A gőgről
Kategória: Cikkek, írások
Megjelent: 2012. október 16. kedd
AZ ARSI SZENT PLÉBÁNOS, VIANNEY SZENT JÁNOS (1786-1859) TANÍTÁSA:A gőg az az undorító bűn, ami az angyalokat a mennyországból kiűzte és a
pokolba taszította. Ez a bűn a világ kezdete óta létezik. Figyeljétek meg
gyermekeim, hogy a gőg által többféleképpen vétkezünk. Lehet valaki például
dölyfös az öltözködésében, a beszédjében, az ülésében, magában abban is,
ahogyan jár. Akadnak emberek, akik az utcán páva módjára lépdelnek, szinte
felszólítva a körülöttük levő világot: "Nézzétek, milyen nagy vagyok, milyen
peckesen, szépen tudok masírozni." Megint mások szünet nélkül ismétlik, ha
valami jótettet hajtottak végre, ha azonban valami hibát követnek el,
kétségbeesnek arra a gondolatra, milyen rossz véleménnyel lehetnek róluk
most az emberek. Más emberek bosszankodnak azon, ha ismerőseik közül valaki
szegényes társaságban pillantja meg őket: ezek az emberek mindig a gazdagok
társaságát keresik. Ha egyszer e világ nagyjai közül valaki fogadja őket,
nem szűnnek meg dicsekedni ezzel, és felfuvalkodottá válnak. Megint mások a
beszédükben dölyfösek. Mindig alaposan megfontolják, hogy mit akarnak
mondani. Gondosan keresik a szép szavakat, és ha valamit mégis rosszul
fejeznek ki, mérgesek lesznek, mert attól félnek, hogy kinevetik őket. Oh,
gyermekeim, az alázatos lélek nem ilyen. Egy alázatos léleknek nem számít,
hogy kinevetik vagy nagyra becsülik, dicsérik vagy korholják, figyelnek rá
vagy nem törődnek vele, mert mindez hidegen hagyja öt.
Gyermekeim, ha tudni akarjátok, hogy valaki gőgös-e vagy sem, figyeljetek a
beszédére. A gőgös ember mindig magához ragadja a szót. Folyton csak magáról
akar beszélni, mindig mindent jobban tud, mint mások. Mindig ő az egyetlen,
aki helyesen cselekszik. Egyfolytában kritizálja mások tetteit, miközben azt
reméli, hogy a sajátjait agyon dicsérheti. Gyermekeim, olyan emberek is
akadnak, akik azért adnak sok alamizsnát, hogy a figyelmet felhívják
magukra. Ez nem jó! Ezek az emberek nem fognak jutalmat kapni jótetteikért.
Ellenkezőleg, alamizsnájuk bűnükké válik.
Az ember minden tettét gőggel, mintha az csak só lenne, fűszerezi meg.
Szeretjük, ha jó tetteinket ismertté tehetjük. Boldoggá tesz bennünket, ha
mások felfigyelnek erényeinkre. És szomorúak leszünk, ha észreveszik
hibáinkat. Sokaknál megfigyeltem ezt. Ha ezekre az emberekre valaki
valamilyen megjegyzést tesz, ez az észrevétel kínozza és elégedetlenné teszi
őket. A szentek nem voltak ilyenek. Nekik az fájt, ha valaki észrevette
erényeiket, és akkor voltak elégedettek, ha az emberek a tökéletlenségüket
látták.
A dölyfös ember azt gondolja, hogy minden, amit tesz, tökéletes.
Mindenki fölött, kivel dolga akad, uralkodni akar. Azt akarja, hogy mindig
neki legyen igaza. Úgy gondolja, hogy mindent jobban megért, mint a többiek.
Ilyennek nem szabad lenni. Az alázatos és jól értesült ember megmondja a
véleményét, ha azt megkérdezik tőle, egészen egyszerűen, és csak azután,
hogy másokat szóhoz hagyott jutni. Akár igaza van, akár nem, nem beszél
többet.
Gonzaga Szent Alajos például, még amikor iskolába járt sem próbálta
kimenteni magát, ha szemrehányást tettek neki. Megmondta a véleményét, de
nem törődött azzal, mit gondolnak mások. Beismerte, ha tévedett, de ha mégis
neki volt igaza, csak ennyit mondott: "Különben gyakran nincsen igazam."
Gyermekeim, a szentek annyira meghaltak a maguk és a világ számára, hogy
nagyon keveset törődtek azzal, mások mit tartanak véleményükről. A világban
azt tartják a szentekről: "Ó, a szentek mind együgyű, jámbor emberek
voltak!" Igen, a szentek valóban sokszor együgyűek voltak az evilági
dolgokban, de a természetfeletti dolgokat tökéletesen megértették.
Érzéketlenek voltak a világ dolgai iránt, ez természetes: hiszen annyira
lényegtelennek tartották őket, hogy semmilyen figyelmet nem szenteltek
nekik.
(Ursprung und Ziel, November 1995)
