Katalina tanúságtétele a szentmiséről

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 22. csütörtök

Katalina tanúságtétele a szentmiséről

 

II. János Pál pápa őszentségének, az Új Evangelizáció Első Apostolának dedikálva. Az Ő példájából merítve, mi, világi hívek hitet, bátorságot és jámborságot tanulhatunk.

 

Végtelen hálával és szeretettel ajánlom minden papnak, akik köldökzsinórt képeznek Isten és emberek között, mivel isteni kegyelmeket közvetítenek a gyónás szentsége és a Szentmiseáldozat bemutatása révén.


„Urunk, mindig adj nekünk ebből a kenyérből! - mondták neki erre. - Én vagyok az élet kenyere - felelte nekik Jézus -, aki hozzám jön, semmiképp sem éhezik meg, és aki bennem hisz, semmiképp sem szomjazik meg soha többé!”
János 6:34-35

„Aki eszi a testemet, és issza a véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és a vérem valóban ital.”
János 6:54-55

„Aki eszi a testemet, és issza a véremet, az bennem marad, és én is benne. Ahogyan elküldött engem az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is élni fog általam.”
János 6:56-58

„Aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog!”
János 6:59


Egy csodás katekézisben, az Úr és a Szűzanya megtanítottak, hogyan imádkozzuk a Rózsafüzért, hogy a szívünkkel és elmélkedve imádkozzuk azt;  élvezve a perceket, melyeket az Úr és a Boldogságos  Szűzanya társaságában tölthetünk. Megtanították a jó gyónás titkait és itt, ebben a dokumentumban, tanítanak arról, hogy mi történik a Szentmisében és hogyan tudjuk azt szívünkkel is megélni. ---

Ez egy tanúság, amit az egész világgal akarok és kell megosztanom Isten nagyobb dicsőségére, és mindazok üdvösségére, akik meg akarják nyitni szívüket az Úr előtt. Az Istennek szentelt lelkekhez is szól, hogy újból felszíthassák magukban Krisztus iránti szeretetüket, és azoknak is szól, akiknek kezében olyan hatalom van, hogy Urunkat a világba hozza a Szentmisében, hogy így táplálékká válhasson számunkra. Azoknak is szól, akik naponta magukhoz veszik az Urat, hogy ki tudjanak törni a rutinból, és ismét átélhessék a Szerető Istennel való találkozás ámulatát…
Valamint a világban élő laikus testvéreimnek is szól, hogy szívükből át tudják élni a legnagyobb csodát - az Eucharisztia ünnepét.

Gyümölcsoltó Boldogasszony vigíliája volt és néhányan az imacsoportunkból a gyónás szentségéhez járultak. Néhányan nem tehették meg ezt aznap, ezért másnapra, a Szentmise előttre hagyták azt.

Amikor másnap, kissé megkésve, megérkeztem a templomba, az érsek és a koncelebráló papok már épp kifelé jöttek a sekrestyéből. A Szűzanya így szólt hozzám az Ő kedves és lágy, nőies hangján, mely oly édes a léleknek:

„MA A TANULÁS NAPJA LESZ SZÁMODRA, EZÉRT AZT SZERETNÉM, HA KÜLÖNÖSEN ODAFIGYELNÉL MINDARRA, AMINEK MA TANÚJA LESZEL. SZERETNÉM HA MINDEZT, AMIT MA MEGTAPASZTALSZ, MEGOSZTANÁD AZ EMBEREKKEL.”
Mélyen megrendültem, bár nem tudtam miért, de igyekeztem figyelni.

Az első amire felfigyeltem, a kórus a gyönyörű hangja, mely mintha a távolból szólna. Egy pillanatra közelebbről szólt, aztán megint távolibb lett, mintha szellőként szállt volna .
Az érsek atya megkezdte a Szentmisét, és ahogy a bűnbánati részhez ért, a Szűzanya ismét megszólalt:

„TELJES SZIVEDBŐL KÉRD AZ URAT, HOGY BOCSÁSSA MEG MINDAZT, AMIVEL MEGBÁNTOTTAD ŐT.  ILY MÓDON ÉRDEMES LESZEL ARRA, HOGY KIVÁLTSÁGOSKÉNT RÉSZT VEHESS A SZENTMISÉN.”

A másodperc töredéke alatt suhant át a gondolat bennem: – Biztos, hogy a Kegyelem állapotában vagyok, hiszen tegnap este gyóntam.

Ő így válaszolt:

„ÚGY GONDOLOD, TEGNAP ESTE ÓTA NEM BÁNTOTTAD MEG AZ URAT? AKKOR HADD EMLÉKEZTESSELEK EGY PÁR DOLOGRA. AMIKOR IDE INDULTÁL, A FIATAL LÁNY, AKI SEGITŐD, ODALÉPETT HOZZÁD, HOGY KÉRJEN TŐLED VALAMIT, ÉS MIVEL TE KÉSÉSBEN VOLTÁL, SIETTÉL, EZÉRT NEM A LEGKEDVESEBB MÓDON VÁLASZOLTÁL NEKI.  HIÁNYZOTT RÉSZEDRŐL A SZERETET, ÉS MÉG TE MONDOD, HOGY NEM BÁNTOTTAD MEG AZ ISTENT…?”

„MIKÖZBEN IDETARTOTTÁL, EGY BUSZ ÁTJÖTT A TE SÁVODBA, ÉS MAJDNEM ÖSSZEÜTKÖZTETEK. NAGYON NEM-TANÁCSOLHATÓ MÓDON FEJEZTED KI A VÉLMÉNYEDET AFELÉ A SZEGÉNY FICKÓ FELÉ, AHELLYETT, HOGY IMÁDKOZTÁL VOLNA, ÉS FELKÉSZÜLTÉL VOLNA A SZENTMISÉRE.”

„UTOLSÓ PILLANATBAN ÉRKEZTÉL A MISÉRE, AMIKOR A MISÉT CELEBRÁLÓK MENETE MÁR KIVONULT AZ OLTÁRHOZ, HOGY BEMUTASSA A MISÉT… VAJON ÚGY VESZEL RÉSZT A MISÉN, HOGY FELKÉSZÜLTÉL VOLNA RÁ LÉLEKBEN? ..”

Így válaszoltam:” Rendben van Anyám, ne is folytasd. Nem kell, hogy emlékeztess még több más dologra is, mert meghalok fájdalmamban és szégyenemben.”

„MIÉRT KELL MINDNYÁJATOKNAK AZ UTOLSÓ PILLANATBAN ÉRKEZNETEK A MISÉRE? KORÁBBAN KELLENE ÉRKEZNETEK, HOGY IMÁDKOZZATOK, ÉS KÉRJÉTEK AZ URAT, HOGY KÜLDJE EL NEKTEK SZENTLELKÉT, AKI MEG TUDJA NEKTEK ADNI A BÉKE LELKÉT, ÉS MEG TUD TISZTÍTANI BENNETEKET A VILÁG SZELLEMÉTŐL, AZ AGGODALMAITOKTÓL, A PROBLÉMÁITOKTÓL, ÉS MINDEN ZAVARÓ DOLOGTÓL; LEHETŐVÉ TÉVE EZÁLTAL, HOGY MEGÉLJÉTEK EZT AZ OLYANNYIRA SZENT PILLANATOT. TI AZONBAN MAJDNEM OLYANKOR ÉRKEZTEK, AMIKOR KEZDETÉT VESZI A MISE, ÉS ÚGY VESZTEK RAJTA RÉSZT, MINTHA CSAK HÉTKÖZNAPI ESEMÉNYEN JELENNÉTEK MEG, MINDEN SPIRITUÁLIS ELŐKÉSZÜLET NÉLKÜL. MIÉRT? EZ A TITKOK LEGNAGYOBBIKA. AZT A PILLANATOT FOGJÁTOK MEGÉLNI, AMIKOR A FENSÉGES ISTEN A LEGNAGYOBB AJÁNDÉKÁT OSZTJA KI, ÉS TI NEM TUDJÁTOK AZT MEGBECSÜLNI, ÉRTÉKELNI.”

Ennyi elég volt. Annyira rosszul éreztem magam, hogy volt bőven miért bocsánatot kérnem Istentől. Nemcsak az aznapi sértésekért, bántásokért, de azokért az időkért is, amikor – másokhoz hasonlóan, - azt vártam, mielőtt még beléptem volna a templomba,  hogy a pap minél előbb fejezze be a szentbeszédét. Azokért az időkért is bocsánatot kellett kérnem, amikor nem tudtam, vagy visszautasítottam a megértését annak, hogy mit is jelent részt venni a Szentmisén.  És mindazokért az időkért is, amikor a lelkem talán még súlyosabb bűnökkel is telve volt, és ezért nem is mertem részt venni Szentmisén.
Éppen ünnepnap volt, és a Dicsőséget mondtuk, amikor a Szűzanya ezt mondta:

” DICSŐÍTSD ÉS ÁLDD A SZENTHÁROMSÁGOT TELJES SZERETETEDDEL, ELISMERVE EZÁLTAL, HOGY EGY VAGY A TEREMTMÉNYEI KÖZÜL.”

Milyen más volt így a dicsőítő Glória ima. Hirtelen egy fényben úszó, hatalmas teremben találtam magam, a jelenlévő Isten magasztos trónja előtt. Olyan hatalmas szeretettel folytattam az ima hálaadó részét, amikor ezt ismételtem a többiekkel: „dicsőítünk téged, áldunk téged, imádunk téged, magasztalunk téged nagy dicsőségedért, hálát adunk neked Uram, Mennyei Királyunk, Mindenható Atyaisten.” És felidéztem magamban az Atyaisten szerető apai arcát, mely telve volt kedvességgel. „Urunk Jézus Krisztus, egyszülött Fiú, Urunk és Istenünk, Isten báránya, az Atyának Fia, te elveszed a világ bűneit…” és Jézus előttem volt, gyengéd és irgalmas tekintettel…” Mert egyedül te vagy a Szent, te vagy az Úr, Te vagy az egyetlen Fölség, Jézus Krisztus, a Szentlélekkel együtt...” a gyönyörű szeretet Istene. Ő, aki abban a pillanatban megremegtette egész bensőmet. …
És akkor azt kértem: „Uram, szabadíts meg minden gonosz lélektől. Tiéd a szívem. Uram, küldd el nekem a te békéd, hogy a legnagyobb javamra váljon a Szentmise, és így az életem a legjobb gyümölcsöket teremje. Isten Szentlelke, alakíts át, cselekedj bennem, vezess engem. Óh, Istenem, add meg nekem azokat az ajándékaidat, amelyek segítségével jobban szolgálhatlak téged!”

Elérkezett az Igeliturgia pillanata és Szűz Mária arra késztettet, hogy ismételjem el ezeket a szavakat: „Uram, ma a Te Igédre akarok figyelni, és bőséges gyümölcsöt teremni általa. Add, hogy Szentlelked tisztítsa meg szívem bensejét, hogy a Te Igéd növekedhessen és fejlődhessen bennem, tisztítsd meg szívem, hogy készségessé váljon.”

Miasszonyunk azt mondta: „AZT AKAROM, HOGY FIGYELMESEN HALLGASSÁTOK MEG AZ OLVASMÁNYOKAT, ÉS FIGYELJETEK AZ EGÉSZ SZENTBESZÉDRE . EMLÉKEZZETEK ARRA, HOGY AZT ÍRJA A BIBLIA, HOGY ISTEN IGÉJE NEM TÉR VISSZA HOZZÁ ANÉLKÜL, HOGY NE TEREMNE GYÜMÖLCSÖT. HA FIGYELTEK, AKKOR MEG FOG BELŐLE MARADNI BENNETEK VALAMI ABBÓL, AMIT HALLOTTATOK. EGÉSZ NAP ELMÉLKEDJETEK, GONDOLKADJATOK EL RAJTA, PRÓBÁLJATOK MEG EMLÉKEZNI, AZOKRA AZ ISTENI IGÉKRE, SZAVAKRA, AMELYEK MÉLY BENYOMÁST TETTEK RÁTOK A MISÉN. LEHET, HOGY EZ CSUPÁN KÉT VERSSOR AZ IGÉBŐL, VAGY AKÁR AZ EGÉSZ EVANGÉLIUMI RÉSZ, VAGY CSAK EGY SZÓ. ÍZLELJÉTEK A NAP TOVÁBBI FELÉBEN, ÉS ÍGY RÉSZETEKKÉ VÁLIK, MERT ÍGY TUDJUK MEGVÁLTOZTATNI AZ ÉLETÜNK, HA ENGEDJÜK, HOGY ISTEN IGÉJE ÁTFORMÁLJON MINKET.”

„ÉS MOST, MONDD EL AZ ÚRNAK, HOGY AZÉRT JÖTTÉL, HOGY RÁFIGYELJ, ÉS HOGY AZT AKAROD, HOGY SZÓLJON MA A SZÍVEDHEZ.”

Még egyszer megköszöntem Istennek, hogy megadta a lehetőséget, hogy meghallottam az Ő Igéjét, Szavát. És bocsánatot kértem Tőle, amiért hosszú éveken át olyan kemény volt a szívem  És azért is bocsánatot kértem, mert arra tanítottam a gyermekeimet, hogy azért kell vasárnap templomba menni, mert ez az egyház parancsa, és nem azt, hogy szeretetből, és szükségből, hogy betöltekezhessenek Istennel.
Olyan sok Szentmisén vettem részt havonta kötelességből, és úgy hittem, hogy ezáltal üdvözülök. De nem éltem át a Misét, még kevésbé figyeltem az olvasmányokra, vagy a pap szentbeszédére!

Mekkora fájdalmat éreztem, annyi sok év haszontalanul elvesztegetéséért, amely tudatlanságomból fakadt! Milyen felületes a mi Mise látogatásunk, amikor csak azért megyünk el, hogy részt vegyünk valakinek az esküvőjén, vagy gyászmiséjén, vagy egyszerűen csak társasági dologként megyünk el rá. Mekkora a mi tudatlanságunk az Egyházról és a Szentségekről! Mekkora időpocsékolás minden erőfeszítésünk arra, hogy  jártasságot szerezzünk magunknak és eligazodjunk a világi dolgokban, ami egy pillanat alatt szertefoszlik -  ürességet hagyva maga után, és életünk végén egy pillanatot sem tud hozzáadni a létezésünkhöz. Azonban arról semmit sem tudunk, ami egy kis ízelítőt adhat a Mennyországból már itt a földön, és halálunk után pedig örök életet. És még kulturált férfiaknak és nőknek nevezzük magunkat!

Egy pillanattal később a Mise felajánlási részéhez értünk és a Szent Szűz azt mondta:

„ÍGY IMÁDKOZZ: (és utána ismételtem) URAM, FELAJÁNLOM NEKED MINDENT, AMI VAGYOK, AMIM VAN, ÉS AMIT TEHETEK. MINDENT A TE KEZEDBE HELYEZEK. ÉPÍTS FEL ENGEM, URAM, ABBÓL A KICSI LÉNYBŐL, AKI ÉN VAGYOK. A TE FIAD ÉRDEMEI ÁLTAL ALAKÍTS ÁT ENGEM, MINDENHATÓ ISTENEM. CSALÁDOMÉRT IS FOHÁSZKODOM, JÓTEVŐIMÉRT, AZ APOSTOLI HIVATÁS MINDEN TAGJÁÉRT KÖANYÖRGÖK; MINDAZOKÉRT, AKIK ELLENÜNK HARCOLNAK,  ÉS AZOKÉRT IS, AKIK AZ ÉN SZEGÉNYES IMÁIMAT KÉRTÉK. TANÍTS MEG LETENNI A SZÍVEMET ELÉJÜK A FÖLDRE, HOGY ÍGY KEVÉSBBÉ LEGYEN SÚLYOS AZ Ő LÉPTÜK. ÍGY IMÁDKOZTAK A SZENTEK; AZT AKAROM, HOGY MINDNYÁJAN ÍGY IMÁDKOZZATOK TI IS.”

Így kéri tehát Jézus, hogy imádkozzunk, hogy társaink elé helyezzük a szívünket a földre, hogy ne érezzék annak keménységét, hanem inkább enyhítse lépéseik fájdalmát. Évekkel később olvastam egy Szent könyvét, akit nagyon szerettem, Jose Maria Escrivá de Balaguer könyvét. Könyvében találtam egy imát, ami hasonlított arra, amit a Szent Szűz tanított nekem. Talán ez a Szent, akire rábíztam az életem, nagy örömet szerzett a Szent Szűznek ezzel az imájával.

Aztán hirtelen a templomban olyan alakok álltak fel, akiket nem láttam addig.  Olyan volt, mintha minden egyes személy mellől felállt volna egy-egy ilyen fiatal a katedrálisban. És az így hamarosan megtelt gyönyörű szép fiatalokkal. Vakítóan fehér ruhába voltak öltözve, és elkezdtek a középső oldalhajó felé özönleni, egyenesen az oltár felé mentek. Akkor a Miasszonyunk azt mondta: „FIGYELJ. ŐK AZ ITT JELENLÉVŐK ŐRANGYALAI. EZ AZ A PILLANAT, AMIKOR A TI ŐRANGYALAITOK ELŐREHOZZÁK A FELAJÁNLÁSAITOKAT ÉS A KÉRÉSEITEKET AZ ÚR OLTÁRÁHOZ.”

