„Minden kegyelem”
40 éves házasok lettünk volna idén októberben, egy éves szentségi házasságkötésünket júniusban ünnepelhettük volna…. 13 év betegeskedés és másfél hónap súlyos betegség után meghalt a férjem.
Otthon ápoltuk a gyermekek segítségével. Állapota napról napra romlott, tudtuk, hogy nincs segítség, nincs esély a gyógyulásra. Ezer kérdés fogalmazódott meg bennem. Hogy fog bekövetkezni? Foghatom-e a kezét? Ki fog segíteni felöltöztetni? (Ha a gyerekek munkaidejében jön el az óra, őket nem riaszthatom.) Belenyugodtam, hogy majd a temetkezési vállakat emberei, bár ezt szívesen mellőztem volna.
A másik kérdés a mikor? a meddig tart még a szenvedés, meddig tart még egyéni „szabadságom” erőteljes korlátozása. Húsvét közeleg, a két év pandémiás szertartás után idén sem vehetek részt a szent három napon? Különösen a nagypéntek fájt volna, hiszen keresztúti ájtatosságot végzünk egy kálváriás temetőben, a szertartást egy gyönyörű, szentsír-kápolnával rendelkező templomban. Rohamosan közeledett unokám ballagása, nem vehetek részt rajta, senkit nem tudok addig a férjem mellé hívni, hiszen a rokonságom a ballagáson lesz.
Rohamosan közeledett a vég is. Az utolsó napon – csak sejthettem, hogy az utolsó lesz – elhívtam plébánosunkat. Amikorra odaért, a férjem az utolsókat lélegezte. Az atya feladta a betegek szentségét, elimádkoztunk egy miatyánkot, azután rám nézett: „meghalt”. Nagyszerda volt, becsukódott egy ajtó, de kinyílt egy ablak: a szertartásokon való részvétel lehetősége. Atya sürgető szava zökkentett ki a szomorúságból: „Fel kell kötni az állát! Ki kell egyenesíteni a lábát!” Láttam, milyen gyakorlatiasan cselekszik. „A Jó Isten áldjon meg, segíts felöltöztetni!” Kicsit késve, ekkor foghattam a kezét.
Atya elment, tíz percre egyedül maradtam a halottammal. A sok viszontagság, az egész napi ziháló légzés után csend, nyugodt békesség vett körül minket. Sírni nem tudtam. Egy óra hosszát töltöttünk még így együtt – akkor már öten – mert közben családom is odaérkezett, hogy még egyszer együtt lehessünk, s kikísérhessük a vállalat kocsijáig. Máig úgy érzem, Isten szeret mindkettőnket, s ezt azzal a sok kegyelemmel bizonyította, amit nagyszerdán kaptam.
H. Ágnes
