Jegyzetek a vallásos művészet témaköréhez
Mottó: ’Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.’ (…) Isten megterem-tette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” (Ter 1.26-27)
1. A Sixtusi kápolna két csodálatos freskójához tömegek zarándokolnak. Érthető: amit Michelangelo egykor oda megalkotott, az fizikailag is szinte emberfeletti teljesítmény, megfogalmazásában és kivitelezésében pedig egyaránt ihletett, kiemelkedő művészet. Isten teremtő képességének lenyomata a zseni alkotó és újjáteremtő munkájában.
Sorban állnak az emberek, de mielőtt belépnének, az őrök figyelmeztetik őket, hogy öltözzenek fel rendesen – a kivillanó váll nem engedélyezett. Így aztán ruhát vesznek – mégis csak kápolnában vagyunk! -, hogy aztán ámuló szemekkel bámulják a falakra felfestett temérdek meztelen nőt és férfit.
2. Isten Jézus Krisztusban győzött a gonoszság minden ereje felett. Győzelmével lehetővé vált, hogy a Szentlélek ihlető ereje újra szabadon átjárhassa az élet minden területét: a gazdasági életet, a politikai életet, a kultúrát és művészetet – bizonyosan nem Istenen múlik, ha ezt mi itt Európában oly kevéssé tapasztaljuk. Ha volt is valamikor keresztény inkulturizáció, most annak az ellentéte zajlik. A népmesék, mondák visszanyerik egykori pogány szellemi tartalmukat. Jönnek a sámánok, a varázslók és boszorkányok – és ez bizony már nem mese, nem is nevetik ki őket, hanem ők az új tanácsadók, új pszichológusok, új gyóntatók, a lelki élet megmondói varázslatos számításaikkal és ámításaikkal. Ha régen népi hagyomány és játék volt a kiszebáb égetés és tűzugrás, ma már szellemi, kvázi-vallásos tett, beavatás egy olyan világba, ahol Jézus Krisztus nem Megváltó, hanem – jobb esetben -, bölcs tanító, rosszabb esetben figyelmen kívül hagyható bolond, követői pedig gyanús és avítt alakok. Ha ugyan nem annál is rosszabbak.
3. A II. Vatikáni Zsinat után az egyik Budapest melletti faluban a plébános – erős, tekintélyes ember -, átalakíttatta a templomot. Eltűnt a barokk oltár (és vele néhány vallásos család, akik ezt sohasem tudták megbocsátani neki), és a barokk stációk, helyükbe került egy egyszerű szembe miséző oltár, valamit egy egységes stílusú, képzőművész által tervezett belső tér, a figuratív-nonfiguratív határán mozgó, jelzésszerű, de kifejező képekkel az ambó és a tabernákulum mögött, valamint a szentélyben, és csempéből kirakott, izgalmas megfogalmazású, hasonló stílusú keresztúttal. A következő nemzedék már ezen nőtt fel – míg aztán jött a rendszerváltás, az idős atya elhunyt és az új plébánossal jött az új felújítás: most a falakról eltűntek a freskók, helyükbe márvány-imitációjú „malter” került, s rá – csodák csodájára -, egy neobarokk stílusú, viszonylag kis méretű stáció-sorozat, bronzból. Szép munka, ámbár némileg funkciótlan, a padokból már alig kivehetők a részletek, marad a barna folt a falon. A hívek adományaiból aztán lassan megújulnak az oldalkápolnák és oda visszakerülnek a régi oltárképek – ez javít valamit a helyzeten. Most ezen nő fel egy nemzedék. Kicsit kesze-kusza, de ezt is meg lehet szokni. De mi lesz, ha jön a következő plébános?
4. A 2007-es Városmisszió alkalmából A bazilikában nyílt egy kiállítás kortárs keresztény alkotók műveiből. Rendezett, csendes és végtelenül unalmas kiállítást nézhettek végig, akik oda tévedtek. Aztán nem sokkal rá Debrecenben megnyílt a Messiások kiállítás. Ott aztán volt minden, még hírhedt blaszfémikus művek is – és mégis, egy izgalmas, érdekes, gondolatokat ébresztő, és tegyük hozzá, népszerű kiállítás volt. Ha az előzőn elaludni lehetett – áldás ez az alvászavarral küszködőknek -, hát ezen meg felébredni lehetett. Emlékeznek a keresztény reflexiókra, a kiállításon felvetett kérdésekre adott művészi válaszokra? A krisztusi hit fényében írt elemzésekre? Látták az ezután készült új műveket? Én sem, pedig talán születtek ilyenek. Tér, lehetőség, menedzselés – sztárolás! – nélkül azonban soha nem jutnak el odáig, hogy katalizátorai lehessenek egy megújulásnak. A kultúra-föld sója, hegyen épült város, tartóra tett mécses. Kovász. Már ha van mit megkeleszteni.