Abban a percben teljesen megdöbbentem, mert ezeknek a lényeknek olyan csodálatosan szép, fénylő arcuk volt, hogy el sem lehet képzelni. Az arckifejezésük is gyönyörű szép volt, enyhén nőies vonásokkal, de testük felépítése, a kezeik, a magasságuk férfias arányokat tükrözött. Meztelen lábuk nem érintette a talajt, inkább úgy mentek, mintha suhannának. Lenyűgöző látvány volt a kivonulásuk.

Néhányan közülük arany tálhoz hasonló tárgyat vittek, ami hatalmas, arany-fehér fényben ragyogott, fénylett.  Szűz Mária azt mondta:

„EZEK AZOKNAK AZ ŐRANGYALAIK, AKIK EZT A SZENTMISÉT RENGETEG SZÁNDÉKRA AJÁNLJÁK FEL; AZOKÉ, AKIK TISZTÁBAN VANNAK  AZZAL, HOGY MIT JELENT EZ AZ ÜNNEPI ÁLDOZAT. VAN MIT FELAJÁNLANIUK AZ ÚR SZÁMÁRA.”

„AJÁNLJÁTOK FEL MAGATOKAT EBBEN A PILLANATBAN …AJÁNLJÁTOK FEL A BÁNATOTOKAT, A FÁJDALMATOKAT, A SZOMORÚSÁGOTOKAT, AZ ÖRÖMÖTÖKET ÉS A KÉRÉSEITEKET. EMLÉKEZZETEK RÁ, HOGY A MISÉNEK VÉGTELEN ÉRTÉKE VAN. EZÉRT TEHÁT LEGYETEK NAGYLELKŰEK A FELAJÁNLÁSBAN ÉS A KÉRÉSBEN.”

Az első angyalok mögött újabbak jöttek, de nekik nem volt semmi a kezükben; üres kézzel jöttek. A Szent Szűz azt mondta:

„EZEK AZOKNAK AZ EMBEREKENEK AZ ŐRANGYALAI, AKIK UGYAN ITT VANNAK A MISÉN, DE SOHA SEMMIT NEM AJÁNLANAK FEL. NEM ÉRDEKLI ŐKET, HOGY MEGÉLJÉK A MISE MINDEN EGYES LITURGIKUS PILLANATÁT, ÍGY NINCS AJÁNDÉKUK SEM, AMIT FEL TUDNÁNAK AJÁNLANI, ÉS AZ ÚR OLTÁRA ELÉ TUDNÁNAK VINNI.”

Ez után a kivonulás után meglehetősen szomorú angyalok következtek, akik kezeikkel ugyan bekapcsolódtak az imába, de a szemeiket lesütötték. „EZEK AZOKNAK AZ EMBEREKNEK AZ ŐRANGYALAI, AKIK UGYAN ITT VANNAK, DE INKÁBB MÁSHOL SZERETNÉNEK LENNI, VAGYIS AZOKÉ, AKIKET KÉNYSZERÍTETTEK, AKIK KÖTELESSÉGBŐL JÖTTEK EL, ANÉLKÜL, HOGY VÁGYTAK VOLNA ARRA, HOGY RÉSZT VEGYENEK A SZENTMISÉN. EZEK AZ ANGYALOK AZÉRT SZOMRÚAK, AMIKOR ELŐRE MENNEK AZ OLTÁRHOZ, MERT NINCS MIT AZ OLTÁRRA TENNIÜK A SAJÁT IMÁIKON KÍVÜL.”

„NE SZOMORÍTSD MEG AZ ŐRANGYALODAT. KÉRJ SOKAT! KÉRD A BŰNÖSÖK MEGTÉRÉSÉT, KÉRJ BÉKÉT A VILÁGNAK, A CSALÁDODNAK, A SZOMSZÉDAIDNAK ÉS AZOKNAK A SZÁMÁRA, AKIK IMÁIDAT KÉRTÉK. KÉRJ, KÉRJ MINÉL TÖBBET, DE NE CSAK MAGADNAK, HANEM MINDENKI MÁSNAK IS!”

„EMLÉKEZZ ARRA, HOGY AZ ÚRNAK LEGKEDVESEBB, LEGTETSZŐBB ÁLDOZATI FELAJÁNLÁS, HA MAGATOKAT AJÁNLÁTOK FEL MINTEGY ÁLDOZATKÉNT, HOGY ÍGY JÉZUSTÓL VALÓ SZÁRMAZÁSUNK RÉVÉN ÁT TUDJON MINKET FORMÁLNI ÉRDEMEI ÁLTAL. VAJON MIT TUDNÁTOK AJÁNLANI MAGATOKTÓL A MENNYEI ATYÁNAK? SEMMISÉGETEKET ÉS BŰNEITEKET. DE AZ AZ ÁLDOZATI AJÁNDÉK, AMIT EGYESÍTETEK JÉZUS ÉRDEMEIVEL, EZ AZ, AMI IGAZÁN ÖRÖMET SZEREZ A MENNYEI ATYÁNAK.”

Ez a felvonulás olyan szép látvány volt, hogy nehezemre esne bármihez is hasonlítanom. Mindegyik mennyei teremtmény, meghajolt az Oltár előtt, közülük egyesek a felajánlásaikat a padlón hagyták, mások pedig térdre borultak úgy, hogy homlokuk szinte érintette a talajt. Amint odaértek az oltárhoz, eltűntek a szemem elől.
Elérkezett a prefáció ideje, amikor a gyülekezet azt mondta: „Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy”, hirtelen minden eltűnt, ami a miséző pap mögött volt. Az érsek mögött, a baloldalon több ezer angyal jelent meg átlós irányban, kicsi és nagy angyalok; óriási és kis szárnyas angyalok, valamint szárny nélküli angyalok. Akárcsak a korábbi angyalok, ők is ragyogó fehér tunikát viseltek, olyat, mint a díszruhás pap és a ministránsok.

Mindegyikük térdelt, kezeik imában összefonódtak, és hódolattal hajtották meg fejüket. Csodálatos zene hangzott fel, mintha számtalan kórus különböző hangokon énekelt volna , mindannyian egyszólamban együtt a néppel: Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy…

A konszekrációhoz, a legbámulatosabb csoda pillanatához érkeztünk. Az érsek jobb oldalán számtalan ember jelent meg szintén átlós irányban. Ők is hasonló tunikát viseltek, de pasztell színekben, rózsaszínt, zöldet, világoskéket, lilát, sárgát, egy szóval több és nagyon lágy színben. Az arcuk nekik is ragyogott a boldogságtól. Mindannyian egykorúnak látszottak. Észrevettem (hogy hogyan, nem tudom), hogy bár különböző korúak voltak, de az arcuk ugyanolyan korúnak tűnt, nem volt rajtuk ránc. Mindnyájan boldogok voltak. Ők is letérdeltek a „Szent vagy, Szent vagy Szent vagy…” ének alatt.

A Miasszonyunk azt mondta:

„ŐK MINDNYÁJAN A MENNYBEN LÉVŐ SZENTEK ÉS BOLDOGOK, ÉS KÖZTÜK VANNAK AZOKNAK A ROKONAIDNAK A LELKEI IS, AKIK MÁR ISTEN JELENLÉTÉT ÉLVEZIK A MENNYBEN.”

Ekkor megláttam magát a Szűzanyát is, épp az érsek jobbján állt, egy lépéssel a miséző pap mögött. Egy kissé lebegett a föld fölött, és valami nagyon finom , átlátszó, ugyanakkor fénylő anyagon térdelt, ami olyan volt mint a kristályvíz. A Szent Szűz kezeit összekulcsolva, figyelmesen és tisztelettel nézett a miséző papra. Onnan beszélt hozzám, de csendben, (hang nélkül – a ford. megjegyzése) egyenesen a szívemben anélkül, hogy rám nézett volna:

„UGYE MEGLEP, HOGY ITT LÁTSZ ÁLLNI ENGEM PÁR LÉPÉSSEL MONSIGNORE (AZ ÉRSEK ÚR) MÖGÖTT? ENNEK ÍGY KELL TÖRTÉNNIE… MINDEN SZERETETE ELLENÉRE, MELLYEL FIAM ELHALMOZ ENGEM, NEM ADTA MEG NEKEM AZT A MÉLTÓSÁGOT, AMIT MEGADOTT A PAPOKNAK, AKIK PAPI KEZEIK ÁLTAL NAPONTA VÉGBE TUDJÁK VINNI EZT A CSODÁT. ÉPP EZÉRT MÉLY TISZTELETET ÉRZEK MINDEN EGYES PAP IRÁNT ÉS AZ IRÁNT A CSODA IRÁNT, MELYET ISTEN VISZ VÉGBE RAJTUK KERESZTÜL. EZ ARRA INDÍT ENGEM, HOGY IDE TÉRDELJEK A MISÉZŐ PAPOK MÖGÉ.”  (Az angol fordító megjegyzése: Latin Amerikában és más országokban Monsignore megszólítás illeti a püspököket és az érsekeket.) Istenem, micsoda méltóságot és micsoda kegyelmeket ad az Úr a papi lelkeken keresztül, és sem mi, és közülük is nem sokan van ennek tudatában!
Az oltár előtt, most emberek árnyalakjai jelentek meg szürkében, kezeiket felemelve tartva. A Szent Szűz azt mondta:

„EZEK A PURGATÓRIUM BOLDOG/ÁLDOTT LELKEI, AKIK IMÁITOKRA VÁRNAK, HOGY FELFRISSÜLJENEK. NE HAGYJÁTOK ABBA AZ ÉRTÜK MONDOTT IMÁT! ŐK TUDNAK ÉRTETEK IMÁDKOZNI, DE MAGUKÉRT NEM. A TI DOLGOTOK ÉRTÜK IMÁDKOZNI, HOGY MIELŐBB KISZABADULJANAK A TISZTÍTÓTŰZBŐL, ÉS HOGY ISTENNEL LEHESSENEK, ÉS ÖRÖKKÉ ÉLVEZZÉK AZ Ő JELENLÉTÉT.”

„MOST MÁR LÁTTAD; ÉN MINDIG ITT VAGYOK A MISÉN. AZ EMBEREK ZARÁNDOKOLNI MENNEK AZOKRA A HELYEKRE, AHOL MEGJELENTEM. EZ JÓ, MERT KEGYELMEKBEN RÉSZESÜLNEK OTT. DE AMIKOR NEM JELENEK MEG, SEHOL SEM VAGYOK TELJESEBBEN JELEN, MINT A SZENTMISÉN. MINDIG MEGTALÁLTOK ENGEM AZ OLTÁR LÁBAINÁL, AHOL A SZENTMISÉT ÜNNEPLIK, A TABERNÁKULUM LÁBAINÁL, MINDIG AZ ANGYALOKKAL MARADOK, MERT MINDIG FIAMMAL VAGYOK.”

Abban a pillanatban, amikor felhangzott a „Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy…” ének,
látva Mária gyönyörű arckifejezését és a többi szent ragyogó tekintetét, amint összekulcsolt kezekkel várakoztak arra a csodára, amely állandóan megismétlődik, maga volt a Mennyország. FÁJ ARRA GONDOLNI, HOGY VANNAK OLYANOK, AKIKET EZ A PILLANAT A BESZÉLGETÉSÜKBEN ZAVAR MEG. FÁJ, HOGY AZT KELL MONDJAM, SOK FÉRFI, - TÖBBEN VANNAK A FÉRFIAK, MINT A NŐK, - ÚGY ÁLL EKKOR OTT, ÖSSZEFONT KARRAL TISZTELEGVE AZ ÚR ELŐTT, MINTHA EGYNERANGÚ FELEK LENNÉNEK.”   A Szűzanya hozzátette: „MONDD MEG AZ EMBEREKNEK, HOGY EGY FÉRFI AKKOR A LEGFÉRFIASABB, AMIKOR MEGHAJTJA TÉRDEIT AZ ÚRISTEN ELŐTT.”

A miséző pap elmondta az átváltoztatás szavait. Átlagos magasságú volt, de hirtelen elkezdett nőni, és betöltekezett fénnyel, egy fajta földöntúli fénnyel, amely a vakító fehér és arany ragyogásához hasonlítható, amely teljesen beborította, és nagyon felerősödött az arca körül. Épp ezért nem láttam az arcvonásait. Amikor felemelte a Szentostyát, láttam a keze fejét, amelyen bizonyos jegyek voltak, melyekből hatalmas fény sugárzott. Jézus volt az! Ő maga volt az, aki a saját testébe rejtette a miséző papot. Szeretete jeleként vette körül így a miséző érsek kezét. Abban a pillanatban a Szentostya elkezdett nőni, mígnem egész hatalmassá vált, és megjelent rajta Jézus csodálatos arca, amely népét figyelte.

Ösztönösen meg akartam hajtani a fejem, de akkor azt mondta a Miasszonyunk:

„NE NÉZZ LEFELÉ! NÉZZ RÁ, ÉS SZEMLÉLD FIAMAT! FORRJON ÖSSZE A TEKINTETETEK ÉS ISMÉTELD A FATIMAI IMÁT: URAM, HISZEK BENNED, IMÁDLAK TÉGED, BÍZOM BENNED ÉS SZERETLEK TÉGED. BOCSÁNATOT KÉREK AZOK NEVÉBEN, AKIK NEM HISZNEK BENNED, AKIK NEM IMÁDNAK TÉGED, AKIK NEM BÍZNAK BENNED, ÉS AKIK NEM SZERETNEK TÉGED. MEGBOCSÁTÁS ÉS IRGALOM. MOST MONDD EL NEKI, HOGY MENNYIRE SZERETED, ÉS FEJEZD KI HÓDOLATODAT A KIRÁLYOK KIRÁLYA ELŐTT.”

Elmondtam neki, és olyan volt, mintha csak rám nézett volna a hatalmassá növekedett Szentostyából. De akkor megtudtam, hogy így néz minden egyes emberre, végtelen szeretettel. Aztán lehajtottam a fejem egészen addig, amíg a padlóra nem ért, így tettek az Angyalok és Szentek is a Mennyből. A másodperc töredéke alatt átsuhant az agyamon, hogy hogyan képes Jézus magára ölteni a miséző pap testét, ugyanakkor jelen lenni a Szentostyában? Amint a miséző pap leengedte a kezében a Szentostyát, az visszanyerte eredeti méretét. Könnyek peregtek az arcomon. Egyszerűen képtelen voltam magamhoz térni a csodálkozástól. Akkor a Monsignore kimondta a borra az átváltoztatás szavait. Amint kimondta a szavakat, fény jelent meg a Mennyből a háttérben. A templom falai és mennyezete eltűnt. Mindenre sötétség borult, az oltárt kivéve, ahonnan hatalmas fényesség áradt. Hirtelen, a levegőben felfüggesztve megláttam a megfeszített Jézust. A fejétől a mellkasa aljáig láttam Őt. A kereszt vízszintes gerendáját néhány nagy, erős kéz tartotta. Ebből a ragyogó fényességből, egy kis fénysugár, mintegy fénylő, nagyon pici galamb vált ki, és repült fürgén körbe a templomban. Végül az érsek bal vállán nyugodott meg, aki most is Jézusként jelent meg, mert a fényességben ki tudtam venni az ő hosszú haját, a fénylő sebeit és hatalmas testét, de nem láttam az arcát.
Fölötte volt a megfeszített Jézus, feje a pap jobb vállára esett. Szemlélni tudtam az arcát, a megvert karjait és megkínzott húsát. Mellkasa jobbján volt egy seb, amiből vastag sugárban ömlött a vér balra, jobbra pedig víznek látszó fényesség. Inkább két fénysugárnak tűnt, amely a hívekre, balra és jobbra ömlött. Meghökkentem a vér mennyiségén, ami Belőle folyt a kehely irányába. Azt hittem, hogy túlfolyik majd belőle és beborítja az egész oltárt, de egy csepp sem ment mellé.

Ebben a pillanatban a Szent Szűz azt mondta: „EZ A CSODÁK CSODÁJA. MÁR MONDTAM NEKED KORÁBBAN, HOGY AZ URAT NEM KORLÁTOZZA AZ IDŐ ÉS A TÉR. AZ ÁTVÁLTOZTATÁS PILLANATÁBAN AZ EGÉSZ GYÜLEKEZET A KÁLVÁRIA LÁBÁNÁL ÁLL, JÉZUS KÖZVETLEN KERESZTREFESZÍTÉSE PILLANATÁBAN.”

El tudod ezt képzelni? Bár szemeinkkel nem látjuk, de mindannyian ott vagyunk abban a pillanatban, amikor Jézust megfeszítik. És Ő értünk kéri az Atyát, hogy bocsásson meg nekünk, nemcsak azoknak, akik kivégezték, hanem mindnyájunknak a bűneinkért. „ATYÁM, BOCSÁSS MEG NEKIK, MERT NEM TUDJÁK MIT CSELEKSZENEK.”

