A misztikus élet egyik legnagyobb paradoxonja ez: az ember nem tud behatolni önmaga legmélyebb középpontjába, és nem tud ezen a középponton keresztül átlépni Istenbe, amíg nem tud teljesen kilépni önmagából, kiüresíteni önmagát, és az önzetlen szeretet tisztaságában odaadni magát másoknak.
A misztikus élet egyik legveszedelmesebb öncsalása az, ha úgy próbáljuk megtalálni Istent, hogy elsáncoljuk magunkat a saját lelkünkbe, összeszorított foggal és erős akarattal kizárunk minden külső valóságot, elvágjuk magunkat a világtól és a többi embertől azzal, hogy bezárkózunk saját lelki világunkba, és magunkra csukjuk az ajtót, mint valami teknősbéka.
Minél inkább egyesülök Istennel, annál inkább egyesülök mindazokkal is, akik egyek ővele. Az ő szeretete fog élni mindnyájunkban. Az ő Lelke lesz egyetlen életünk, mindnyájunk élete és Isten élete. És ugyanazzal a szeretettel fogjuk szeretni egymást és Istent, mint amellyel ő szeret bennünket és önmagát. Ez a szeretet maga Isten.
Krisztus azért imádkozott, hogy minden ember eggyé legyen, amint ő egy Atyjával a Szentlélek egységében. Azért ha te meg én azzá leszünk, aminek igazában szántak bennünket, akkor nemcsak azt fogjuk fölfedezni, hogy tökéletesen szeretjük egymást, hanem azt is, hogy mindketten Krisztusban élünk, Krisztus pedig bennünk, és az egy Krisztust alkotjuk mindnyájan. Meglátjuk, hogy ő az, aki szeret bennünk.
A szemlélődő élet végső tökéletessége nem különálló egyéniségek paradicsoma, ahol mindenki a maga külön bejáratú istenlátomását nézegeti: hanem a szeretet tengere, amely keresztüláramlik az összes választottak, az angyalok és a szentek testén és lelkén. Szemlélődésük tökéletlen lenne, ha nem osztanák meg másokkal, vagy csak keveseknek juttatnának belőle, s kizárnák azokat, akiknek gyöngébb az érzékük a szemlélődésre és az örömre.
Több örömöm lesz a mennyországban és Isten szemlélésében, ha te is ott leszel, hogy megoszd velem. És minél többen leszünk együtt, annál nagyobb lesz mindannyiunk öröme. Mert a szemlélődés csak másokkal megosztva éri el végső tökéletességét. Mindaddig nem halljuk meg igazán Isten dicsőségének teljes ujjongását, míg meg nem osztjuk végtelen ajándékát, az egész mennyországban: szétárasztva dicsőségét. Istent látjuk mindenki másban, és felismerjük, hogy ő mindannyiunk élete, és mindnyájan egyek vagyunk benne.
A földön is ugyanez történik, csak homályban. Most még csak a hit sötétjében tudjuk felfogni és élvezni ezt az egységet. De már itt is: minél inkább egyek vagyunk Istennel, annál szorosabban egyesülünk egymással. A szemlélődés csendje mélységes, gazdag, vég nélküli közösséget teremt nemcsak Istennel, hanem az emberekkel is.
(A Lukács László fordította szöveg a Vigilia szeptemberi számában jelent meg.)