5. El kell ismernünk, hogy a keresztény kultúra – ha lehet ilyet egyáltalán mondani -, ma csak egy kis szubkultúra, a keresztény művészet pedig ebben is a gipszangyalkák tömege alá temetett rejtett áramlat. Vagy mégsem? A körmendi római katolikus templom előtt áll egy ragyogó szobor IV. Béla királyról. Egy ferdén eldőlt országalmán látható a mezitlábas „második honalapító”, amint éppen erőlködve próbálja egyenesbe állítani, helyére gördíteni a keresztet a gömbbel. Annyira jónak, elevennek találtam az alkotást, hogy a mise után a plébánosnak örömmel dicsértem – rosszabbat nem is tehettem volna. Elsötétült arccal közölte velem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek tetszik… Eszembe jut egy hasonló szobor II. János Pál pápáról (megfeszülve, félig térdre esve halad előre, miközben ruháját egy hatalmas kőtömb fogja le), ami szintén kiverte a biztosítékot a jámbor híveknél, pedig a mű találó megfogalmazása annak a hatalmas küzdelemnek, amit a szent pápa folytatott életében. (A római pápa-szobor, ahol a test-köpenye alá lehetett beállni, hasonló botrányt kavart, végül a művésznek újat kellett készítenie, így most egy teljesen „hagyományos felfogásban készített” férfialak áll ott, II. János Pál pápa fejportréjával a vállain. Alábújni, „benne” védelmet keresni, vagy éppenséggel fotózkodni vele nem lehet. Viszont senkit se zavar, ugyanolyan könnyedén el lehet sétálni mellette, mint az összes többi hasonló klasszicista szobor mellett. Így van ez.
6. Vajon inspiráló hatású-e a keresztény hit? Jézus Krisztus tanítása megragadja-e az alkotókat? Akarnak-e még az emberek erről olvasni? Amikor a vámpírok és a varázslók amúgy is sokkal érdekesebbek? Egyáltalán, mikor beszélhetünk keresztény kultúráról? Vagy talán már annak is örülnünk kell, ha rendes emberek olyan műveket írnak, amelyekben a jó győz és a rossz elnyeri méltó jutalmát? Aminek van még valami elfogadható erkölcsi színezete? Mintha ma összekevernénk a dolgokat és a „rendes emberek” – pláne, ha még arra a pártra is szavaznak, ami „javasolt” – műveit fogadnánk el kereszténynek, függetlenül belső értékrendjüktől.
A nemzetközi hírű, keresztény templomokat is építő Makovecz Imre Rudolf Steiner követője, antropozófus volt és nem keresztény – ez meg is látszik épületein. Van itt minden: kereszt, félhold, csillagok, angyalszárnyak, ügyes keresztény manírral, ahogy ez egyébként a steineriánusoknál mindig is szokásban volt. (Ráadásul mindez funkcionálisan elhibázott terekkel és viszonylag gyorsan romló anyagokból. Emlékszem a visegrádi Erdei Művelődési Központra, ami kör alakú, a falakon a tizenkét csillagöv képével – mert hát M. I. asztrológia-hívő is volt -, egy nagy belső térrel, és körülötte függönnyel elválasztható kis terekkel. Megidézett ez mindent: a jurtát, az égboltozatot, még a víz is becsöpögött – csak épp foglalkozásokat volt nehéz benne tartani.)