Attól a naptól kezdve, nem törődöm azzal, hogy bolondnak néznek, de mindenkit arra kérek, hogy térdeljen le, és próbálja meg a szívével és minden érzékével, amennyire csak képes erre, megélni ezt a kiváltságos pillanatot, amivel az Úr megajándékoz minket. Amikor elérkezett az a pillanat, hogy elmondjuk a Miatyánkot, az Úr első ízben így szólt hozzám a Misén:

„VÁRJ. AZT AKAROM, HOGY A LEGMÉLYEBB ÁTÉLÉSSEL, AMIRE CSAK KÉPES VAGY, IMÁDKOZD EZT AZ IMÁT. EBBEN A PILLANATBAN KÉPZELETBEN IDÉZD MAGAD ELÉ AZT AZ SZEMÉLYT VAGY SZEMÉLYEKET, AKIK ÉLETEDBEN A LEGNAGYOBB BAJT, SÉRELMET OKOZTÁK NEKED, ÉS ÖLELD ŐKET SZOROSAN A KEBLEDRE, MAJD MOND NEKIK TELJES SZÍVEDBŐL: „JÉZUS NEVÉBEN MEGBOCSÁTOK NEKED, ÉS BÉKÉT KÍVÁNOK NEKED. JÉZUS NEVÉBEN KÉREM A BOCSÁNATODAT ÉS A BÉKÉDET SZÁMOMRA.” HA AZ A SZEMÉLY MÉLTÓ A  BÉKÉRE, AKKOR MEG IS KAPJA AZT, ÉS JOBBAN FOGJA MAGÁT ÉREZNI TŐLE. HA AZ A SZEMÉLY NEM KÉPES MEGNYÍLNI A BÉKÉRE, AKKOR A BÉKE VISSZATÉR A TE SZÍVEDBE. DE NEM AKAROM, HOGY ÚGY ADJ VAGY FOGADJ BÉKEJOBBOT, HOGY LEGINKÁBB TE NEM VAGY KÉPES MEGBOCSÁTANI, ÉS NEKED NINCS BÉKE A SZÍVEDBEN.”
„VIGYÁZZ ARRA MIT TESZEL” folytatta az Úr. „AZT ISMÉTLED A MIATYÁNKBAN, HOGY BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK. HA KÉPES VAGY MEGBOCSÁTANI, DE NEM TUDSZ FELEJTENI, MINT EGYESEK HANGOZTATJÁK, FELTÉTELHEZ KÖTÖD ISTEN MEGBOCSÁTÁSÁT. VAGYIS AZT MONDOD EZZEL: CSAK AKKOR BOCSÁSS MEG NEKEM, ISTENEM, HA ÉN IS KÉPES VAGYOK MEGBOCSÁTANI, MÁSKÉPP NE.”

Nem tudom, hogy írjam le a fájdalmamat, amit akkor éreztem, amikor ráébredtem arra, hogy mennyire meg tudjuk bántani az Urat. És, hogy mennyire meg tudjuk sebezni saját magunkat azáltal, hogy visszatartjuk a haragunkat, neheztelésünket, a negatív, rossz érzéseinket és a kedvezőtlen dolgokat a szívünkben, amely saját előítéleteinkből és túlérzékenységünkből fakad. Megbocsátottam; szívből megbocsátottam mindenkinek és bocsánatot kértem azoktól, akiket valamikor megbántottam azért, hogy átélhessem az Úr békéjét.

A miséző pap ekkor azt mondta: ..adj nekünk békét és egységet…” és aztán: „az Úr békéje legyen mindnyájatokkal”.

Hirtelen azt láttam, hogy néhány ember között (nem mindenki), akik megölelték egymást (a béke jobb adásakor – ford. megjegyzése), egy nagyon élénk fény jelent meg. Tudtam, hogy ez Jézus. Nekem is sikerült részben megölelnem a mellettem lévő személyt. Valóban éreztem az Úr ölelését abban a fényben. Ő volt az, aki átölelt és az Ő békéjét adta nekem, ugyanis abban a pillanatban képes voltam megbocsátani és eltávolítani a szívemből minden másokkal szemben érzett fájdalmat a szívemből. Ez az, amit Jézus akar, hogy osztozzunk Vele az örömnek ebben  a pillanatában,  amikor átölel minket, és Ő békéjét adja nekünk.

Elérkezett a misézők áldozásának az ideje. Akkor ismét láttam az összes papot a Monsignore mellett. Amikor az érsek magához vette a Szentostyát Szűz Mária azt mondta: „EZ AZ A PILLANAT, AMIKOR A MISÉZŐ PAPÉRT ÉS A KONCELEBRÁLÓ PAPOKÉRT KELL IMÁDKOZNI. ISMÉTELD VELEM:  ÁLDD MEG ÉS SZENTELD MEG ŐKET URAM,  ÉS SEGÍTSD ŐKET, TISZTÍTSD MEG ŐKET, SZERESD ŐKET, VIGYÁZZ RÁJUK ÉS TÁMOGASD ŐKET A TE SZERETETEDDEL. EMLÉKEZZ MEG A VILÁG ÖSSZES PAPJÁRÓL, ÉS IMÁDKOZZ AZ ÖSSZES FELSZENTELT LÉLEKÉRT…”

Drága testvéreim, ez az a pillanat, amikor imádkoznunk kellene értük, mert ők is az egyház tagjai, akárcsak mi, laikusok. Sokszor mi, világi hívek, olyan sokat kívánunk, követelünk a papoktól, ugyanakkor képtelenek vagyunk értük imádkozni, hogy megértsük ők is csak emberek, és hogy megértsük és értékeljük az ő egyedüllétüket, magányosságukat, amely oly sokszor körülveszi őket.

Meg kellene értenünk, hogy a papok is ugyanolyan emberek, mint mi, ők is megértésre és törődésre szorulnak. Szükségük van a mi szeretetünkre és figyelmünkre, mert ők mindannyiunkért az életüket adják, akárcsak Jézus tette, azáltal, hogy Neki szentelték az életüket.

Az Úr azt akarja, hogy nyájának tagjai, akiket rábízott, imádkozzanak pásztorukért, és segítsenek Lelkipásztoruk megszentelődésében. Egy nap, amikor már odaát leszünk, meg fogjuk érteni a csodákat, melyeket az Úr tett, hogy papokat adott nekünk, hogy így mentse meg a lelkünket.

A hívek kezdtek a padból kijőve felsorakozni az áldozáshoz. Elérkezett a nagy találkozás ideje. Az Úr ekkor azt mondta nekem:

„VÁRJ EGY PERCET, SZERETNÉM, HA MEGFIGYELNÉL VALAMIT…” Egy belső indításra ránéztem arra az emberre, aki éppen a nyelvére fogadta a pap kezéből az oltáriszentséget.

Tisztán láttam, hogy az az asszony volt az az imacsoportunkból, aki tegnap este nem tudott elmenni gyónni, de ma reggel megtette a Szentmise előtt. Amikor a pap ráhelyezte a nyelvére a Szent Ostyát, egy fénysugár, egy erős  arany-fehér fény ment keresztül ezen a személyen, először a hátán, majd hátulról beborította, körülvette a vállait, aztán a fejét. Az Úr azt mondta:

„ÍGY ÖRVENDEZEK ANNAK A LÉLEKNEK, ÉS ÖLELEM ÁT AZT, AKI TISZTA SZÍVVEL JÖN HOZZÁM, HOGY MAGÁHOZ VEGYEN.”

Jézus hangszíne boldogságot tükrözött, amikor ezt mondta.

Bámulatos volt a barátnőmet fénnyel körülvéve látni, Jézus ölelésében, amikor visszaült a padba. Arra a csodára gondoltam, amit hányszor elmulasztunk, amikor Jézust kisebb vagy nagyobb kihágásokkal a szívünkben vesszük magunkhoz, ahelyett, hogy ünnepelnénk a jelenlétét.

Sokszor arra hivatkozunk, hogy nincs pap, akinél meggyónhatnánk egy adott pillanatban. De a probléma nem az, hogy nem tudunk bármikor gyónni, hanem az, hogy túl könnyen esünk gonoszságba megint. Másrészt, ugyanolyan erőfeszítést kellene tennünk találni egy papot, hogy eltávolítsuk a piszkot a szívünkből, mint amikor a nők szépségszalont, a férfiak pedig egy jó borbélyt keresnek fel egy társasági összejövetel kedvéért. Arcátlan pimaszság bármikor úgy venni magunkhoz Jézust az Oltáriszentségeben, hogy közben a szívünk tele van undorító mocsokkal.

Amikor kimentem magamhoz venni az Oltáriszentséget, Jézus azt mondta nekem: „AZ UTOLSÓ VACSORA A LEGMEGHITTEBB PILLANAT VOLT AZ ENYÉIMMEL. A SZERETETNEK ABBAN AZ ÓRÁJÁBAN ALAPÍTOTTAM EZT A SZENTSÉGET,  - AMIT EGYES EMBEREK ELMEBETEG CSELEKEDETNEK TARTANAK - AMELYBEN A SZERETET RABJÁVÁ TETTEM MAGAM. MEGALAPÍTOTTAM AZ OLTÁRISZENTSÉGET. AZ IDŐK/SZÁZADOK VÉGÉIG VELETEK AKARTAM MARADNI, MERT SZERETETEM NEM TUDTA ELVISELNI, HOGY ÁRVÁN MARADJATOK, TI, AKIKET AZ ÉLETEMNÉL IS JOBBAN SZERETTEM.”

Magamhoz vettem a Szentostyát, aminek most egészen más íze volt. Vér és tömjén keveréke volt, ami teljesen átjárt. Olyan hatalmas szeretetet éltem át, hogy kicsordultak a könnyeim, végig folytak az arcomon anélkül, hogy megállíthattam volna.

Amikor visszatértem a helyemhez, térdelés közben, az Úr azt mondta:
„FIGYELJ…” Egy perccel később meghallottam annak a hölgynek a benső imáját, aki az előttem lévő padban ült, és előtte nemrég vette magához az Oltáriszentséget.
Az, amit csukott szájjal mondott, többé-kevésbé így hangzott:

„Uram, kérlek emlékezz rá, hogy már hónap vége van és nincs pénzem kifizetni a lakbért, az autó részleteit és a gyerekek iskolai díját. Kérlek, tegyél valamit, hogy segíts rajtunk… Kérlek, segíts, hogy ne igyon annyit a férjem. Nem tudom már elviselni többé a gyakori részegségét, és a legkisebb fiam is évet fog ismételni, ha nem segítesz neki.  Ezen a héten vizsgázik…És ne feledkezz meg a szomszédomról se, akinek okvetlenül el kell költöznie. Kérlek, azonnal vidd el őt mellőlünk. Nem tudom tovább elviselni…stb.”

Aztán az érsek azt mondta: „Könyörögjünk” , erre az egész gyülekezet felállt a befejező imára. Jézus szomorú hangon azt mondta:

„FIGYELTED AZ IMÁJÁT? EGYTELEN EGYSZER SEM MONDTA, HOGY SZERET. EGYETLEN EGYSZER SEM ADOTT HÁLÁT AZÉRT AZ AJÁNDÉKÉRT, HOGY LEHOZTAM NEKI AZ ÉN ISTENSÉGEMET AZ Ő SZEGÉNYES EMBERSÉGÉBE, HOGY FELEMELJEM MAGAMHOZ. EGYETLEN EGYSZER SEM MONDTA, HOGY KÖSZÖNÖM URAM. EGY KÉRÉS LITÁNIÁT ADOTT ELŐ…ÉS ÍGY TESZ A LEGTÖBBJE, AKI MAGÁHOZ VESZ ENGEM.”

„SZERETETBŐL HALTAM MEG ÉS FELTÁMADTAM. SZERETETET VÁROK MINDANNYIOTOKTÓL. CSAK SZERETETBŐL MARADTAM VELETEK…DE TI ÉSZRE SEM VESZITEK, HOGY MENNYIRE SZÜKSÉGEM VAN A SZERETETETEKRE. GONDOLJATOK ARRA, HOGY ÉN - A LÉLEKNEK EBBEN A MAGASZTOS ÓRÁJÁBAN - A SZERETET KOLDUSA VAGYOK.”

Vajon mindnyájan tisztában vagyunk-e azzal, hogy Ő, a SZERETET koldul tőlünk szeretetet, és mi nem adjuk azt meg Neki? Sőt mi több, elkerüljük a Szeretet Szeretetével való találkozást, azzal az egyedüli szeretettel való egyesülést, aki magát adja egy állandó áldozatban.

Amikor a miséző pap az áldáshoz ért, a Szent Szűz azt mondta:

„LEGYETEK FIGYELMESEK, GONDOSAK! TI MINDENFÉLE IDEJÉT MÚLT JELET RAJZOLTOK MAGATOKRA A KERESZT JELE HELYETT. EMLÉKEZZETEK ARRA, HOGY EZ AZ ÁLDÁS AKÁR AZ UTOLSÓ IS LEHET A SZÁMOTOKRA, AMIT A PAP KEZÉBŐL KAPTOK. NEM TUDJÁTOK, HOGY VAJON AMIKOR INNEN ELMENTEK, MEGHALTOK-E VAGY SEM. NEM TUDJÁTOK, HOGY LESZ-E MÉG ALKALMATOK EGY MÁSIK PAP KEZÉBŐL IS ÁLDÁST KAPNI. A FELSZENTELT PAPI KEZEK A SZENTHÁROMSÁG NEVÉBEN ADNAK NEKTEK ÁLDÁST. ÉPPEN EZÉRT TISZTELETTEL VESSETEK KERESZTET, MINTHA EZ LENNE AZ UTOLSÓ ÁLDÁS AZ ÉLETETEKBEN.”

Mennyi mindenről lemaradunk, mennyit mulasztunk az által, hogy nem értjük és nem veszünk részt a Szentmisén minden nap! Miért nem teszünk arra egy kis erőfeszítést, hogy egy fél órával korábban kezdjük a napot, és elfussunk Szentmisére, és befogadjuk az összes áldást, amivel az Úr el akar minket halmozni.

Tudom, hogy a(z állapotbeli – a ford.) kötelességei miatt nem mindenki tud naponta Szentmisén részt venni, de legalább kétszer vagy háromszor hetente megtehetnénk. Olyan sokan kikerülik, hogy részt vegyenek a vasárnapi Szentmisén a legkisebb kifogásokkal, hogy van egy gyerekük, vagy kettő, vagy tíz, és így nem tudnak elmenni Misére. Vajon hogy sikerül megbirkózniuk az egyéb fontos kötelezettségeikkel? Talán elviszik a gyermekeiket is magukkal, vagy forgóban hol a férj, hol a felség vigyáz rájuk egy-egy órát, de végbeviszik az Istennek tett ígéretüket (vagyis teljesítik az állapotbeli kötelességüket – a ford. megjegyzése).

Van időnk tanulni, dolgozni, szórakozni, pihenni, CSAK ARRA NINCS IDŐNK, HOGY LEGALÁBB VASÁRNAP ELMENJÜNK A SZENTMISÉRE.

Jézus azt kérte, hogy még pár percet maradjak vele Mise után. Azt mondta:

„NE ROHANJ EL MISE UTÁN. MARADJ MÉG A TÁRSASÁGOMBAN, ÉLVEZD  A VELEM VALÓ EGYÜTTLÉTET, ÉS HADD ÉLVEZZEM ÉN IS…”

Gyerekkoromban azt hallottam, hogy az Úr a Szentáldozás után még öt-tíz percig velünk marad. Ekkor feltettem Neki a kérdést:

„Uram, valójában mennyi ideig maradsz velünk a Szentáldozás után?”

Azt hiszem az Úr jót mulathatott magában a butaságomon, mert azt válaszolta:

„MINDIG VELETEK VAGYOK, AMIKOR CSAK AKARJÁTOK. HA EGÉSZ NAP BESZÉLGETTEK VELEM, SZÓLTOK HOZZÁM PÁR SZÓT A HÁZIMUNKA KÖZBEN, MEGHALLGATLAK TITEKET. MINDIG VELETEK VAGYOK. TI HAGYTOK EL ENGEM. KIMENTEK A MISE VÉGÉN, ÉS EZZEL LE TUDTÁTOK A NAPI KÖTELESSÉGETEKET. MEGTARTOTTÁTOK AZ ÚRNAPJÁT, ÉS ENNYIVEL BE IS FEJEZŐDÖTT A DOLOG SZÁMOTOKRA. NEM IS JUT ESZETEKBE, HOGY LEGALÁBB EZEN A NAPON MEGOSSZÁTOK VELEM A CSALÁDI ÉLETETEKET!”

