Ivanka tanúságtétele Medjugorjéról
2011. októberében Medjugorjéban az egyik látnok, Ivanka Ivanković-Elez beszélt a zarándokoknak a kezdeti időkről és a hivatásukról. A tanúságtétel itt olvasható:
„Ugyanolyan ember vagyok, mint ti, és tanúságot tudok tenni arról, hogy itt van közöttünk, itt él közöttünk Isten. Nincsen egyikünktől sem távol, csak mi emberek szoktunk eltávolodni tőle. Isten elküldte az Ő édesanyját hozzánk, hogy megmutassa nekünk az utat, hogy ne tévelyegjünk. Isten anyját látni a testi szemünkkel csodálatos dolog. De azt mondhatom, hogy csak a szemünkkel látni, és a szívünkben nem érezni Őt, nem jelent semmit. Ezért én, aki itt állok most előttetek, azt mondom nektek, hogy az én imádságom ugyanolyan, mint a tiétek. Én is ugyanolyan közel vagyok Istenhez, mint ahogy ti, mert csak tőlünk függ, hogy mennyire akarunk közel kerülni Istenhez, és mennyire nyitjuk meg a szívünket előtte.
Habár keresztény családból származom, sohasem hallottam arról, hogy a Szűzanya bárhol is megjelent volna. 1981-ben 15 éves lány voltam és június 24-én egy séta megváltoztatta az életem. Mirjanával együtt elhagytuk a falut, sétáltunk a falun kívül, vártuk a többi gyereket. Arról beszélgettünk, amiről a 15 éves gyerekek szoktak beszélni. Ráuntunk várni a többieket és elindultunk tovább az úton. Ma sem tudom megmondani azt, hogy miért fordultam egyszercsak a hegy felé. És azt sem tudom, hogy hogy mondtam ki a szavakat: „Mirjana, nézd, ott a Szűzanya!” Mirjana oda se nézett, csak azt mondta: „Ugyan már, milyen bolondságokat beszélsz, miféle Szűzanya?” Én elhallgattam, és továbbindultunk. Az első háznál találkoztunk Milkával, aki a bárányokat terelte. Én nem tudom, hogy ő mit látott az arcomon, csak azt mondta nekem: „Ivanka, mi történt veled, hogy nézel ki?”
Visszatérve elmondtam neki, mi történt. És amikor odaértünk ahhoz a helyhez, ahol láttam a Szűzanyát, mind a hárman abban a pillanatban újra megláttuk Őt. Emlékszem, hogy az érzések összevissza kavarogtak bennem: imádság, ének, könny, öröm, nevetés… Közben megérkezett Vicka is, és látta, hogy valami különös dolog történt velünk. Mondtuk Vickának: „Gyere gyorsan velünk, mi láttuk a Szűzanyát!” És akkor ő elindult. Útközben találkozott két másikkal, akiknek elmondta, hogy mi történt velünk. És akkor hárman odajöttek ugyanarra a helyre, ahol mi voltunk, és ők is meglátták a Szűzanyát. Négy vagy hatszáz méterre lehetett tőlünk a Szűzanya, és a kezével hívott bennünket, intett nekünk. Nagyon szerettünk volna odamenni, de félelem volt bennünk és ez visszatartott. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttünk ott. Nem tudom, hogy kik meddig maradtak ott, voltak, akik elmentek az első házig.
Kicsit örömmel, de félelemmel telt szívvel értük el az első házat és elmondtuk az ott élőknek, hogy láttuk az Isten anyját. Emlékszem, hogy a ház előtt állt egy almafa, és azt mondták az ott élők: „Ne vicceljetek ilyesmivel, ez túl veszélyes ahhoz, hogy ti viccet csináljatok belőle. Amikor hazaértem, akkor elmondtam a nagymamámnak és a testvéreimnek, hogy mi történt. Emlékszem, hogy a testvéreim otthon játszottak, és a nagymamám azt mondta: „Fiacskám, ez lehetetlen, biztos csak valaki fönt legeltette a bárányokat.” Nagyon hosszú volt számomra az az éjszaka. Csak szünetelenül kérdezgettem magamtól: „Mi történik velem? Valóban láttam azt, amit láttam, vagy megbolondultam? Mi van velem?” Mert bárkinek mondtuk el azon az estén az idősebbeknek, mindenki azt mondta: „Ez lehetetlen.” De a következő nap újra megismétlődött, mert elindultunk délután, hogy újra megláthassuk azt, akivel előző nap találkoztunk. Emlékszem, a nagymamám megfogta a kezemet, és azt mondta: „Nem gyermekem, te nem fogsz fölmenni a hegyre, itt fogsz maradni velem.” De három fényvillanást láttunk mind a hatan, mi látnokok, és ez olyan mély lelkesedést váltott ki belőlünk, hogy gyors léptekkel haladtunk fölfelé, senki sem tudott követni minket.
Kedves barátaim, nagyon nehéz leírni a Szűzanya szépségét. Hogyan lehetne leírni Isten békéjét, ezt a szeretetet? Csak azt mondhatom, hogy mind a mai napig a szemeim nem láttak nála szebbet. Egy fiatal személy, 19-21 év közötti, szürke ruhája van, fehér palástja és korona van a fején. Meleg, szelíd szeme van, fekete haja és egy felhőn áll. Azt a szeretetet, azt a boldogságot, azt az örömet és azt a békét, amit általa megtapasztalunk, nincs a földön szó amivel ez leírható lenne vagy ami ehhez hasonló lehetne. Én tudom, hogy Ő az Isten anyja. Isten megadta nekem a kegyelmet, hogy megértsem az Ő szavait.