Vagy nézzük úgy, hogy ezekben a művekben legalább van benne valami a kereszténységből? Egyházunk hivatalos könyvkiadója díszsorozatban jelenteti meg Kodolányi János műveit. El kell ismernünk, K. J. nagyszerű író, én is élvezettel olvasom minden könyvét. Juliánus barát, Boldog Margit - de kár, hogy a Vas fiait nem folytatta! Igaz, ez épp a pogány magyarságot felmagasztaló mű, de arról a korról jobb azóta se született. Kodolányi nem írta tovább, mert érdeklődése már a még korábbi korok felé irányult – és jöttek a Vízözön-könyvek. Weöres Sándorral, Hamvas Bélával, Várkonyi Nándorral együtt lett a „Hagyomány” szerelmese, asztrológus (könyveit is az asztrológiai jegyek alapján építette fel, ezt külön hangsúlyozza a Kodolányi-emlékkönyv) és egy meglehetősen zavaros ideológia megfogalmazója. Most akkor ő még-már a keresztény kultúra része? És ha igen, akkor vajon milyen választ adunk a mostani újpogány vallás-robbanásra, a pártus-Jézusra és társaira?
Dosztojevszkij nem volt „rendes ember”. Kártyázott, ivott, nőzött – ha most élne, celeb, sőt sztár lehetne! Igaz, csak addig, amíg könyveit el nem olvassák. Mert azokban olyan vallási érzék fejeződik ki, az emberi élet olyan mélységes ismerete és az arra adott olyan krisztusi válasz, ami nemzedékeket vitt közelebb Krisztushoz. (Blikk címlap róla, ahogy részegen tántorog, nagy vörös betűkkel: vizet prédikál és bort iszik!)
7. Írók, írjatok remekműveket! Sztálin elvtárs kiadta a parancsot, az írók írtak, de a remekművek csak nem születtek meg. No, ha parancsra nem megy, hát közeg nélkül sem megy. Ha nincs keresztény kultúra, ha nincsenek „kismesterek”, ha nincs bátorítás, építő kritika – akkor nem tudnak megszületni a remekművek sem. Hacsak az asztalfióknak nem – bár mint tudjuk, a rendszerváltás után sem kerültek elő a nagy művek az asztalfiókból. Pedig akkoriban még volt a kultúrának rangja és közege is.
8. Érdemes végig nézni az elmúlt évek keresztény kiadói termését. Szépirodalom alig jelenik meg és ha mégis, akkor az is leginkább a régi, bevált nevektől. Alig van invenció, kísérletezés, alkotók felfedezése, pláne „futtatása”. Ha mégis, az is leginkább a kis magán-kiadóknál. Hol vannak az új romantikus könyvek? Az új kalandregények? Az új detektív történetek? Verses kötetek? A világ érdeklődni kezd a természetfeletti iránt, jönnek a varázslós könyvek, az ezotéria – és hol van rá a keresztény válasz?
Az Oxford-mozgalomból kinőtt katolikus megújulás nagy alakjai – Newman, Chesterton, Lewis – pontosan tudták és érezték, hogy azokban a műfajokban és stílusban (is) kell szólni az olvasókhoz, amelyeket azok szeretnek. Chesterton detektív-regényeket írt, Lewis a Narnia-sorozatot, barátja, Tolkien pedig a Gyűrűk urát… Valamikor, réges régen az egyik nagy katolikus kiadó megjelentette C. S. Lewis Narnnia-sorozatát, fogyott ahogy fogyott, kellett, akinek kellett. Aztán jött Harry Potter és a többiek – és erre (lehetséges keresztény válaszként, vagy csak üzletként?) mozi-filmként is elkészítették a Narnia-sorozat első köteteit. Na, vajon ki adta ki újra a könyvsorozatot hazánkban? Egy kis magán kiadó… Ki kezdte el programszerűen kiadni DVD-n a keresztény filmeket? (Nem csak úgy áta-botában, hanem okos stratégiával, egymásra építve…) Hát persze, egy kis kiadó, aki talán már nem is olyan kicsi, már moziban is forgalmaz és könyvünnepet is szervez. Baj ez? Dehogy baj, legalább valaki csinálja. Viszont az lehetséges, hogy az esetleges haszon kevésbé tud visszaforgatódni a keresztény kultúra építésébe – már ha a „hivatalos” keresztény műhelyeket vesszük a keresztény kultúra letéteményeseinek. Vagy ez már a múlt?