„AZ OTTHONAITOKBAN MINDENNEK MEGVAN A MAGA HELYE, ÉS MINDEN TEVÉKENYSÉGRE VAN EGY SZOBÁTOK: VAN EGY SZOBÁTOK, AHOL ALSZOTOK, EGY, AHOL FŐZTÖK, EGY MÁSIK, AHOL ÉTKEZTEK…STB. MELYIK HELYISÉGET KÉSZÍTETTÉTEK EL SZÁMOMRA? NEM EGY OLYAN HELYISÉGRE GONDOLOK, AHOL CSUPÁN EGY KÉPEM POROSODIK A FALON HOSSZÚ IDEJE, HANEM EGY OLYAN HELYRE, AHOL LEGALÁBB NAPONTA ÖT PERCRE ÖSSZEJÖN A CSALÁD, HOGY HÁLÁT ADJON A NAPÉRT ÉS AZ ÉLET AJÁNDÉKÁÉRT, ÉS AHOL A NAPI SZÜKSÉGLETEIÉRT IMÁDKOZZON, KÉRJE AZ ÁLDÁSOMAT, VÉDELMEMET ÉS EGÉSZSÉGET. MINDENNEK MEGVAN A MAGA HELYE AZ OTTHONAITOKBAN, ENGEM KIVÉVE.”

„A FÉRFIAK MEGTERVEZIK A NAPJAIKAT, A HETEIKET, A TANULMÁNYI FÉLÉVÜKET, A VAKÁCIÓJUKAT STB. TUDJÁK, HOGY MELYIK NAPON PIHENNEK, HOGY AKKOR MOZIBA MENNEK-E VAGY MULATSÁGBA, VAGY MEGLÁTOGATJÁK-E A NAGYMAMÁJUKAT VAGY AZ UNOKÁIKAT, A GYEREKEIKET VAGY A BARÁTAIKAT, ÉS HOGY MIVEL SZÓRAKOZNAK. HÁNY CSALÁD MONDJA LEGALÁBB HAVONTA EGYSZER:
RAJTUNK A SOR, HOGY A MAI NAPON AZ EGÉSZ CSALÁD ELMENJEN ÉS MEGLÁTOGASSA JÉZUST A TABERNÁKULUMBAN”, ÉS MELYIK CSALÁD JÖN EL, HOGY VELEM BESZÉLGESSEN? HÁNYAN ÜLNEK LE ELÉM, ÉS BESZÉLGETNEK VELEM, MONDJÁK EL, HOGY MI TÖRTÉNT VELÜK, AMIÓTA NEM TALÁLKOZTUNK, KI OSZTJA MEG VELEM A PROBLÉMÁIT, NEHÉZSÉGEIT ÉS KÉRI, HOGY SEGÍTSEK RAJTA A SZÜKSÉGBEN…EZÁLTAL IS ÉLETE RÉSZÉVE TÉVE ENGEM? HÁNYSZOR TESZIK EZT MEG?”

„MINDENT TUDOK. A SZÍVETEK ÉS ELMÉTEK LEGMÉLYEBB TITKAIT IS ISMEREM. DE ÉLVEZEM, AMIKOR BESZÁMOLTOK NEKEM AZ ÉLETETEKRŐL, ÉS ÍGY MINTEGY CSALÁDTAGGÁ VÁLOK SZÁMOTOKRA, LEGMEGHITTEBB BARÁTOTOKKÁ. OH, MENNYI KEGYELMET VESZTEGETNEK EL AZ EMBEREK AZÁLTAL, HOGY NEM ADNAK HELYET NEKEM AZ ÉLETÜKBEN!”

Amikor aznap Vele maradtam, és még sok más napon is, Jézus folytatta tanításunkat. Ma szeretném megosztani veletek azt a missziót, amit rám bízott. Jézus azt mondta:

„MEG AKARTAM MENTENI TEREMTMÉNYEIMET, MERT A MENNYORSZÁG KAPUJÁNAK A MEGNYITÁSA TÚL SOK FÁJDALOMMAL JÁRT…”

„EMLÉKEZZETEK ARRA, HOGY EGY ANYA SEM TÁPLÁLJA GYERMEKÉT A SAJÁT HÚSÁVAL. ÉN EBBE A SZÉLSŐSÉGBE IS BELEMENTEM SZERETETBŐL, MERT MINDNYÁJATOKNAK JUTTATNI AKARTAM ÉRDEMEIMBŐL.”

A SZENTMISE - ÉLETEM ÉS KERESZTÁLDOZATOM MEGHOSSZABÍTÁSA KÖZTETEK. AZ ÉLETEM ÉS VÉREM ÉRDEMEI NÉLKÜL MIT TUDTOK MAGATOKKAL HOZNI AZ ATYA SZÍNE ELÉ? SEMMIT, CSUPÁN NYOMORÚSÁGOTOKAT ÉS BŰNEITEKET…”

„ERÉNYEKBEN TÚL KELLENE SZÁRNYALNOTOK AZ ANGYALOKAT ÉS AZ ARKANGYALOKAT, MERT ŐK NEM RÉSZESÜLNEK ABBAN AZ ÖRÖMBEN, HOGY TÁPLÁLÉKKÉNT MAGUKHOZ VEHESSENEK, MINT AHOGY AZT TI MEGTEHETITEK. NEKIK CSAK EGY KIS CSEPP JUT A FORRÁSÁBÓL, DE TI ABBAN A KEGYELEMBEN RÉSZESÜLTÖK, HOGY MAGATOKHOZ VEHETTEK ENGEM, VAGYIS KIIHATJÁTOK AZ EGÉSZ ÓCEÁNT.”

A másik dolog, amiről az Úr fájdalommal beszélt, az azok a lelkek voltak, akik csupán megszokásból veszik Őt magukhoz, azok, akik elvesztették az iránta való áhítatukat, amikor magukhoz veszik Őt.  Ez a napi szentáldozási rutin egyeseket langyossá tesz, így semmi újat nem tudnak mondani Jézusnak, amikor magukhoz veszik Őt az áldozáskor. Azt is mondta Jézus, hogy olyan sok, neki felszentelt lélek, elveszítette az Úrral való első szerelmének lelkesedését, és hivatásukat foglalkozássá tették; egy olyan elfoglaltsággá, amiben semmi többet nem adnak, mint amit megkövetelnek tőlük, de azt is érzések nélkül teszik…

Aztán az Úr azokról a gyümölcsökről beszélt, amik minden egyes szentáldozásból fakadnak. Vannak, akik ugyan naponta magukhoz veszik az Urat a szentáldozásban, de mégsem változtatják meg az életüket. Több órát töltenek imában, és sokat dolgoznak Érte …stb. de az életük nem alakul át. És az az élet, ami nem alakul át, nem tud gyümölcsöt teremni az Úr számára. Azok az érdemek és kegyelmek, amiket a Szentmisében kapunk, a megtérés és a felebaráti szeretet gyümölcseit kellene, hogy teremjék bennünk.

Nekünk laikusoknak, világi híveknek nagyon fontos szerepünk van az Egyházon belül. Nem hallgathatunk, mert az Úr küldetést bízott ránk - minden egyes megkereszteltre -, hogy menjünk ki a világba, és hirdessük az Evangéliumot.  Nincs jogunk magunkban tartani ezt a tudást, és nem megosztani másokkal, és hagyni, hogy éhen haljanak a testvéreink, miközben olyan sok kenyér van a mi kezünkben.

Nem nézhetjük tétlenül, hogy az Egyházunk szétmorzsolódik, miközben mi kényelmesen megmaradunk a magunk kis plébániáján, otthonában, és annyi, de annyi jót kapunk az Úrtól: az Igéjét, a papok szentbeszédét, a zarándoklatokat, az Isten irgalmát a gyónás szentségében, Vele való csodálatos egységet a Szent
Áldozás táplálékában, a prédikátorok tanítását.

Más szóval, olyan sok mindent kapunk, és mégsincs bátorságunk hozzá, hogy elhagyjuk a mi kis komfort zónánkat, és elmenjünk egy börtönbe, vagy egy javító intézetbe, hogy beszélgessünk a leginkább rászorulókkal. Hogy elmenjünk, és elmondjuk nekik, hogy ne adják fel hitüket, hiszen katolikusnak születtek, és az Egyháznak ott van rájuk szüksége, a szenvedéseikre, ahol éppen vannak. Mert az ő szenvedésük mások üdvösségére szolgál, és áldozatuk elnyeri számukra az örök életet.
Képtelenek vagyunk arra, hogy haldokló betegeket látogassunk meg a kórházban és az Irgalmasság Rózsafüzért imádkozva imáinkkal segítsünk nekik a jó és rossz harca idején megszabadulni a gonosz csapdáiból és kísértéseiből. Minden haldokló fél. Ha ekkor megfogjuk a kezüket, és beszélünk nekik Isten szeretetéről, és arról a csodáról, ami őket majd a Mennyországban várja Jézus és Mária mellett, eltávozott szeretteik közelében, akkor ez megnyugvást ad nekik/megvigasztalja őket.

Az óra, amiben jelenleg élünk nem engedi meg, hogy közömbösek, közönyösek maradjunk. Papjaink kinyújtott kezeivé kell válnunk, és el kell mennünk oda, ahová ők nem juthatnak el. De ehhez bátorságra van szükségünk. Be kell fogadnunk Jézust, Vele kell élnünk, Jézussal kell táplálkoznunk.

Félünk egy kicsit jobban elkötelezni magunkat. Amikor az Úr azt mondta:

„ELŐSZÖR KERESSÉTEK ISTEN ORSZÁGÁT, ÉS MINDENT MEGADNAK NEKTEK HOZZÁ.” Ezt mindannyiunknak mondta, drága testvéreim. Ez azt jelenti, hogy Isten országát minden lehetséges eszközzel keresnünk kell … és azt is jelenti, hogy nyissuk ki a kezünket, hogy ehhez MINDENT megkapjunk! Ez azért lehetséges, mert Ő a Mester - aki a legjobban fizet - az Egyetlen, aki gondosan szem előtt tartja a legkisebb szükségünket is.


Fivéreim és Nővéreim!

Köszönöm, hogy megengeditek, hogy végbevigyem a küldetést, amit rám bíztak, azáltal, hogy elolvastátok ezeket az oldalakat…
Következő alkalommal, amikor Szentmisére mentek, éljetek át azt. Tudom, hogy az Úr beteljesíti az ígéretét, hogy „A SZENTMISE TÖBBÉ MÁR NEM LESZ UGYANOLYAN A SZÁMOTOKRA”. És amikor magatokhoz veszitek Őt, szeressétek Őt!

Tapasztaljátok meg annak édességét, hogy szorosan oldala mellett pihenhettek meg, amit átszúrtak értetek annak érdekében, hogy rátok hagyja az Egyházat és édesanyját, és megnyissa számotokra az Atyja házának kapuját. Kívánom, hogy ezáltal a tanúságtétel által megtapasztalhassátok, és megérezhessétek az Ő Irgalmas Szeretetét, és megpróbáljátok azt gyermeki szeretettel viszonozni.

Áldjon meg benneteket az Isten ezen a Húsvéton!

Az élő Jézusban testvéretek:

Katalina
Laikus Misszionáriusa Jézus Eucharisztikus Szívének

Tanúságtétel Mária szeretetéről

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 22. csütörtök

Hadilábon álltam Szűz Máriával, de tulajdonképpen más szentekkel is. Ezt úgy értem, hogy egyáltalán nem tudtam szívből imádkozni hozzá, mert távol éreztem magam tőle. Csúnyán - de érzékelhetően -, azt mondhatnám, mintha nem is létezne.

 

Törekedtem arra, hogy ne így legyen, próbáltam imádkozni hozzá, de semmi...

Egyik nap, gyóntam, tehát a kegyelem állapotában voltam. "Véletlenül" épp aznap este, lefekvés előtt az esti imámat követően, nemes egyszerűséggel elmondtam Jézusnak, hogy én mindent megpróbáltam, de nem tudok közel kerülni a Szűzanyához. Ezután lefeküdtem, és elkezdtem imádkozni a rózsafüzért, ami az elégtételem is volt egyben. Az egyik Üdvözlégynél tartottam, amikor - mint derült égből a villámcsapás -, mind fizikailag, mind lelkileg olyan "szeretetözön" árasztott el, hogy mozdulni se tudtam, ha akartam volna se. Éreztem ahogy végigáramlik a testem minden porcikáján. Nem hagytam abba az imát, és olyan érzés fogott el, hogy én ezt nem érdemlem meg, és azonnal zokogni kezdtem - a szám teljesen eltorzult mialatt tartott. Ez kb. 10-15 másodperc lehetett. Látni nem láttam semmit se fizikai, se lelki szemeimmel, mégis TUDTAM, hogy a Szűzanya az.

Így üzent nekem, h létezik, és ami a legfontosabb, hogy SZERET. Olyan erős volt ez a szeretet-érzés, amit ember SOHA nem képes adni a másiknak. A szerelem érzete hozzá képest...

Szóval nem tudjátok elképzelni!

Azóta nagyon szeretem, és tisztelem Őt. Sokszor kérem a közbenjárását.

Hát így lehajolt hozzám az Isten. Hozzám, kis féreghez. Ha arra gondolok hogy miért, a válasz nagyon egyszerű! Nincs semmi különösebb oka. Szeretetből. Ez volt az Ő ingyenes ajándéka. Semmit nem kér cserébe.

Nagyon jó visszaemlékezni rá! Olvastam, hogy amikor halálunkat követően Jézus elé kerülünk, és érzékeljük az Ő végtelen szeretetét, tulajdonképp a lélek akar a tisztítótűzbe menni, mert érzi hogy "piszkos" a lelke, és így nem borulhat Jézus karjaiba.
Azt hiszem, én is ezért kezdtem zokogni, mikor a Szűzanya "átölelt".
Ez egyben meg is nyugtat engem, mert legalább tudom hogy "van" lelkiismeretem.

DICSŐSÉG NEKED ISTENÜNK!

 

Laza Edit

A látó története

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

“Törekedjetek a szeretetre,
de igyekezzetek a lelki adományokat is elnyerni,
különösen azt, hogy prófétálhassatok.
Aki ugyanis az elragadtatás nyelvén szól, nem emberekhez beszél, hanem az Istenhez. Senki sem érti, hiszen a Lélektől indíttatva titokzatos dolgokat mond.
Aki viszont prófétál, az emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszél.
Aki az elragadtatás nyelvén szól,
csak a maga lelki épülését szolgálja,
aki azonban prófétál, az Egyházat építi vele. Szeretném, ha mindnyájan szólnátok az elragadtatás nyelvén, de még inkább azt, hogy prófétáljatok,
hiszen aki prófétál, az nagyobb annál,
mint aki az elragadtatás nyelvén szól,
hacsak szavait meg nem magyarázza,
hogy az Egyház is épüljön rajta.”
(1Kor 14, 1-5)

“Mindezek után kiárasztom Lelkemet
minden testre.
Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak,
ifjaitok meg látomásokat látnak.”
(Joel 3, 1)

“Ne oltsátok ki a Lelket,
s a prófétai beszédet ne vessétek meg.
Vizsgáljatok felül mindent,
a jót tartsátok meg.”
(1Tessz 5, 19-21)


“A Lélek és a menyasszony mondják:
“Jöjj el!”
Aki hallja, mondja: “Jöjj el!”
Aki szomjazik, jöjjön.
Aki kívánja az élet vizét, ingyen vegye.”
(Jel 22, 17)


Bevezető

A XX. század sok nyomorúságot hozott a világnak, de sok jó dolgot is. Nem csak a tudományok és művészetek kiteljesedését, nagy járványok és népbetegségek legyőzését, de lelki megújulást is. A Szentlélek hatalmas módon kiáradt a világban és megújította a keresztények életét. Ennek világos bizonyítéka a II. Vatikáni Zsinat éppúgy, mint a lelki ajándékok és karizmák tömeges megjelenése az Egyházban. Kicsit visszatértünk az első keresztények korába, megélhettük, hogy Isten és ember valóban egy asztalhoz ül. Megsaporodtak a magánkinyilatkoztatások és élővé váltak a karizmatikus ajándékok: a nyelveken szólás, a prófétai szó és társaik. Tömegek élték meg és élik meg most is Isten személyes jelenlétét, szerető figyelmét és pásztorló kezét életükben. A pusztai vándorlás hosszú évtizedei után újra rácsodálkozhatunk az Élet gazdagságára és erejére. Visszatekintve elmondhatjuk: valóban, már közeledünk a "normális keresztény élethez", a szentségi élet megújulásához. És az Egyház által őrzött kincsek valóban előkerülnek a titkos kamrákból, Isten dicsőségére és az emberek javára…
Az alábbiakban bemutatott férfi - a látó -, korunk gyermeke. Nem jobb és nem rosszabb. Ugyanolyan emberi hibákkal küszködik mint mi és ugyanazokon a nehézségeken ment keresztül. Isten ngyenes ajándéka tette őt “látóvá”, de tudom, hogy tetteivel is igyekszik a krisztusi úton haladni előre. Bár zárkózott ember - valamennyire mégis megismerhettem belső vívódásait és küzdelmeit. Az itt leírt történet, a látomások és próféciák csak kis részét teszik ki életének. De nem is életrajzot akartam írni, hanem csupán bemutatni egy embert - név nélkül, ahogy kérte -, tanulságul mindannyiunk számára. Hogy értsük: Isten közöttünk él és párbeszédet akar folytatni velünk. Nem nélkülünk, hanem velünk együtt akarja építeni Országát, a Szeretet földjét. És csak rajtunk áll, hogy milyen mértékig részesedünk benne…
Végül: én neveztem el őt “látónak”, utalásként az ó- és újszövetségi prófétákra, az egészen a népi vallásosságig húzódó  prófétai hagyományra és a még korunkban is fellelhető “látó emberekre”. Ő soha nem nevezi így magát, és nem is szerette, hogy én így nevezem őt ebben az írásban. De mivel a nevét nem engedte közölni, az álnév meg félreérthető lett volna - hát valahogy mégiscsak utalnom kell rá! Így lett a neve “látó” ebben az írásban, amelyért a teljes felelősség engem terhel...

