Helikopter-szülők és fóbiák
Néhány évtized alatt drámaian megváltoztak a gyerekneveléssel kapcsolatos normák. A szülők és az állami intézmények állandó megfigyelés alatt tartják a gyerekeket annak érdekében, hogy megóvják őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Félő, hogy ezzel a gyerekek nem önálló, hanem fóbiás felnőttek lesznek.
„Felfogni is nehéz, hogy egy generáció alatt mekkora átalakuláson mentek át a gyerekkorral kapcsolatos normák. A hetvenes években még paranoiának tudtuk volna be, ha egy harmadikos gyereket nem engednek egyedül iskolába menni, ha megtiltják, hogy az utcán játsszon, ha csak az ölünkben ülve szánkózhat. Ma viszont ez a normális, sőt, a felelős szülőktől el is várjuk mindezt” – olvassuk Hanna Rosin publicista esszéjét az Atlantic magazinban. Rosin A férfiak vége című, néhány éve megjelent könyvében azt állította, hogy a posztindusztriális társadalmak a hagyományos sztereotípiák szerinti női tulajdonságoknak kedveznek.
Rosin háromgyerekes anyaként a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen változáson ment keresztül a gyereknevelés. A szokások átalakulására akkor döbbent rá, amikor férje konstatálta, hogy tízéves lányuk életében nem volt olyan tízperces időszak, amikor ne felügyelte volna valaki.
Egy nemzedékkel korábban a gyerekek sokkal több időt töltöttek szüleik nélkül. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy kisiskolás a barátaival a környéken lófráljon vagy a közeli erdőben játsszék. Ma felelőtlennek tartják azt a szülőt, aki felügyelet nélkül hagyja a gyereket. A jó középosztálybeli szülő a gyerek minden percét beosztja, iskolából szakkörre, szakkörről szolfézsra, majd edzésre viszi, hétvégén pedig közös családi programot szervez. Amerikában már külön kifejezést is gyártottak: helikopter-szülőnek nevezik őket.
Rosin szerint a jelenség több okra vezethető vissza. A társadalmi mobilitás erősödésével a helyi közösségek összetartása csökkent – mára édeskevés maradt a legendás amerikai szomszédságokból és kisvárosi közösségekből. Kevesen ismerik a szomszédot, így a gyereket sem merik egyedül elengedni. A szülők – különösen az apukák – sokkal több időt töltenek a gyerekkel, mint negyven éve.
A legfontosabb ok azonban a kockázatkerülés és a félelem – véli Rosin. A hetvenes évek vége óta a média felkapja a gyerekbaleseteket és az őket ért támadásokat. A gondos szülő semmilyen veszélynek nem teszi ki a gyerekét, így iskolába sem engedi egyedül. Sőt, az államtól is elvárjuk a maximális védelmet, a játszóterekről száműzzük a kicsit is veszélyes játékokat, a földet pedig vastag gumival borítjuk a biztonság kedvéért.
Statisztikák szerint hiába: a gumiborítás ellenére sincs kevesebb baleset, mint az aszfaltborítású játszóterek idején – jegyzi meg Rosin. A gumiszőnyegen rohangáló gyerek kevésbé óvatos, mint a betonon futó. A gyerekekkel szembeni bűncselekmények száma csökken: a gyerekrablásokat ma leginkább az elvált szülők követik el.
Ellenben a túlzott óvatosság következtében a gyerekek nem tanulják meg saját maguk felmérni a kockázatokat. Önállótlanok lesznek, nem tudják leküzdeni saját félelmeiket, idézi Rosin a kutatásokat, amelyek szerint a kisebb kockázatokkal járó szabad játék fontos része a felnőtté válásnak. A széltől is óvott gyerekben fóbiák alakulhatnak ki. Peter Gray bostoni pszichológus szerint az ilyen gyerekek felcseperedve hajlamosabbak a depresszióra, narcisztikusabbak, önállótlanabbak, kevésbé kreatívok és empatikus készségük gyengébb.
Rosin úgy látja, hogy mindez nem sokáig marad így. Újabban mintha ismét népszerűbbek lennének az erdei iskolák és a grundszerű, leginkább roncstelephez hasonlító játszóterek, ahol a gyerekek laza felügyelet mellett játszhatnak. Van, ahol még tüzet is gyújthatnak – amiért egy hagyományos játszótéren minimum beutaló járna a nevelési tanácsadóhoz.
(metazin)