9. Ha a keresztény evangelizáció, a krisztusi örömhír meghirdetésének hordozó közege a kultúra (is), akkor nyilván beszélnünk kell a belső – az egyház tagjai felé irányuló -, és külső – a kereső és hitetlen emberek felé irányuló – evangelizációról. A problémák és összeütközések részben talán abból fakadnak, hogy a kettő fogalmazás-módja, eszközei meredeken eltérhetnek egymástól. Egy példa: egyik év decemberére gondolt egy merészet a református egyház egy alkotói közössége és „A Fiú” címmel rövid filmet forgatott Jézus születéséről, ahogy az ma történne. Kamionosok veszik fel Józsefet és Máriát, egy benzinkúton születik meg az Üdvözítő, prostik és rendőrök nézik, miközben az úton bégetnek a birkák… A rövidfilm természetesen botrányt kavart, a presbiterek egyik vezető testülete tiltakozó levelet fogalmazott meg, míg az egyház lelkészi elnöke támogatásáról biztosította a művet. Az internetre felkerült alkotás kommentjei tanulságosak: a „nem-hívők” általában lelkesen üdvözlik, míg a „hívők” fel vannak háborodva. A kommentekben. Hogy aztán lesz-e ebből egy megtérés? Az már egy másik történet.
Az egész esemény-sorozat az internet szabad és szabados világában zajlik – örömhír határok nélkül?
10. Ismerem azt a nagyszerű keresztény fafaragó embert, aki évek óta különböző kereszteket és feszületeket készít és szállít a boltokba. Megy az üzlet ahogy megy, meggazdagodni nem lehet belőle. Aztán a lánya kitalálta, hogy vágjanak különböző motívumokat a kereszt száraiba. Szép, ízléses munkák, indák, virágok, viszik is őket. Mint ahogy olyan szépek és ízlésesek a feszületeink is. Izmos testű, szép arcú Krisztusok fekszenek, lógnak a szögeken, jó rájuk nézni. Ez is kultúra, ez is művészet, keresztény művészet, ki tagadhatná. De hogy mennyiben tükrözi az agyonvert, vérben úszó Megváltó szenvedését – az másik kérdés. A Holokauszt után mondta valaki, hogy talán más lett volna a történelem, ha a keresztre feszítés képein látszik – ahogy a ruháitól megfosztott Üdvözítőn látszott -, hogy ez egy zsidó ember, körül van metélve…
11. Egyszer olvastam, hogy a beszéd-gyorsaság majd duplájára nőtt az elmúlt száz évben. (Talán 28 szótagról 54 szótagra percenként.) Ha ez így van, akkor a ma rétestésztaként nyúló vallásos népénekek valamikor pattogósnak és elevennek hatottak. Nem kellene begyorsulni – úgy mindenben?
Emlékszem, még néhány éve is olyan írások jelentek meg egyházunk hivatalos újságjában, amelyek a könnyűzene romboló hatásától féltették a szakrális zenét. Biztos van ebben igazság is, sok slendrián dallamot, összefércelt szöveget hallhattunk már mindannyian. De azt is el kell ismernünk, hogy a mi kis keresztény szubkultúránkban – szakrális művészetek hetével, új templomokkal, könyvekkel és mindennel együtt -, az egyetlen sikertörténet (már amennyire) a keresztény könnyűzenéé. Tele az internet a számokkal, olykor sokszázezres „kattintással”, azaz legalább ennyiszer megnyitották ezeket a felvételeket. Jön az „Ez az a nap!” fesztivál – és a Sportcsarnok megtelik fiatal és kevésbé fiatal emberekkel, akik az egész országból, de még a határon túlról is ideutaznak az együtteseket hallgatni, közösen énekelni, örülni a tanúságtételeknek – mondjam-e, hogy ezt is magánemberek szervezik, innen-onnan összeszedett pénzből? Hiszen ez természetes… (Sajnos.)
Keresztény könnyűzene: van itt régizenei együttes, népzenei feldolgozás, modern rock, rap, de még heavy metal is. Ha belegondolok, hogy volt idő, amikor világi zenére íródtak a vallásos szövegek is és nem volt a zenei nyelvben éles kettéválasztás, akkor itt komoly visszatérésről és megújulásról kell beszélnünk. Ha pedig még azt is hozzáteszem, hogy valamikor az orgona is újdonságnak számított, amelynek ugyanúgy meg kellett küzdenie a maga helyéért és szerepéért templomainkban, mint most a „gitáros zenének”… Végre, legalább küzd valaki!