I. A látó története

Van nekem egy jó ismerősöm, amolyan “látó ember”. Hol eltűnik, hol megjelenik az életünkben. Megszerettük őt és bizonyos dolgokban hallgatunk is rá - mert megtapasztaltuk, hogy az amit mondott, az beteljesült.
Egy példa: Egyszer nálunk járt a látó, és nálunk is aludt. Másnap reggel azt mondta, hogy kapott egy álmot Istentől, amit el is mesélt nekünk.
Közbevetőleg: Mindannyian álmodunk, minden éjjel. Ezek egy részére talán vissza is emlékszünk, legtöbbjére azonban nem. Ezek az ember belső működésének részei, nem Istentől jövő kijelentések. De lehetséges, hogy Isten szól hozzánk egy álmon keresztül, ahogy azt látjuk az Ószövetség történeteiben, s amit Isten Joel prófétán keresztül megígért az Új Szövetség idejére. Ezt az álmot meg kell tanulnunk megkülönböztetni a pszichikai valónkból származó természetes álmoktól. Mindkettő bennünk jelenik meg, mindkettő az elménkben lévő emlékeket, képeket használja esetleg, mindkettőben “mi” vagyunk a “nyersanyag” - mégis egészen különböző az eredmény!
Akkor a látó ezt látta (lejegyeztem): “egy úton sétáltunk felfelé mindannyian, az egész családdal. Mintha itt lett volna, ebben a faluban, az út egy emelkedő szakaszán. Egyszercsak láttuk, hogy két nagy madár közeledik felénk, majd leszállt egy előttünk álló fa csupasz ágaira. Úgy néztek ki, mint két repülő dínó-madár, amilyeneket mostanában látni a rajzokon. Közelebb mentünk, hogy jobban megnézzük őket. Akkor az egyik felemelte az ökölbe szorított kezét - nagy, izmos emberi karja volt -, és rettenetes hangon átkozódni kezdett. Mi nagyon megrémültünk és ellenkező irányba futni kezdtünk, azok meg üldözni kezdtek bennünket. Akkor valahogy ott termett egy liftajtó, abba gyorsan betuszkoltuk a gyerekeket is, bezártuk az ajtót, a lift pedig elindult felfelé, a magasba. Úgy éreztem, talán megmenekültünk - erre ébredtem fel.”
Meg volt győződve arról, hogy ez Istentől jövő álom volt. Később bebizonyosodott igaza. Egy nagyon viszálykodó időszak kezdődött az egész falu életében, megbomlott egy addig meglévő harmónia - végül nekem is távozom kellett a munkahelyemről. Talán, ha akkor mélyebben megértjük ennek az álomnak a jelentését és jelentőségét - azt a gonosz szellemi támadást, ami az egész falu ellen irányult - nem így történnek a dolgok...
Eltartott egy darabig, amíg rá tudtam venni, hogy beszéljen kicsit magáról, meg azokról a dolgokról, amiket Istentől kap. Mindezt azért kértem tőle, mert úgy éreztem, hogy amiket átélt, megkapott, azok nem csak neki szóló személyes üzenetek, élmények, hanem mindannyiunk hasznára vannak.
Ő azt mondta, hogy nem könnyű ezt az életet élni - de hát mindig az szenved többet, aki jobban szeret. Jézus szenvedett a legtöbbet, mert ő mindig nyitva tartotta a szívét mindenki előtt - míg mi elzárkózunk és védekezünk, falakat építünk magunkban és körülöttünk - ezért az emberek minden baja és szenvedése, megítélése és kielégítetlen vágya átjárta az Ő szívét. Önmagában küzdött értük, ott győzött először és ezt a győzelmet adta - ajándékozta - nekik. Ha mi is így teszünk, akkor nagyok leszünk Isten előtt akkor is, ha senki sem ismer minket.

Azt hiszem, hogy a látó valóban igyekszik Istennel egyesült életet élni. Ahogy Pál apostol írja: “Élek én, de már nem én, hanem a Krisztus él bennem.”. Jézusról pedig azt tartjuk, hogy egyszerre volt tökéletesen Isten és tökéletesen ember, a két természet - az isteni és emberi - szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül van meg benne. Sem nem két külön személyiség, akik egymással beszélgetnek az egy testben - ez ugyanis inkább skizofrénia, de legalábbis meg nem fegyelmezett fantázia, belső párbeszéd önmagunkkal, vagy éppen démonikus hatás -, sem nem valami zagyva egyveleg. Jézusról pedig azt írja a Szentírás, hogy “a Lélek arra indította, hogy gyógyítson”, vagy éppen “a Szentlélek kiragadta Őt a pusztába”. Másrészt viszont Jézus “jól tudta, hogy mi lakik az emberben”, vagy éppen “mindenkit meggyógyított, aki hozzá jött.”. Az isteni és emberi természet eggyéforrva munkálkodik. Ezért szeretem nagyon Erzsébet asszony imáját, amely a Szeretetláng Lelkinaplóban olvasható, s amelyet Jézus adott neki:
Add, hogy lábunk együtt járjon,
kezünk együtt gyűjtsön,
szívünk együtt dobbanjon,
bensőnk együtt érezzen,
elménk gondolata egy legyen,
fülünk együtt figyeljen a csöndességre,
szemünk egymásba nézzen és összeforrjon,
ajkunk együtt könyörögjön
az örök Atyához irgalomért! Ámen.
Ez az Istennel való egyesülés imája, ami a keresztények egyik nagy célja. A misztikusok beszélnek szívcseréről, megragadott-ságról, és még sokmindenről, de ezek lényege közös: Isten egyesül a lélekkel, és ez a lelki egyesülés jelenik meg a testben is, azaz az érzékekben, érzelmekben, vágyakban, akaratban, a képességekben és lelki tehetségekben. (A természetfeletti a természetesre épül, amit könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy természetes adottságaink is ugyanannak az Istennek az ingyenes ajándékai, aki a természetfeletti kegyelmekben részesít minket.) Úgy érzem, hogy a látó valóban ezen az úton, az egyesülés útján jár.
Azért ideírom Keresztes Szent János intelmét: “Csodálatosak a mai emberek! Mihelyt valami belső szózatot hallanak egy rövidke kis elmélkedés után, amelyet némi összeszedettséggel végeztek, azonnal Istentől eredőnek tartják azt és így kiáltanak fel: Az Isten mondotta nekem!, Az Isten felelte nekem! Valójában azonban mindezt saját maguk mondják és felelik maguknak akaratuknak megfelelő módon.”

A megkülönböztetés megtanulása a látónál együtt haladt az észlelés, érzékelés újratanulásával. Kicsit ahhoz hasonlította, mint amikor egy kómából feléledő betegnek újra kell tanulnia érzékei használatát. Ez nagyon nehéz, ugyanakkor csak így lehet stabil, krisztusi  alapokra szert tenni. Példázat-szerűen: A színes foltokból lassan kibontakozik egy beszélő arc, a hangokból az értelmes beszéd. A színeknek nevei lesznek, a nyelv egy határozott pillanatában már képes “megnevezni” - mint az első ember a Paradicsomban -, és ezzel a saját életében elhelyezni a dolgokat. Hasonlóképpen új fényben tűnnek fel az eddig ismert arcok, történetek, élmények. Megváltozik a múltunkhoz való viszonyunk is, mert rácsodálkozunk Isten kegyelmére, és megértjük, mi miért történt épp úgy az életünkben. Sőt, azt is látjuk, hogy Isten a lehető legjobbat hozta ki az adott helyzetből, ami csak - makacsságunk és bűneink miatt - lehetséges volt.

De hogyan nevezzük meg azt, amit látunk, pedig nincs is ott, vagy legalábbis a többiek nem látják, mert belső kép, vagy épp látomás? Mit gondoljunk azokról az érzelmeinkről, amelyek mások szeme elől elrejtett dolgokra vonatkoznak? És mit gondoljunk arról a belső tudásról, amikor olyanokat értünk meg egyik pillanatról a másikra egy másik emberről, amit egyébként nem tudhatnánk, mert soha senki sem mondta el nekünk?
Nem könnyű problémák ezek, amelyekkel meg kellett bírkóznia a látónak. Egyáltalán: valóságos élmények ezek - még ha a természetfölötti világhoz kapcsolódnak is -, vagy csak érzékcsalódások?

Egy kicsit erről is szól a látó története. Ilyenkor nagyon fontos a megkülönböztetés, illetve, hogy tisztában legyünk egy ilyen életmód lelki és testi, életmódbeli alapjaival. Nem kell túl bonyolult dolgokra gondolnunk. Az őskeresztények például így különböztették meg a hamis prófétát az igaztól: Ha a vándorpróféta egy nap után tovább megy, igaz próféta. Ha egy nap után nálad akar maradni, akkor hamis, mert csak élősködni akar.

Az egyház úgy tanítja, hogy a természetfeletti ajándékok a természetesre épülnek. (Hiszen amit mi természetesnek mondunk, az is Isten ajándéka, az életünkkel együtt.) Tehát valószínű, hogy a “léleklátás” nem független a lelki érzékenységtől. De hogy ezt vizsgálták-e már? Azt nem tudom. Mindenesetre Ádám és Éva még “együtt sétált” az Úrral az Édenben, s a Biblia világosan utal arra, hogy a bűnbeesés után más lett az érzékelésmódjuk a világról, mint előtte.

A szentek életének eseményei azt bizonyítják, hogy Istennek ezek az ajándékai ma is léteznek, és működnek, bár a tudatlanságunk és bűneink miatt sokszor csak “rejtetten” vannak jelen az életünkben.
Ennél a magyar férfinál - a látónál - a lényeg az, hogy Istenben újra “felépült” és Istent keresve szolgálni kezdett. Ha elutasította volna Isten meghívását, most bizonyára egészen más életet élne. Isten ugyanis nem zaklat minket még az ajándékaival sem - bár van rábeszé-lőképessége! -, szemben a gonosszal, akitől kitelik minden különös, izgató akció, ami-vel csak felhívhatja magára a figyelmet, hogy aztán ölhessen és pusztíthasson.

Azt is fontosnak tartom nyomatékosítani, hogy a természetes képességek nem fejlődhetnek természetfelettivé, a látásból nem lesz szuperlátás, a hallásból szuperhallás, vagy a lelki érzékenységből valamiféle természetfölötti antenna! Tehát az ember nem fejlődhet Istenné, ez keleti, és gnosztikus elképzelés, illetve az ember örök vágyát az istenülésre meglovagolva, a new age kínál ehhez kurzusokat. Valójában Isten lép be szuverén módon az ember életébe, és jelenti ki önmagát, az Ő tetszése szerint.

A legrosszabb dolog, ami csak történhet, amikor az ember kezd kísérletezgetni, erőltet természetfeletti dolgokat! Hamarosan becsapja magát a saját rosszra hajló természetének fantáziái által, és ehhez az ördög is megad minden segítséget...

A mi számunkra adott az Istennel való egyesülés útja, amelyben Isten mindig Isten marad, mi pedig mindig emberek. De a “párbeszéd” során (ima, aszkézis, szeretet-cselekedetek, elmélkedés) egyre szorosabb együttműködés alakulhat ki a két valóságos személy - Isten és ember - között. Ahogy a Szentlélek áthatja az emberi személyt, úgy kap megvilágosításokat, inspirációt - amelyek megjelennek a természetes képességekben -, esetleg álmot, látomást.

A természetfeletti megnyilvánulások lehetséges, de nem szükségszerű részei az Istennel egyesült életnek! Következnek a kap-csolatból, de nem kiprovokálhatók és nem számonkérhetők. Hozzátenném még azt is, hogy míg a hamis próféták általában roppant magabiztosak és mindent jobban tudnak, addig Isten emberei sokat küzdenek kételyekkel, kutatják az ő akaratát, és általában nem értenek mindenhez, mint az álpróféták.
Én mindig kissé gyanakodva figyelem az olyan látnokokat, prófétákat, akik mindenhez értenek, akiknek egész “mennyei udvartartásuk van”, mindenféle angyalok és szentek, akikhez kérdéssel lehet fordulni, aztán másnapra hozzák is az égi választ… Ők azok, akik politikától kezdve az egyházig mindenhez megfellebbezhetetlenül hozzászólnak - na persze nem ők, hanem “az égiek”, csak hát ők, “méltatlan szolgák” közvetítik ezt felénk, olykor sokezer oldalon keresztül... Hozzájuk képest az Egyház által elfogadott magánkinyilatkoztatások szinte érthetetlen módon szűkszavúak, szinte unalmasak. Csak ennyi: imádkozzatok, tartsatok bűnbánatot, keressétek a békét... sehol egy csillogó titok, egy kis beavatottság... Mivel azonban - ahogy a Szent-írás is mondja - az emberek szeretik, ha a “fülüket csiklandozzák”, hát szívesen hallgatják az érdekes és titokzatos meséket...

Az ember képes arra, hogy az isteni ajándékokat, adományokat, karizmákat elássa, eltékozolja vagy éppen megsokszorozza. Ahogy Pál apostol írja: a prófétaság lelke alá van vetve a prófétának. Azaz lehet (el)hallgatni is, meg össze-vissza fe-csegni is... Nagy a mi felelősségünk, hogy komolyan vegyük az Istentől jövő indításokat, és ezeken keresztül belenőjünk egy Általa kínált életbe és szolgálatba. Ezt az utat járta végig a látó is...

A látó rejtőzködő életének egyik oka épp az, hogy az Istentől jövő gondolatok ne fulladjanak bele az emberi fecsegésbe. De ettől még van véleménye a körülötte lévő dol-gokról, amelyek éppen a krisztusi látásmódból fakadnak. Nem feltétlenül látomás vagy prófécia, lehet, hogy csak megalapozott keresztény vélemény. Nem is “hirdeti” őket, bár szerintem érdemes ezeket is végiggondolni…
Például azt mondta a '90-es évek végén, hogy nagyon nagy baj, hogy sem az egyház, sem az emberek nem veszik komolyan a szőkefalvi üzeneteket. Szerinte nagy vihar készülődik a Kárpát-medencében - nem véletlen, hogy a Szűzanya a kiengesztelődésre és megbékélésre hív minket. (Azóta megtapasztalhattuk, hogyan nő a feszültség, izzik a harag, a nő a vádolás...) A világ csak hamis békét tud nyújtani, ami törvényszerűen vezet az összeomláshoz. A valódi béke a szívekben játszódik le, amikor kiengesztelődnek egymással az emberek, megbocsátanak és nem vádolják többé egymást. “A veszni hagyott igények hamarabb beteljesülnek, mint a kicsikart ígéretek.”
Azt is mondta, hogy addig jó az egyháznak - Magyarországon -, amíg a két nagy politikai erő, egymásnak feszül. Olyan ez, mint két hatalmas kőtömb, amelyek egymásnak dőlve nyomják, szorítják a másikat, így kialakítva egyfajta egyensúlyi állapotot. Alul, a két kőtömb “sátra” alatt, ott parázslik az egyház tüze, viszonylagos békét és szabadságot élvezve. De ha bármelyik “kőtömb” döntő fölényre tesz szert - azaz összedől a sátor -, az egyházra és a keresztényekre nagy súly fog nehezedni, ha lehet, elfojtva még a parazsat is. Boldogok azok, akik ekkor megmaradnak Isten hűségében és szeretetében! (Én úgy látom, hogy mindkét nagy politikai tömb egyet akar - hatalmat. Ugyanúgy, ahogy a sátán akar minden hatalmat, mert nincs neki semmije itt a földön, csak az embereken keresztül. Isten meg nem akar hatalmat - mert Övé minden hatalom. De ezzel nem azt mondom, hogy a politika valami sátáni dolog! Sőt, ha Isten kegyelme végre átjárhatná a politika világát, az nagy hasznára lenne minden embernek…)

A mi dolgunk az, hogy teljes szívvel szolgáljuk Isten ügyét itt. Én azt gondolom, hogy az Ő terve az, hogy a Kárpát-medencét, mint egy kelyhet, megtöltse kegyelmeivel. Így az a Szeretet földjévé válik, s messzi földről is ide járnak majd, hogy a szeretet és béke útját megtanulhassák a nemzetek. (Én hiszek ebben, erről szól a Nemzeti Imanap éppúgy, mint a könyveink, előadásaink, a missziós utak vagy épp a zarandok.hu honlap. Ez ugyanis közös munka...)
De nincsenek illúzióim. Ha az emberek megtérnek, csak a szívük törik meg, és abból új élet fakad. De ha a szívük nem törik, akkor törik az ország, törik az egész Kárpát-medence. Bárcsak megértenék az emberek: Isten nem “perlekedik” a növényekkel, állatokkal vagy épp az éghaj lattal. Nincs problémája a házakkal, vagy a civilizáció bizonyos eszközeivel sem. Ezek éppúgy használhatnak jó, mint rossz célt. Isten a bűneinkkel “perlekedik”. Ha meg nem térünk, Isten megengedi, hogy bűneink következményeivel szembesüljünk. Akkor pedig “megrendül a föld”, és “gonosz tetteink visszahullnak ránk”.

