztos, hogy Jézus mindent megtett, hogy a nép, a „fügefa” termőre forduljon és jó gyümölcsöt teremjen, és egy pillanatra se adta fel a küzdelmet. Még a Getszemáné kertben, a legnagyobb sötétség idején is Istenbe kapaszkodott, mert hitt az Atya üdvözítő tervében, és még a keresztfán is közben járt értünk: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)