12. Keresztény kultúra? Ja, hát a Jézuskák a búcsúban! Meg az egyméteres gyertya! Világítós betlehem!
Miért is ne? Rettenetes giccs, de része a kultúránknak. A kérdés az, lesz-e bátorságunk, erőnk és tehetségünk ennél valami jobbat létrehozni, s főleg, bemutatni a világnak? Áttörni a megszokás falait az „új időknek új dalaival” – vagy beletörődünk abba, hogy mi csak egy kis, a világ számára érdektelen szubkultúra vagyunk? Még vigasztaljuk is magunkat, hiszen a Szentírásban is az áll, hogy akik Isten előtt nagyok, azok a világ szemében senkik…
Meggyőződésem, hogy a Krisztusban való hit arra hív minket, hogy az Ő munkáját vigyük tovább az élet minden területén. A kultúrában is. Egy olyan értő közeget teremtve, ahol a művek „megszólalnak”, értelmezési keretet kapnak, láthatóvá válnak.
Ha nem, akkor úgy járunk, mint az egyszeri ember, aki, amikor Jézus Krisztussal együtt átnézte életét és az Üdvözítő azt merte mondani neki, hogy bizony ez még nem sziklára épült ház, ebben sok a homok, akkor így válaszolt: Uram, nem homok az, hanem habarcs! Rendes emberek keverték, politikailag korrekt oldalon – bármit jelentsen is ez a szó -, és teljes szívvel hitték, hogy ezzel ők valami isteni munkát végeznek el – de csak összehabarcsolt homok az, még ha rajta is a felirat: Vigyázat! Nyomokban Krisztust tartalmaz!
13. Teljes meggyőződésem, hogy Isten arra vágyik, hogy életünkön és munkánkon – alkotásainkon - keresztül megerősödjön egy krisztusi kultúra hazánkban és Európában. Egy ilyen, Krisztus-hordozó kultúra valóban összetartó erő, habarcs lenne, védelem a most nagy erővel tapasztalható összeomlással szemben.
Mi mást lehetne mondani: kalandra fel! Igaz, magamat is bátorítanom kell, mert én is cenzúrázom magam. Az egyik regionális karizmatikus találkozó előtt egy héttel például kitehettem a rajzaimat és festményeimet az ottani Faluházba (a találkozó utáni héten kellett csak leszedni) és nagyon örültem ennek a lehetőségnek. Aztán a Találkozó napjának reggelén az egyik képet (Zsuzsanna és mi vének) kicseréltem egy másikra (Pihenő angyal), nehogy az azon látható meztelen nő megbotránkoztassa a testvéreket. Na nem mintha szexkép lenne, és épp elégszer magyaráztam már, hogy a meztelenség még annyi minden mást is kifejezhet (ártatlanságot, kiszolgáltatottságot, sérülékenységet, szépséget, stb. – ez meg főleg egy csalafinta alkotás ami tudatosítja a nézőben saját kukkoló énjét, már ha…), és mégsem volt erőm elvállalni ennek súlyát. Pont most botránkoztassak meg embereket, amikor én leszek az egyik előadó is? Hát kell ez nekem?
Így megy tönkre az ihletettség az (…öncenzúra…) prése alatt…
Miért kell ennek így történnie? Mi ez az impotencia, ami belengi a keresztény kultúrát?