A látó egy faluban él, ami azonban viszonylag könnyen elérhető, de ott se sokan tudnak róla (így meg főleg nem, hogy “látó”). Azt mondja, Isten őt egyszerű életre hívta el. Rendszeresen böjtöl - de nem csinál “életmód-kultuszt” Egyszer Budapesten találkoztunk, és meghívtam ebédelni. Azt ette, amit én - megkérdeztem, hogy nem gond-e ez neki, mire azt felelte: ha a gyomromnak nem, nekem biztosan nem!
(Ahogy Jézus mondja: egyétek azt, amit elétek tesznek, minden kérdezősködés nélkül...) Tehát a saját életmódját nem értékeli fel, nem fontoskodik róla, nem tartja követendő példának. Azt mondja, őt az emberek érdeklik, nem az “étkezési kultúrájuk”. Eközben pedig az ő fegyelmezett életmódja válik ragadóssá (követendővé) azok számára, akik ismerik őt.
Fegyelmezett életet él, egyszerű, de tiszta ruhákban jár, soha nem éreztem rajta mosdatlanságot, vagy “hajléktalan-szagot”, pedig nem egy kádban pancsolós, tisztaság-mániás ember. A szobáját és környezetét is mindig rendben és tisztán tartja (én is bőven tanulhatnék tőle).

Egyszer megkérdeztem, hogyan tudja beosztani a napját. Azt mondta, korán kel és későn fekszik, hogy tudjon imádkozni. Ha valaki jön hozzá, akkor mindent abbahagy, és megteszi, amit kérnek tőle. Ha az illető máskor is akar jönni, akkor időpontot egyeztet vele - hogy ne az imaidejébe jöjjön. Tulajdonképpen nem “sokat imádkozik”, hanem “mindig imádkozik”. De ezt nem úgy értem, hogy a “munka is imádság”, meg egyéb lózungok, hanem - ahogy megfigyeltem -, hogy bármit tesz, a szívét valahogy Istenben tartja. Ilyen szempontból nagyon összeszedett.

Állatot nem tart, mert időnként el kell utaznia otthonról - olykor több napot is távol tölt. Valahogy úgy használja őt Isten, mint egy “bárhol bevethető harci eszközt”. Amikor megérti, hogy hova kell mennie, vagy mit kell tennie, elindul - számunkra időnként teljesen felelőtlen módon kiszolgáltatva magát a körülményeknek, de utólag még mindig kiderült, hogy neki (illetve a Gondviselőnek) volt igaza.

A legfontosabb a szeretet - Szeretet, mert ez nem Isten tulajdonsága (attribútuma), hanem Isten maga, az Ő lényege. Ez a szeretet azonban - mint erre a látó többször felhívta a figyelmemet - nem egészen azonos az emberek által elgondolt szeretettel. Az ugyanis megterhelt önszeretettel, rossz kompromisszumokkal. Valakiről tudjuk, hogy rosszat tesz, vagy helytelenül gondolkodik, de nem szólunk neki, azért, mert attól félünk, hogy megromlik a kettőnk kapcsolata. A Szeretet azonban nem félti önmagát, akkor is a másik érdekében cselekszik, ha ennek önmaga kárát vallja. Jézus életében számtalan példát találunk erre. Például szombaton is gyógyított, hogy rányissa a zsinagógában ülők szemét a szeretet elsőbbségére a törvényekkel szemben. Gyűlölték is érte. Gyógyított volna pénteken vagy kedden - sztár lehetett volna. Kerülte volna a bűnösöket és vámszedőket, és lehetett volna megbecsült tanító, aki “tisztán él”, nem pedig “falánk és borissza ember, bűnösök barátja”. Jézus azonban nem volt “okos politikus” - Ő Isten Fia volt, és minket is arra hív, hogy Isten gyermekei legyünk.
A szeretet-himnuszban Pál apostol Jézus személyiség-rajzát állítja elénk. A szeretet türelmes, jóságos, nem keresi a maga hasznát... Bárcsak ez a személyiség rajzolódna ki rajtunk is! Akkor valóban bővölködnénk a Szentlélek gyümölcseiben: szeretet, öröm, türelem, békesség, kedvesség, jóság, tisztaság, fegyelmezettség...

Nincs könnyű élete. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint a szentek életét (persze nem megelőlegezve neki a “szentté avatást”). A maguk korában a szentek is sok embert zavartak. Sokan nem szerették őket. Érthető - ők bizonyos értelemben “mániákusak”, voltak. Amit felismertek mint igazságot, azt mindig követték, olykor emberileg érthetetlen módon.

A látó például igyekszik minden koldusnak pénzt adni - olyankor is, amikor nyilvánvaló, hogy átverik. De “Jézus azt mondta: aki kér, annak adj” - ezért ad. Mondanám, hogy néha kissé fafejű. Átlátja ő pontosan a dolgokat, tudja azt is, hogy átverik - és mégis. Máskor meg olyan finom megkülönböztetéseket tesz - szinte látja az emberek valódi személyiségét a sok réteg álca és szerep alatt, amik csak később igazolódnak vissza.

Időnként látja a gonosz lelkeket. A démonokkal kapcsolatban elmondhatom, hogy én is láttam már azt, amikor valaki hirtelen megszabadult egy gonosz lélek befolyásától - de nem volt megszállott -, és azt is tudom, hogy sokszor milyen hosszú út vezet a szabaduláshoz és a személy gyógyulásához, “újrastrukturálódásához”. A látó azt mondta, két nagy hibát követünk el a démonokkal kapcsolatban. Az egyik az, amikor nem hisszük, hogy léteznek. Ezt kedveli a legjobban a sátán. Az ő célja ugyanis az, hogy az egész emberiséget rá-vegye arra, hogy Istent vádolja életmódjával és tetteivel. (Azaz bebizonyítsa, hogy neki volt igaza, és az emberek az általa kínált életformát akarják követni...) Ezt leginkább rejtőzködve érheti el, mert így tudja a legnagyobb befolyást kifejteni az emberekre, illetve az emberek által alkotott eszközökön keresztül.
A másik hiba, hogy - ha már tisztában vagyunk a sátán létével -, túlértékeljük hatalmát, és minden mögött őt gyanítjuk. Tegyük fel, hogy van egy ember, aki “evési problémákkal küzd”, magyarán falánk, ami a hét főbűn egyike. E mögött valóban ott lehet a falánkság szelleme, amely a bűnös késztetéshez kapcsolódik. De a bűnös szokás kialakulását és megrögződését kiváltó ok éppúgy lehet pszichikai - például a szorongás feloldása evéssel -, vagy érzéki - az evés mérték nélküli élvezete. Ahogy a gyomorfekélyt is kiválthatja testi ok - túlzott savtermelés, de e mögött lehet lelki ok - szorongás, idegeskedés -, és persze rátelepedhet egy gyötrő szellem is. Ha valaki kellő megkülönböztetés nélkül kezd imádkozni - például démonokat űz ott, ahol pszichikai okok állnak fenn -, az sokszor több bajt kever, mint amennyi hasznot hajt.
A látó - mert persze engem is érdekeltek a démonok, mondott is néhány történetet -, arra hívta fel a figyelmet: nekünk elsősorban a bűnök ellen kell harcolnunk, amelyek a testünkben is jelentkeznek. A “szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége” tusakodik bennünk Isten szentségében. Ha e harcban megállunk Isten erejében, az esetleg mögötte lévő démoni hatalom is kudarcra van ítélve...

Isten az Édenben gondolta el az életünket - és erről az eredeti tervéről nem mondott le a bűn miatt sem. Amikor az Ő Lelke van bennünk, akkor képesek vagyunk Isten országában élni - bár küzdelmek között -, és ezt mutatják a Szentlélek gyümölcsei: szeretet, békesség, türelem, jóság, kedvesség, öröm, tisztaság, fegyelmezettség. Ez az Istennel kiengesztelődött - és áldás alatt lévő - élet. De létezik egy másik fajta élet is - mint tapasztaljuk. Ilyenkor a vádoló (sátán) lelkülete határoz meg minket, a lázadásé, az önzésé és a szeretetlenségé. Így egész életformánk lázad, miként Lucifer is, aki “jobban tudta” már kezdetben is, hogy mi kell az embernek, mint az Atya.
Amikor az a gonosz lelkek kínálatát választjuk, talán anélkül, hogy tudatosodna bennünk, de egy Isten ellen lázadó, őt vádoló életforma részesévé lettünk. (Ilyenkor aztán minden rossz oka Isten lesz...) Ez az átok alatt lévő életforma az, ami ma is erőteljesen meghatározza evilág életét. Mi azonban az Atya vígasza vagyunk, a Fiú örököstársai, képe és hasonlatossága, és a Szentlélek, a Szeretet Lelke templomai. Hát nem csodálatos ez!

János apostol azt írja, hogy a egész világ a gonosz lélek hatalma alatt van. Akit pedig a gonosz lélek inspirál, az mindent és mindenkit a maga hasznára akar fordítani, használ és kihasznál egyszerre. Ő élni próbál, miközben másokat “elkoptat”. Aki pedig Isten Lelke alatt él, az a másiknak akar használni, és magát koptatja. S ha el is “kopik” végül, előbukkan alóla Jézus Krisztus, aki ott él elrejtőzve benne. Míg a gonosz végül az egész világot megnyeri, de saját lelkének örök kárát vallja.

Ezért hiábavaló pénzben, hatalomban vagy törvényben bízni. Hiába jó a törvény betűje, a hatalmas és erős a maga javára ferdíti. Nem véletlenül rója meg Pál apostol a híveket, amiért világi bíróság előtt pereskednek egymással. “Inkább viseljétek el egymást szeretetben!”
Hát igen, időnként erő kell ehhez is, a másik ember “elviseléséhez”. De ez az erő már a Szentlélek ereje, Aki bennem is szolgál, a másik felé.
Én azt hiszem, a látó azért képes türelmes lenni, mert megértette és elsajátította ezt. (Kis Szent Teréz naplójából - amit csak a halála után olvashattak el a többiek -, kiderült, hogy volt egy nővér, akit különösen nehezen viselt el, és sokat szenvedett miatta. Ez csak azért érdekes, mert életében azt gondolták, hogy azt a nővért talán jobban szereti, mint a többieket, mert sokkal figyelmesebb volt vele és kedvezett neki. Így van ez...)
Velem is türelmes volt. Ezért írhattam le azt a néhány történetet, mondást tőle és róla, amit most közreadunk ebben a kis füzetben....

(Részlet a Látó című füzetből.)

A Szent Láng csodája

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

5/1

„Igaz ortodoxia! Mennyire szeret téged a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy elküldi az Ő Szent Lángját, hogy mennyei örvendezéssel ragyogjon a szívünkben, megvilágosítsa értelmünket és megerősítse reménységünket!


A világ minden népéhez fordulok most, tudva, hogy csak egy bűnös ember vagyok, de olyan, aki megpróbálja életét a hit által jobbá tenni. A legirgalmasabb Isten tett engem méltóvá arra, hogy megláthassam és megérinthessem az Ő Szent Lángját. Kötelezve érzem magam arra, hogy őszintén és töredelemmel írjak erről a megrendítő csodáról, hogy ismert legyen mindenki előtt, aki nem tud róla, és kívánom, hogy ők is elmenjenek, és közelről láthassák.

A csoda leírása

1. A Szent Sír előkészítése: Nagy Szombat reggel, a Szent Láng szertartása előtt megtörténik a Sír igen alapos ellenőrzése, majd ezután, az aznap reggel elkészített méz és viasz keverékével lepecsételik azt. Az ellenőrzés úgy zajlik, hogy mindenki meggyőződhessen róla, semmi olyan nincs a Szent Sírban, ami lángot okozhatna. Miután a sírt lepecsételték, az elöljárók is lepecsételik saját pecsétjeikkel.
Az összes többi felekezet, amelynek birtokjoga van a Szent Sírban, nagy érdeklődést mutat az eljárás iránt. Az érdeklődés nem mellékes dolog. Ha akár egyetlen évben nem történik meg a csoda, amikor a görög ortodox pátriárka végzi a szertartást, akkor a többi felekezet megpróbálja majd magának megszerezni a Szent Sírban az elsőséget.
Az ellenőrzés 10 órakor kezdődik és 11 órakor fejeződik be. Eközben ortodox arabok demonstrálnak a templomban ortodox jogaikért. Azt is meg kell jegyezni, hogy a Szent Sírnak ezt az aprólékos ellenőrzését az örmények és más felekezetek jelenlévő tagjai is figyelik.


5/2

2. A Szent Láng szertartása: A Szent Láng szertartása 12 órakor kezdődik és három szakaszból áll: a) litánia , b) a pátriárka belépése a Szent Sírba, c) a pátriárka imádsága a Szent Láng lejöveteléért.
A hagyományt követve Nagy Szombat délben a görög ortodox pátriárka és kísérői – főpapok, papok és diakónusok – belépnek a Szent Sírba, mialatt a harangok gyászos hangon konganak. A pátriárka belépése előtt a Szent Templom sekrestyéjének az őrzője odahozza a ki nem alvó olajmécsest (ezt helyezik ki aznap, hogy majd a Szent Lánggal meggyújtsák). Jakab apostol templomának belső bejáratán át lép be a pátriárka a templomba és leül a pátriárkai trónusra. Azután az örmények, arabok, koptok, és más egyházak képviselői kezet csókolnak a pátriárkának, hogy így elnyerjék annak a jogát, hogy megkapják majd a Szent Lángot. A kiváltságok alapján, ha nem csókolnák meg az ortodox pátriárka kezét, nem lenne rá joguk, hogy a kezeiből megkapják a Szent Lángot. Rögtön ezután kezdődik a szent istentisztelet, melynek során háromszor is megkerülik a Szent Sírt, majd megállnak a Szent Sír előtt, ahol a tisztségviselők is állnak.
A litánia után a Szent Sír lepecsételését megbontják, a pátriárka leveszi főpapi ruházatát és csupán fehér papi öltözete marad rajta. Azután Jeruzsálem kormányzója, valamint a rendőrség vezetője mindenki szeme előtt megvizsgálja a pátriárkát, hogy mindenki megbizonyosodjon afelől, hogy semmit sem visz be a Sírba, amivel tüzet tudna gyújtani.
Ezután a pátriárka őszentsége átveszi a kioltott fáklyákat, és az örmény kísérővel belép a Szent Kivórionba . A Szent Templomban és a Szent Sírban az összes lámpás el van oltva és semmilyen fényforrás nincs bekapcsolva.

5/3


3. A Szent Láng megjelenése: A pátriárka a Szent Sír belsejében térdepel és olvassa a különleges imádságokat, melyben kéri a mi Urunkat, Jézus Krisztust, hogy küldje le a Szent Lángot megszentelő ajándékként az emberekre. A legnagyobb csendben, éppen abban az órában, amikor a pátriárka imádkozik, egyfajta sípoló hang hallatszik, és csaknem egy időben, mindenfelől a Szent Láng kék és fehér felvillanásai törnek elő, mintha fényképezők vakuinak milliói lennének bekapcsolva, átjárják a falakat és csodálatos módon meggyújtják az összes mécsest a templomban. A Szent Láng a Szent Sírban lévő fáklyákat is fellobbantja, melyeket imádság közben a pátriárka tart a kezében. A tömeg ujjongásba tör ki, miközben az öröm és a hit könnyei folynak az emberek szemeiből.
Bizonyos ideig a Szent Láng egyáltalán nem mutatja a tűz tulajdonságait. Ez néhány percig tart, azután, hogy a pátriárka kijön a Szent Sírból és átadja a népnek a Lángot. Bárki megérintheti a 33 gyertya lángját, és nem égeti meg magát. Kb. 33 perc elteltével a láng a megszokottá válik.