Édesanyám a jelenés előtt két hónappal meghalt. Megkérdeztem a Szűzanyát: „Szűzanya, hol van az én édesanyám?” Ő elmosolyodott és azt mondta: „Velem van.” És mind a hatan láttuk őt. És azt mondta, ne féljünk semmitől se, mert Ő mindig velünk lesz. És az első naptól kezdve egészen mindmáig így van ez. Mert ezeket a dolgokat, amik velünk történnek, nélküle emberileg nem tudnánk elhordozni. 1981-től 85-ig megkaptam a kegyelmet, hogy mindennap találkozhattam vele, láthattam Őt. Ez idő alatt Ő elmondta nekem az életét, az egyháznak és a világnak a jövőjét. Az utolsó mindennapos jelenés június 25-én volt számomra és akkor a Szűzanya azt mondta, hogy nem fog többé mindennap megjelenni nekem, azóta minden évben egyszer találkozom vele, június 25-én. És ez óriási, óriási nagy ajándék nekem. És úgy, ahogyan nekem, úgy az egész világnak is. Hogyha ti azt kérdezitek, van-e élet a földi élet után, akkor azt mondhatom, hogy itt állok előttetek élő tanúként, és tudok tanúságot tenni arról, hogy igen, létezik. Isten megadta nekem a kegyelmet, hogy láthattam a meghalt édesanyámat, ugyanúgy, ahogyan most benneteket látlak. Az édesanyám átölelt engem és azt mondta: „Fiacskám, büszke vagyok rád!”
Sokszor megkérdezem magamtól, mi emberek tudatában vagyunk-e annak, akik itt e földön élünk, micsoda kegyelmet kaptunk, hogy az ég mindennap megnyílik és azt mondja: „Drága gyermekeim! Térjetek vissza az imádság, a megtérés, a szentmise, a böjt útjára.” Ezek a legfontosabb üzenetek 1981 óta Medjugorjéban, mert ez az örökkévalóság útja. Megmutattatott számunkra az út, de mi emberek szabadon választhatunk, dönthetünk.
Mind a hat látnoknak van saját küldetése, van, aki a fiatalokért, a papokért, betegekért imádkozik, azokért, akik nem ismerték meg Isten szeretetét, az én feladatom pedig az, hogy a családokért imádkozzak. A Szűzanya arra hív bennünket, hogy tiszteljük a házasság szentségét, hogy újítsuk meg a családi imádságot. Csak akkor lehet a családban béke, ha imádkozunk. Mert ma szükség van szent családokra. Mert minden a családból származik: a papok, a politikusok, az orvosok. Ezért egységben kell, hogy legyünk. Hogyha a családok összeomlanak, akkor össze fog omlani az egész világ.
A Szűzanya hív bennünket arra, hogy vasárnap menjünk szentmisére, hogy havonta gyónjunk, és hogy a családunk középpontjában a Szentírás álljon. Én mindennap imádkozom a világ minden családjáért. Én pedig arra kérlek titeket, ti is imádkozzatok a mi családjainkért. És nagyon köszönöm nektek, hogy kíváncsiak voltatok és figyelmesen hallgattátok a Szűzanya üzenetét. És nagyon köszönöm, hogyha ezt az üzenetet a szívetekben elviszitek a családjaitokba, a barátaitoknak, az egyházközségetekbe, az országotokba. Legyünk egységben egyek az imádságban. Nem kell semmitől se félnünk, mert az Édesanya velünk van, azt mondta Jézus Jánosnak: „Íme, a te anyád.”
És most megköszönjük a találkozás lehetőségét, imádkozunk a szándékainkra, a keresztjeinkért, a problémáinkért. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Mi atyánk… Üdvözlégy… Dicsőség… Béke királynője, könyörögj érettünk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.”
Ivanka Ivanković-Elez 1966. június 21-én született Bijakoviciban, mely területileg a Medjugorjéhoz tartozik. Elsőként látta meg a Szűzanyát. 1985. május 7-ig jelent meg neki minden nap a Szűzanya. Azt mondta neki, hogy egész élete folyamán meg fog neki jelenni évente egyszer– a jelenés évfordulóján, június 25-én. Ivanka férjnél van, három gyermek édesanyja és családjával együtt Medjugorjéban él. A Szűzanya a családokért való imaszándékot bízta rá.
A jelenések kezdete Medjugorjéban:
1981. június 24-én 18 óra körül hat fiatal a medjugorjei plébániáról: Ivanka Ivanković, Mirjana Dragićević, Vicka Ivanković, Ivan Dragićević, Ivan Ivanković és Milka Pavlović, a Crnica hegyen, melyet Podbrdonak is hívnak fehér tüneményt láttak karjában a gyermekkel. Meglepődtek és megijedtek, ezért nem léptek közelebb hozzá.
Másnap a napnak ugyanabban az órájában, 1981. június 25-én közülük négyen: Ivanka Ivanković, Mirjana Dragićević, Vicka Ivanković és Ivan Dragićević erős késztetést éreztek arra, hogy oda menjenek, ahol előző nap látták Azt, akit a Szűzanyaként ismertek fel. Csatlakozott még hozzájuk Marija Pavlović és Jakov Čolo. Így rajzolódott ki a medjugorjei látnokok csoportja. Együtt imádkoztak és beszélgettek a Szűzanyával. Attól a naptól kezdve minden nap megjelent nekik a Szűzanya, akár együtt voltak, akár nem. Milka Pavlović és Ivan Ivanković többé soha nem látták a Szűzanyát.