Emlékszem, amikor a gyerekeim már olvasó lényekké váltak, a keresztény könyvesboltokban alig találtam számukra olvasni valót (még meséskönyveket csak-csak, de ifjúsági regényt szinte semmit.) Véletlenül rábukkantam Narnia-sorozatra – messze volt még a filmsorozat -, amit a Szent István Társulat adott ki emlékeim szerint, és igénytelen borítóval és kivitelben árusítottak. Próba-szerencse alapon vettem meg az első kötetet, aztán már rohantam a többiért is…
Lehetett szidni a Harry Pottert, de hol volt az a keresztény ifjúsági könyvsorozat, amit a gyerek kezébe lehetett volna adni helyette? Sehol. Meg se íródott, de ha megíródott volna, akkor se adta volna ki senki – mert veszélyes! Hol van az innováció a keresztény színdarabokra, filmekre, zenékre? Valami ugyan csordogál: magáncégek magán-erőfeszítéseiből nézhető, szinkronizált keresztény filmek, zenés cédék… Még talán a keresztény könnyűzene jutott a legtovább. Az elmúlt harminc évben felnőtt az a generáció, amelyik ezt már megszokta és igényli ezt, így aztán már lehet „gitározni” a templomokban is (nagyon színvonalas muzsikát lehet hallani sokfelé az országban!) és ha egy keresztény fiatal zenét szeretne hallgatni már nem csak a világi zenekarok dalai közül válogathat – nagy dolog ez! Egy keresztény kulturális innováció, ami túlélte a kiátkozás évtizedeit és megerősödött…
Emlékszem, amikor mi – megboldogult könyvkiadó koromban – kiadtunk egy meséskönyvet (Gyíkvár), az egyik keresztény könyvesbolt nem volt hajlandó árulni, mert hogy abban szörnyű szövegek vannak! (Ilyen botrányosak: „fellegekben kérődző szarvas-marha lepénye/odakenődött a lábam fejére... ez a sár - a könyvesbolt vezetője hősiesen megvédte a gyerekeket a játékos gondolkodás fertőjétől!)
Micsoda tehetetlenség és zűrzavar! Mert az addig talán rendben van, hogy ismert lelki atyák, papok, közkedvelt szerzetes prédikátorok műveit először kis magán kiadók adják ki. Rendben, a nagy, „tekintélyes” egyházi kiadó legyen „tradicionális” ha neki úgy tetszik és várjon, amíg a kis halak felfedezik az „ételt”. De amikor már kiderül, hogy a felkarolt szerzők írásai nem az ördögtől valók és ráadásul még kelendőek is, akkor miért nem karolják fel, menedzselik őket? Hol van az a világos stratégia, ami fel akarna építeni szerzőket, meg akarná ismertetni esetleg nem csak ezzel a kis keresztény közeggel, hanem a világi olvasókkal is? Ha valaki megtalálja, szóljon…
Meg kell nézni, hogy a világi könyvesbolt-hálózatok kínálatában mennyi a vallási irodalom, és mennyi az ezoterikus maszlag, a világi kiadók „ismeretterjesztő irodalma” és mennyi a keresztény kiadók könyve… szomorú látlelet. (És persze: egyre több az eszkimó és egyre kevesebb a fóka, egyre több kiadó akarja kihasználni „a keresztény piaci rést” ahol egyre kevesebb a vásárló. És jönnek a giccsek, az olcsó sztorizások, a fél-eretnek gyülekezeti könyvek – a „nagy múltú” keresztény kiadók meg állva halnak meg, mint az öreg elefántok.)
Tudom, hogy vannak nagyszerű keresztény festőművészek, írók, zenészek. Vannak jó tárlatok, előadások, vannak igazán színvonalas újságjaink is. Meg aztán nem is kell, hogy minden „keresztény” legyen. Egy Csehov-előadás akkor is a krisztusi értékekről szól, ha Isten neve egyszer sem hangzik el benne. Egy jó festmény, könyv vagy zene akkor is megmozgathatja a szívet, ha alkotója nem „gyülekezeti tag” sehol. Búvópatakok ők, akik táplálják a szívet.
+1 A kereszténység ma Európában kis szubkultúra, ami a pogány világban nem, vagy alig láthatóan van jelen. Mi lennénk a „világ világossága” és a „föld sója”? Ha ennyi elég, hát igen sótlan az étel… Van persze hétvégén reggel valami kis hittan a tévében, az is unalmasan, képileg, nyelvezetében az úttörő-táborok és értekezletek hangulatát idézve, de vajon milyen hatással? Volt rádiónk is, meg majd lesz is, de vajon izzik-e körülötte a levegő?
Bele kell ebbe törődnünk? Ez így jó? Nem hiszem.