5/4

Általánosságban a Szent Lángról

Egyedül a görög ortodox pátriárkának van meg az előjoga és hatalma, hogy elvégezze ezt a szertartást. Történtek kísérletek más felekezetek részéről is, hogy előidézzék a csodát, de ez nem sikerült. 1549-ben például a történelmi feljegyzések szerint az örmények megvesztegették Murád szultánt, hogy adjon nekik engedélyt arra, hogy bemehessenek a Szent Sír Templomába és elvégezzék a szertartást. A szultán valóban megadta az engedélyt, az örmények pedig beléptek a templomba és bezárták. Az ortodox pátriárka, amikor látta, hogy az örmények a templomban vannak, nagy bánattal letérdelt és a templomon kívül, az egyik oszlophoz közel imádkozott. Hirtelen meghasadt az oszlop és onnan tört elő a Láng, meggyújtva a pátriárka fáklyáit. Az agarénusok emírje az út melletti minaretből figyelte őt. Amikor mindezt látta, felkiáltott: „Nagy a keresztény hit! Egy az igaz Isten, a keresztények Istene! Hiszek Krisztusban, aki feltámadt halottaiból. Letérdelek Előtte, mint Istenem előtt.” Hitének megvallása után leugrott a minaretből, de nem sérült meg. A muszlimok elfogták és lefejezték. Ereklyéit a mai napig őrzik a jeruzsálemi Szent Szűz Monostorban.
A Szent Láng jelkép a számunkra, csodálatos módon emlékeztet Krisztus feltámadására. Évszázadok óta Istentől ajándékozott csoda, mely a világ Világosságától ered, és ez a Világosság a világ számára: Krisztus. A tudomány nem képes megmagyarázni ezt a rendkívüli csodát, és a csoda iránti tiszteletből ezúttal sem kísérelte meg, még elméleti módon sem. Ámde hogyan is lenne bárki képes arra, hogy megmagyarázzon egy igazi csodát?
Évente sok-sok ember látja a Szent Lángot, és érzik maguk között Isten jelenlétét. Ennek a Lángnak kellene megvilágítania az emberiséget egy jobb jövő számára.


5/5

Az én tanúságom

1994 Húsvétján közelről figyeltem a Szent Láng szertartását, és amatőr kamerámmal videóra is vettem. Láttam a Szent Lángot a Szent Sír Templomon keresztül haladva, énelőttem is áthaladt a tömeg fölött egy lángcsóva, meggyújtva egy idős ember fáklyáját. Megérintettem a lángot, megmostam vele az arcomat és nem égetett meg. Mérhetetlen békesség járta át a lelkemet, és éreztem, hogy egyfajta erő töltött el.”

Egy tanú
Forrás – Szimandron

Úr kegyelme az életemben

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Mikor tervezgettem ennek a bizonyságtételnek a leírását, egyre éreztem a sok akadályt ami bennem felmerül, miközben közreadom.

 

Mert sok a hiúság, a „szenzáció” és hatásvadászat veszélye, a magamon való elérzékenyülés és öröm a feltételezett olvasók befogadásával kapcsolatban. Nem ismerlek Benneteket, csak néhány megnyilatkozást, de úgy érzem, ti pontosan tudjátok egy ilyen írás esendőségét és a valódi üzenetét is megértitek, és talán valóban úgy fogadtok be amint vagyok: esendőn, gyarlóságaimmal együtt.
Az Úr irgalmát, Szentlelke segítségét és Mária közbenjárását kérve kezdem. Talán nem lesz túl hosszú.