Az elmúlt húsz évből tíz évet egy kis művelődési ház vezetőjeként, majd tíz évet könyvkiadóként töltöttem el – volt időm rágódni és cselekedni. Igen, mi folyamatosan szerveztünk (és szervezünk) kiállításokat, színházi előadásokat, koncerteket, igyekeztünk jó alkotókat felkutatni, szépirodalmi és verses köteteket kiadni – még ha ez üzletileg reménytelen vállalkozás is volt -, lelkiségi könyveket megjelentetni… és tesszük ezt továbbra is. (Annak idején a városmissziós sátrunknál is minden nap kiállítottuk egy-egy festő két képét, árusítottunk könyveket és minden nap volt zenés evangelizáció más-más zenekarral…)
Munkánk csak porszem a tenger fölött, abban a reményben, hogy amikor a vízbe hull egy kagylóba kerül és igazgyöngyöt termel. Igen, katalizálni akarunk, embereket és folyamatokat serkenteni – és azt hiszem, van még hová előre haladnunk, míg Ars Sacra Fesztivál lesz az egész év…
Szeretnénk megtermékenyíteni az egyházi életet, de ez nem egyszerű dolog. 2004-ben indítottuk el a Zarándok-honlapot és hat év alatt eljuttattuk az ezres napi látogatottsághoz - ez sem volt elég ahhoz, hogy a hivatalos egyházi internetes portállal partneri kapcsolatba kerülhessünk. (2010. augusztus végére átadtam az egészet, azóta a missziós munkát középpontba állító Szeretet földje honlapot csinálom. Egyébként is megszokhattam már ezt a gyanakvással teli, „távolságtartó” állapotot. Ezt éltem meg a karizmatikus megújulás tagjaként, a Szeretetláng hazai elfogadásáért küzdve, a kiadói és missziós munkában, a Nemzeti Imanap szervezésének évei alatt, stb.)
Nem kellene egy kicsit nagylelkűbben, bátorítóbban fordulni a laikus keresztény kezdeményezések felé? Mire jó ez az önpusztító magatartás? Hol marad a buzdítás, a segítés, a fiatal tehetségek felkarolása, a pályázatok kiírása, az alkotó-közösségek létrehozása? Hány „maszek” kezdeményezés hal el évente, vagy marad meg egyházközségi szinten, mert semmilyen lehetőséget nem látnak a kibontakozásra?
Persze lehet mondani, amit Jézusnak is mondtak: „Orvos, gyógyítsd magad!” Ha ennyit kritizálsz, mutasd meg, hogy te mit tudsz?! És milyen színvonalon?!
Nagyon nem dicsekedhetek. Igaz, hogy zenélek is, írok is, rajzolok is, de nem valami nagy eredménnyel. Nem is gondolom, hogy az én tehetségemmel (ha van) a Nemzeti Múzeumot kellene megcéloznom – akkor már inkább az emberek szívét. De azt gondolom, hogy alkotni kell, mert művek sokasága nélkül nincs művészet, nincs erőteljes kultúra. Nincs kiugró tehetség sem a közeg nélkül, amiből kiemelkedhet! Sok közepes költő sok közepes versét kell addig megjelentetni, míg a kellő verskultúrába ágyazottan – és azon nevelődve - a nagy tehetség is megmutatkozhat! Sok kiállítás kell, sok koncert, sok könyv hogy egyszer megjelenhessen köztük a zseni is. (Vagy tessék csak megnézni a Nyugat évfolyamait: mennyi elfeledett név, mennyi gyenge írás! De ott van köztük Ady, Móricz, Kosztolányi és Babits is…)
Miért is ne kerülhetne a keresztény kultúra újra felszálló ágba? Miért is ne termékenyíthetné meg újra a hazai közéletet, kultúrát és művészetet? Miért ne rázhatnánk le magunkról az öncenzúrát, a kicsinyes torzsalkodást, a fafejű távolságtartást, a farizeusi mentalitást? Ha Magyarország megújulását akarjuk, vágyjuk, abba bele kell hogy tartozzon a kultúra és művészet megújulása is. Ahhoz pedig a szabadság és szeretet levegője kell, hogy áthassa, legalább ezt a kicsi, sarokba szorított keresztény (szub)kulturális életet…
Megjelent Sípos (S) Gyula: 21. század – Isten évszázada – Magyarország átvilágítása című kötetében (2015). Megrendelhető: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.. Ára: 1.100 Ft
ui.: Amióta ezt írtam, eltelt több, mint egy évtized. Néhány felvetésen talál túlhaladt az idő, de a többség még mindig fájóan aktuális... - sipos