Egy kis faluban születtem a nyugati határszélen 1948-ban, ötödik gyermekként és első lányként egy később hétgyerekessé váló családban. Szüleim hajdúsági városból települtek még negyven református családdal együtt, megalapítani a falut 1940-ben, háborús időkben. A kormány magyarosítani akarta a nyugati, sváb többségű területet protestáns családokkal. Édesapám cipész és földműves volt, itt földet kaptak. Édesanyám meleg szívű, sokat dolgozó volt, a hét gyerek ellátásában, az állatok gondozásában, háztartásban tevékenykedett, emlékeim szerint mindig szinte robotolt. Rengeteget veszekedtek, szinte mindig és hangosan. A munka örömét nem láttam, csak a feszült ingerültséget és hajszát, emlékeim szerint. De lehet, hogy csak ezek hagytak mély nyomot bennem. Hívő emberek voltak, káromkodás, csúnya beszéd nem volt megengedett és rendszeresen imádkoztunk, hittanra jártunk. Volt a légkörben, főleg édesapám részéről egy kemény, puritán protestáns vonal. Az ő édesapja presbiter volt.
Én jó tanuló voltam, iskola első, csapattitkár, versmondó versenyeket nyertem. Sokat olvastam és lassan, különböző hatásokra kamasz koromra egy sajátos, életidegen belső világban éltem. Az olvasmányaim, klasszikusok főleg, mély nyomot hagytak bennem és észrevétlenül a belső zárt világom hatására egy nagy, felfelé vivő gőg alakult ki bennem. Én most úgy látom, a mindenkori emberi szellem hatalmas gőgje, ami nem külső büszkeségből fakadt, mindemellett kisebbségi érzéseim voltak a vélt, vagy valós előnytelen külsőm és életidegenségem miatt is. Nem tudom ezt pontosan megfogalmazni, de pontosan érzem és harcolok vele máig is.
Sopronban érettségiztem, kollégista voltam, elszakítva a családtól az otthonomtól, amit mély traumaként éltem meg. Hála a nagy családnak, a közösséget mindig szerettem, belső, áthidalhatatlan távolságaim ellenére. Érettségi után, mivel matematikából is a humán tárgyakból is jó voltam, jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, amiről fogalmam sem volt, hogy mi. Felvettek elsőre elméleti közgazdasági és tervezési szakra, némi politikai indításból: a nép gyermekeit segíteni kell. Iszonyúan idegenek voltak a szakmai tárgyak az egyéniségemtől, ami még mindig zárt belső világgal, de egy nagy linkséggel és művészkedéssel párosult. Sokat festettem, szobrokat csináltam, olvastam, kiállításokra, színjátszó fesztiválokra, jazz fesztiválokra jártam. Egyszerűen muszáj volt ezt tennem, de közben a tanulást elhanyagoltam. Első év végén a matematika vizsgám nem sikerült, így kimaradtam és nagyon boldog voltam, hogy megszabadulok a közgazdaságtantól.
Elkezdtem dolgozni, különböző helyeken, voltam takarítónő színháznál, számlázásban, lyukkártyás feldolgozásnál dolgoztam. Elhatároztam, hogy jelentkezem pszichológia-francia szakra, amely kétévente indult és kettőt vettek fel. Őrült ötlet volt, de nem csoda, el voltam varázsolódva még mindig. Kerestem egy francia tanárt, és az ő felesége véletlenül a közgázon tanított. Felfigyelt rám és egy hosszú beszélgetés alatt először érintette empátiával a belső világomat. Ők kommunisták voltak, a „hívő” fajtából, akik tényleg segíteni akartak, hitből, az ő hitükből. Tudták, ha nem megyek vissza az egyetemre, legalábbis ők így tudták, teljesen elkallódok. A feleség és a filozófia tanszék vezetője egy délután megfogalmazták a kérelmemet, én sírtam, és aláírtam. Visszavettek és később Szelényi Iván és a szociológia tárgy meghatározó  lett és ott tartóm lett. Na, meg a filozófia.
Belkereskedelmi marketing szakon szociológiából diplomáztam jó eredménnyel 1973-ban. Részese voltam a 68-70-es évek forrongásainak, mint minden fiatal, aki akkor élt, minden egyetemista. Végzés után falukutatásokban, interjúzásokban vettem részt. Még végzés előtti évben megismerkedtem későbbi férjemmel, aki egy felbomló házasságban, egy kilenc hónapos gyerek édesapja volt. Költő volt, az akkori pesti ifjúság egyik jellegzetes alakja. Politikai okokból figyelték, de ez akkor hozzátartozott az életünkhöz.
Hogy hol van itt az Úr? Nem volt hitem, bár tisztelettel olvastam a szeretet himnuszt és az idézeteket a Bibliából egyes kiállításokon, ahol illusztrációul szolgált. Volt egy barátnőm, aki lelkész gyereke volt és elvitt egyszer a Gyulai Pál utcába egy gyülekezetbe, de nem érintett meg. A későbbi férjem nagy empátiával érezte meg a belső világomat és az övével is táplálta az énbennem is meglevő szellemi gőgöt. Sokat és sokféle alkalomra jártunk, sok embert ismertünk. Ő a feleségétől nehezen szakadt el, volt úgy, hogy mi egy kis szobában, a volt feleség a gyerekkel a másik szobában lakott, a harmadikban az alkoholista édesapja és édesanyja. Voltunk albérletben, Gödöllőn egy műteremlakásban is meghúzhattuk magunkat.
Közben a kilátástalan helyzet miatt két abortuszom volt,majd későbbi években még kettő, mivel mindig bizonytalan volt a kapcsolatunk. Nem vágytam gyerekre, de rettenetes volt. Mindig túlélni akartam és leráztam magamról a fájdalmat, ami nagyon mélyre húzódott, máig vérzik, most már sokkal inkább. 1975-ben házasodtunk össze, én akkor már kötött munkaidőben dolgoztam marketingesként egy textilgyárban, mivel a szabadúszás egyre nehezebb lett. Én döntöttem így, a többiek sajnálkozása ellenére: ez ciki…76 nyarán egy házibulin a férjem megismerkedett valakivel, akivel összeköltözött, én egyedül maradtam, de egyszerűen nem tudtam lemondani a gyengédségről, ami a természetéhez tartozott és nem szűnt meg irántam. Gondolatban kimondva elhatároztam: jó, akkor én most a szeretője leszek.
Rengetek lelki kín, nyomasztó hónapok, évek, hurcoltam a döntéseim következményét, a mély paráznaságom bűnét, az igazi szeretetet nélkülöző kapcsolatot. Egyszer, mikor rettenetes súllyal szakadt fel bennem a fájdalom, szinte elviselhetetlenül,  hirtelen egy csodás gömb jelent meg belső tekintetem előtt, csodálatos élő, rezgő folyócskákkal, amelyek át-meg átszőtték az egészet. Valami csodálatos volt és mély békét, örömet éreztem tőle. Akkor írtam egy dadogó verset róla, de éreztem, hogy ez árulás, nem ez a célja.
Később, sok évvel utána hallottam, hogy Amerikában valaki ugyanezt látta egyszer és a Lélek működése a földön, volt a jelentése Én akkor ezt nem tudtam, de mély belső örömet éreztem és tovább tudtam élni. 1977-ben született a kislányom egyedül. Három hónapos terhes voltam, mikor egy könyvtár előterében rettentő szomorúsággal ültem és egy  fiatal nő megszólított, hogy ne legyek szomorú, örüljek, neki élete legszebb évei voltak a kisgyerekével. Iszonyú zokogás tört rám mikor elmentem.
Félidős terhesen  toxikózissal a kórházban voltam mikor megtudtam, hogy a vetélytársam is terhes és együtt várják a gyereket  Rettenetes volt, és hála az Úrnak, aki hű barátokat adott mellém és így még örömöket is adott a gyerekvárásban az elhagyatottságom mellett. Így jött el a szülés ideje, amikor megkérdezték, hogy ha lány lesz, mi legyen a neve. Én mondtam az együtt választott pogány nevet: Édua, de ott, az élet és halál küszöbén eszembe jutott, hogy édesanyám Mária, én Mária vagyok, Jézus anyja is Mária, legyen második neve is: Mária. Mielőtt megszületett a kislányom, eltűnt pár percre, másodpercre a szülőszoba előttem és csak egy hatalmas szál fehér liliomot láttam. Tudtam, hogy Mária jelkép, de nem tudtam mit kezdeni vele, csak jó volt.
A szülés után, mikor megtudtam, hogy lány, órákig csak zokogtam, nem tudtak kivinni a szülőszobából. Kétségbeestem, hogy mit kezdek egy lánnyal, mikor én, a nő csak sodródok, nincs igazi lehetőség, mit mondjak neki, hogy éljen, hiszen nőnek lenni iszonyú.
Sok sodródás, bizonytalan körülmények, itthon töltött hónapok után a gyerekkel végül Újpesten egy kertes házban kötöttünk ki, a húgommal közös albérletben. Mikor az itthon, a szüleimmel töltött hónapok után nehéz szívvel újra Pestre költöztem, azt gondoltam magamban: az ember elhagyja apját, anyját és a férjéhez tartozik. Ezt az igét vonatkoztattam magamra elég falsul, de akkor úgy éreztem, engedelmesen. Mert Pesten újra ott várt a kapcsolat a férjemmel. Ők a szüleinél laktak egy nagy budai lakásban, a volt feleség közben férjhez ment és vidékre költözött a legidősebb gyerekkel. Én nagyon el voltam zárva az emberektől, sokat voltam egyedül a gyerekkel, soha, senkire nem tudtam rábízni, de nem is nagyon akartam.
Nagyon magányosak, de mégis, valahogy boldogok is voltunk. A férjem időnként kijött, játszott a gyerekkel és velem is megmaradt a kapcsolata. Néha oda telefonáltam és hallottam, hogy emberek vannak ott, hangok, élet, és letettem a kagylót. Gyűlöltem a vetélytársamat és vissza akartam szerezni a férjemet, hogy fájdalmat okozzak neki és én győzzek. Ezt nem tudtam, öntudatlanul glóriákat gyártottam magamnak a mártíromságból, amit mások is tápláltak.
Bekerültünk az újpesti szanálások közepébe, mindent bulldózereztek a környékünkön, a végén már csak a mi házunk állt, mert nem tudtam hová menni. A húgom akkor már férjhez ment külföldre és elköltözött. Volt úgy, hogy betörtek, a széttört ajtó mellett baltával aludtam naivan. Végül kaptunk egy szükséglakást nagy sokára, egy 10 négyzetméteres üzlethelyiséget ablak nélkül. Nekem akkor nagyon jó volt, azóta is sokat álmodok róla. Közben verseket írtam, estünk is volt a Fiatal Művészek Klubjában. Meg akartam erősödni, miközben erős gyűlölet volt bennem és a tisztázatlan kapcsolat miatt sok-sok negatív érzés, szorongás.
Találtam valakinél egy keleti misztikus könyvet és abból böjtölési gyakorlatokat végeztem. Utána nagyon fogékonnyá váltam a szellemi dolgokra, Mozartot hallgattam, Nietzsche Zarathustráját ittam magamba. Ez annak a szellemi gőgnek a tökéletes megjelenítője, ami bennem is volt kezdetektől. Szinte tombolt bennem a gőg. Észrevétlenül kisiklott a talpam alól a valóság és eufórikus tévesztések áldozata voltam, de ezt nem tudtam. Egyszer, mikor valami alkalomra készültünk és egyedül voltam a fürdőszobában, egy hatalmas szelíd erő alázatra késztetett és egy nagy, csodás szeretetet érzetem, egy nagyon-nagyon kedves, szelíd és alázatos lényt érzékeltem, aki szelíden azt kérdezte:harcolni akarsz? Ugyanis azt hittük, hogy harc lesz, forradalom és mi is részesei leszünk. Akkor meg kellett értenem, hogy mennyi hiúság, tisztázatlan érzés késztet a forradalmár szerepre.
A mai kornak is nagy tanúság lenne, ha mindenki így látná a maga ellenzéki harciasságát olykor mint akkor az Úr tekintetével. Akkor lényegtelen volt, hogy igaz az ügy, lényegtelen volt, hogy önmagam is kész lettem volna feláldozni. A legbensőm, az igazi motivációim számítottak. Utána nagyon szelíden rámutatott egy középiskolás kapcsolatomra egy fiúval, aki nagyon szeretett, de én ugyanezért a szellemi gőgért nem viszonoztam. Valószínűleg az a fiú volt nekem szánva, de én elrontottam. Utána egy nagyon pontos, szinte éles kérdés következett, még mindig nagy alázattal és kedvességgel, de metsző pontossággal: kapcsolat ez így? És rámutatott a férjemmel való kapcsolat minden szennyére, a gyűlöletemre a vetélytársam iránt, mindenre. Én nem bírtam elviselni, bár tudtam, hogy igaza van. Azt mondtam neki, szintén gondolatban kommunikálva: jogom van hozzá, hiszen a felesége vagyok! Menj el! Akkor mintha állt volna pár másodpercig, majd azt mondta: keress meg. És eltűnt a szeretet burok, ami betöltötte a helyiséget és rám tört sok sötétség, szexuális késztetés, öngyilkossági késztetés. Utána, érdekes módon még tudtam tovább menni, élni a hétköznapi életet, de ezt nem tudtam volna elmondani senkinek, olyan mély alázat volt bennem a gőgösségem ellenére is. Hosszú a történet, talán így is elég hosszan írok már.
Másnap találkoztam a vetélytársammal és egy pillanatra megálltam és gondolatban felé fordulva azt kérdeztem: itt vagy? És tettem pár bizonytalan gesztust  a vetélytársam felé. Hamarosan súlyos pszichózis tört ki rajtam, több állomáson át alakulva.  Négy sötét év, zárt osztály, kataton állapotok, az életemről is lemondtak. Többször feküdtem lekötözve a zárt osztályon az öngyilkossági késztetéseim, önveszélyességem miatt. Mikor időnként kiengedtek, próbáltam a templomokban megnyugodni, tudtam, hogy Jézust keresem, de nem találtam a békességet. Többször kerestem meg papokat, reformátusokat és zokogva jártam a templomokat. A kárhozat érzését éltem meg rengeteg sátáni támadással négy évig, kisebb szünetekkel. Ennek eredetéhez vissza kell térnem a korábbi életemhez is, amikor tenyérjóslással foglalkoztam, jósnőkhöz jártam. Egyszer egy jósnőhöz a barátnőmmel mentünk, aki azt mondta, hogy ez sátáni, mondta az apja, ő fél tőle. Nem is jósoltatott. Mielőtt én kerültem sorra, a jósnő kiszólt, hogy hozzak savanyú káposztát a szomszédból. Túlfűtöttségemben az a gondolatom támadt, hogy ha hozok neki, ez azt jelent, a sátánnak adom magam. Azt mondtam magamban: legyen. És hoztam káposztát. Ez akár nevetséges is lehetne, de nem volt az, mint később kiderült. Csak nem rég jutott ez az eset eszembe és kértem szabadító imát.
A betegségem ideje alatt a férjem visszajött hozzám odaadóan ápolt, amit nem tudtam elviselni. A gyerekem, akivel addig teljesen össze voltunk nőve, nem jelentett semmit. Agyon voltam gyógyszerezve és egy iszonyú erő el akart pusztítani. Ez az erő bennem volt és egészen önveszélyes voltam. Rengeteg szorongás, rengeteg félelem és kárhozat érzésének a megélése kísért. Mielőtt utoljára visszaestem volna egészen 1987-ben, a máriaremetei templom kertjében, reformátusként,  kétségbeesetten Máriához fordultam, hogy gyógyítson meg és a gyerekem ne örökölje ezt a szörnyűséget. Akkor még visszaestem, de utána egy új gyógyszer próbáltak ki, egy depo injekciót, amitől stabilizálódott az állapotom és lassan elkezdtem épülni.
Akkor döntöttem úgy, hogy elmegyek a biblia körbe amire Cseri Kálmánon keresztül már hívogattak. Korábban   tisztább állapotaimban úton-útfélen bizonyságot akartam tenni, hogy Isten meggyógyított, de akkor még nem volt így, és Őt sem ismertem. Ez inkább még kényszeres volt. A biblia körben éppen a születésnaposokat köszöntötték és engem is és kaptam első alkalommal egy Igét. Örök szeretettel szerettelek, azért terjesztettem ki rád irgalmamat. Első reakcióm a taszítás volt: jaj, ne…. Nem tudtam sem Őt, sem magam elfogadni. Hosszú évekig az énekek, az imák, az Igék, a beszélgetések egyre közelebb hoztak Hozzá és magamhoz is. Éreztem a Lélek jelenlétét és Isten türelmesen gyógyította sebeimet. Mély hitű reformátusok közé jártam, egyikük most misszionárius Nepálban. Sok lelki segítséget kaptam, de mikor a Jézus élményemet szerettem volna megosztani, hogy ismerjenek meg, az utamat, nehézségeimet, egyértelműen sátáninak mondták, a lelkész is, hiszen tudták súlyos tudatzavaraimat. Ime a gyümölcs! - mondták.
Ez egy távolságot és fenntartásokat okozott a teljes tanítással szembeni bizalmamban. Sok, számomra kedves irodalomról hangzott el, hogy: ez nem jó, nem Istentől van. Az úrvacsoráknál nem egészen értettem a jelentését és kértem az Urat, legyen jelen benne, hogy úgy fogadhassam. Mindig igyekeztem ezzel az érzéssel befogadni. Ennek ellenére meleg, Lélektől vezetett közösségeim voltak és sok személyes kapcsolat testvérek részéről, akik fizikai és  lelki segítséget is jelentettek. De mindig volt valami, ami elválasztott. Talán az olvasmányaim, szentek írásai, katolikus lelki olvasmányok miatt is. Sokat jártam katolikus templomokba imádkozni, nagyon jó volt ott lenni. Tudtam, hogy az amit én megtapasztaltam, nem érdemem szerint van, nem értettem a célját, de ez a tudás elválasztott a reformátusoktól, akik szinte viszolyogtak sokan, mikor próbáltam megosztani. Egyszer hallottam Megjugorjéról és többi jelenésről és végig tudtam, hogy igazak és szentek.
Hét évig éltünk még együtt a férjemmel, neveltük a gyerekünket, akinek először volt apja életében. Közben kibékültem a vetélytársammal és átestem a ló túlsó oldalára. Mindent eltűrtem, részt vett az életünkben, gyakran jött fel, közös családi programok, és én nem tudtam, mi a baj. Szeretni akartam őt és most ő harcolt ugyanúgy, beépülve a mi életünkbe, a jogaiért.
Sokat jártam imádkozni, de az életem gubancaira ugyanúgy nem volt rálátásom mint azelőtt. Egyszer, mikor egy katolikus templomban egy órát imádkoztam, boldogan az Úr közelségétől, mintha azt kérdezte volna: és Péter? Mármint a férjem. Őérte soha nem imádkoztam. Mindig csak magamért. Akkor felálltam és kimentem a templomból.
Pedig addigra már református templomban megesküdtünk. Nem tudtam érte imádkozni, elzártam a szívem előle, nem tudtam megbocsátani szívemből, és a másik nő miatt sem, aki jelen volt mindig.
Sokat olvastam szentek írásait, lelki irodalmat. Közben az Úr új állást adott, egy református szeretetotthonba mentem kisegítő munkatársnak, ami takarítónői állást takart. Fele fizetésért takarítottam, mint a korábbi diplomás, de teljesen bujtatott, felesleges állásom, ahol egész nap a semmittevés volt. Örültem ennek az új adománynak és egy félév után nyugtalankodtam: meddig és miért? Éreztem, hogy nem lehet ez végleges. Vagy mégis? Ezután sikerült a Marcibányi térre kerülnöm a Mozgássérült Intézetbe nevelőtanár-szociális munkásnak, mivel, úgymond, volt már a szociális területen gyakorlatom. Nem mondtam meg, hogy takarítottam. Itt nagy örömben és tapasztalatokat szerezve 8 évet töltöttem. Mikor az előző helyemet elhagytam és itt még nem léptem be, aznap a férjem bejelentette, hogy megismerkedett egy háromgyerekes elvált asszonnyal és csak a Szentlélektől lehet ez a nagy szerelem, tehát elmegy. Addig nem veszekedtünk, én úgy éreztem, minden rendben, bár a korábban jelzett dolgok működtek. Kezdődött a sok vívódás, szenvedés.
Egyik hétvégén elvitte a gyereket, a kutyát az új asszonyhoz barátkozni és én ott maradtam rengeteg mosogatni, vasalni valóval az üres lakásban három napra. Iszonyú erővel tört rám a kétségbeesés és a magányosságok, szenvedések emléke. Csak sírtam, meg aludtam kimerülten, tehetetlenül. Volt egy ige az asztalomon, azt elolvastam, de nem tudtam imádkozni sem. Akkor, már estefelé, mintha ott állna mellettem Jézus és azt mondaná: ne félj, nem az lesz amit gondolsz. Boldog leszel. Egy csodálatos béke és öröm, mély belső öröm töltött el. Minden munkámat boldogan elvégeztem, erőt és örömet kaptam és már nem féltem. Így váltunk el, csak férjemet sajnáltam, mert tudtam, hogy nem jól döntött, együtt kellett volna kitisztázni és megharcolni a házasságunkért.
Egy év múlva el kellett költöznöm az időközben megkapott lakásba, külön a gyerekkel. Mikor félúton volt a kocsi a cuccokkal a költözéskor, öröm töltött el, mintha a saját életembe jutottam volna. A gyerekem mélyen sérült a válástól, míg én örültem a végre sajátomnak nevezhető otthonomnak, ahol nem törnek be idegenek. Mikor negyedikes gimnazista volt a lányom, terhes lett és örültem neki, hogy úgy döntött, megszüli a babát. A fiú, mikor megtudta, otthagyta, becsapta, bár én mondtam, hogy mindenben a segítségükre leszek. Rengeteg szenvedéssel hordta ki, lelki kínokkal ez a még maga is félig gyerek a gyereket. Sokszor voltam tehetetlen, és sokat imádkoztam. Mikor megszületett a baba, nagyon boldog voltam és a lányom is örült neki, de én önkéntelenül át akartam venni az anya szerepet. Nem akartam hagyni anyává válni, gyereknek tekintettem. Egy keresetből éltünk hárman, a fiú nem fizetett semmit, máig sem. Sokat imádkoztam a lányomért, de lelki dolgokban nem akart meghallgatni. Elkezdett egy fotós iskolát érettségi után, reggeli szoptatások után járt iskolába. Én úgy tudtam intézni a műszakot, hogy mire hazajött, én mentem be az intézetbe. Hagytam, hogy járjon társaságba is, járjanak fel hozzá a barátai. Mikor a kicsi másféléves lett, úgy igazította az Úr, hogy el tudtam jönni a szülőfalumba lakni, mert idős szüleim mellett szükség volt rám. Többen tanácsolták is ezt a lépést a lányomék érdekében is, hogy tudjon felnőni az anya szerephez. Sok-sok imádság, közbenjáró ima a testvérektől, kísérte a döntésemet. Mikor jöttem haza egyszer intézni a vonaton, olvastam a Bibliát és néhány ige különösen megérintett. Az egyik üzenet az volt: atyáid földjén áldást adok, aztán figyelmeztetés, hogy a szegényekre gondom legyen, és ha engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak… Ez a három útravaló kísérte a költözésemet.
Mikor, több mint harminc év után hazajöttem Pestről a kis faluba, mintha el sem mentem volna. Teljesen harmonikus volt a visszailleszkedésem. Állásom, szociális munkás állásom kettő is volt. Mert még Pesten levelezőn elvégeztem a szociális munkás szakot, megtalálva igazi hivatásomat. Három évig dolgoztam a főállásomban, amikor édesapám megbetegedett és utána ápolási díj mellett csak a mellékállásomban dolgoztam. Így vezetett az Úr sok elmélyülési lehetőségre, csendességre, a Vele való intenzív közelségre, ugyanakkor a magány megélésére is, ami sokunk sajátja. Közben csodálatos módon hozzájutottam egy kezdetleges számítógéphez, amin elkezdtem legépelni régebbi írásaimat. 2003-ra sikerült kiadni az első kötetet, ami áttörést jelentett bennem mindenfajta kultúrával, szellemi tevékenységgel kapcsolatos idegenkedésemben. A volt férjem, az eddigi életem teljes megtagadása, távolítása, a szellemi gőgtől való félelem sok gátlást okozott bennem ezzel kapcsolatban.
Közben megválasztottak helyi képviselőnek, az előző ciklust végigcsináltam. Van egy helyi egyesületünk annak a titkára vagyok, elvégeztem a  Sapientián a Gyermek-és Ifjúságvédelmi Tanácsadó szakot. Úgy3-4 éve történt, hogy egy hívő pszichiáter azt mondta, én gyógyult vagyok, nincs szükségem az injekcióra, amit akkor már több mint 15 éve kaptam. Akkor abbahagytuk, lassan, fokozatosan. Rá két hónapra eufórikus szerű állapotba kerültem, sokat imádkoztam mint mindig és Úr vezetésének gondoltam mindent ami eszembe jutott. Nem aludtam, böjtöltem és sokat imádkoztam, véltem: az Úr kéri ezt. Közben súlyos tévesztések és sátáni támadások között voltam, amit érzékeltem is, de nem tudtam kibogozni, mi jön az Úrtól és mi nem tőle. Egyszer azt is elhitette velem az ellenség, hogy annyira bűnös vagyok, hogy nincs  mentségem, a kárhozat vár rám, mindezt úgy mondta, hogy az Úr mondja. Én úgy vettem, hogy valóban Ő mondja, tudtam, hogy bűnös vagyok és nem ismertem még annyira az Urat, hogy Ő nem ilyen. Zavarban vagyok máig is, mert a katolizálásom ennek a folyamatnak az elejére esik, szintén vezetésből, de biztos vagyok benne, hogy Mária vezetésével, aki segíteni akart.
Ennek az is volt a konkrét előzménye, hogy egy családi problémában közbenjárásért, és az igazság megtapasztalásáért ebben a dologban elmentem Medjugorjéba. Előtte már régebben vágytam rá és egy katolikus testvérrel korábban egy hosszú levelet is küldtem Máriának oda. Nagyon egyszerű, mély és igazán szent volt ez a találkozás Máriával Medjugorjéban. Bementem egy gyóntatószékbe a második napon és kérdeztem az atyát, mit tegyek, én református vagyok, de mélyen hiszek ezekben a jelenésekben. Ő azt mondta, nekem kell eldöntenem. Akkor imádkoztam Máriához és kértem, mutassa meg, mit kell tennem. Akkor ott úgy értettem meg, maradjak meg az egyházamban, a reformátusok részéről nem bűn, csak tévedés, hogy Benne nem hisznek. Ők is jó úton vannak, szeretett gyermekei az Úrnak és jó helyen vagyok közöttük. Akkor utána, mivel a faluban nem volt református hitoktatás, kértem a lelkészt, hadd kezdjem el, amit ő megengedett. Beíratkoztam a hitoktatói szakra és levelezőn végeztem, közben hittan órákat tartottam, ami abból állt, hogy imádkoztunk a gyerekekkel és Jézus szeretetéről beszéltem nekik. Később egy karizmatikus mise után Ménfőcsanakon egy szociális testvérrel beszélgettem felemásságomról és ő azt mondta, előbb-utóbb döntenem kell.
Mikor az említett zavarosabb állapotaimnak akkor még csak jelzései voltak egy eufórikus szerű örömmel, amit a Lélek örömének véltem, úgy éreztem, az Úr azt kéri, döntsek a katolikus egyház mellett. Egyik vasárnap az istentisztelet után felálltam és azt mondtam a nagyon kis gyülekezet és lelkész előtt, hogy én katolikus leszek, mert Mária szerepével kapcsolatban a katolikus egyház tanításáról vagyok meggyőződve és ezután misére fogok járni. Ők azt mondták, bármikor szívesen látnak, ha meggondolom magam. A szüleimnek nagyon fájt, hiszen nekik a refomátusságuk az ősöket, a gyökereket is jelentették és én ezt tagadtam meg ,az „idegenekhez” csatlakozva.
Éreztem azokban napokban, hogy nem olyan a lelkiállapotom mint a megszokott és voltak emlékeim a betegségemről évtizednyi távolságból. Nagyon komolyan imádkoztam, és kértem az Urat, mutassa meg.visszamenjek-e az injekcióért. Mondtam Neki, hogy az injekció nem okoz nekem gondot, megszoktam, és ha Ő úgy itéli, úgy akar gyógyítani, szívesen megyek vissza. Akkor úgy éreztem, hogy azt mondja, fogadjam el magamat, az érzéseimet, pszichémet és ne féljek. Addig ugyanis ezt nem tudtam megtenni, mindig volt betegség tudatom is és sok mindent nem mertem megélni az érzéseimből. Már az injekció, és stabilizálásom után Pesten „rendhagyó” elsőáldozó voltam egy ferences atya segitségével, aki felkészített erre, később egy évvel bérmálkoztam. Valahogy nagyon furcsa volt ez az egész a sok sátáni támadással és Mária jelenlétének állandó érzésével. Egy másik dimenzióban éltem kb. 10 napig, rengeteg tévedéssel, de szüntelen imában. Mikor a plébánostól kértem szentelt vizet és kitettem a lakásban, csökkentek a súlyos támadások és el tudtam menni segítséget kérni.  Az atya azt mondta, hogy menjek vissza az injekcióért. Mikor már mertem aludni és az injekciót is megkaptam, pár nap múlva minden visszaállt a normális állapotba bennem. Az Úr nagy csodájaként  élem meg, hogy  csodálatos módon a környezetem nem vett észre semmi rendkívülit, így nem rombolódott le a bizalom a munkámmal, életemmel  kapcsolatban.
Ezután a lábon kihordott visszaesés után elmentem pár alkalommal szabadító imára egy lányhoz, akinek erre van karizmája. Sok mindent letettünk, az abortuszokat is, de a seb megmarad. A visszaesés után sokkal erősebb voltam, mikor stabilizálódott az állapotom és betegség-tudatom megszűnt, vagy visszahúzódott. Lelkileg megerősödve, de nagyon fáradtan és sok-sok kérdőjellel éltem utána a normális életemet. Máig nem értek sok mindent és próbáltam elemezni, helyretenni az Úr szándékát, de egy bencés atya, akitől próbáltam segítséget kérni, azt mondta, ne akarjam megérteni egészen. Fogadjam el. A betegség-tudatom szinte eltűnt, ugyanakkor egy bizonytalanság a sok sátáni tévesztés miatt megmaradt: hogyan ismerem fel a Lélek hangját, ha ennyire nem tudom megkülönböztetni a bensőmben?
Úgy olvastam az Úr üzeneteiben, hogy ezeket a lelki szenvedésünket a tisztulásunk érdekében engedi meg. Amellett, hogy a biztos kárhozattól mentett meg azzal, hogy az elutasítás után, a Szentlélek elleni bűn elkövetése után még mindig adott lehetőséget a megtérésre, a sötétség idején is velem volt, megmentett, bár akkor nem érzékeltem.  Ha akkor amikor elutasítottam, meghalok, a biztos kárhozat vár rám. Megértettem azt is, hogy minden, az egész életünk hozzánk tartozik, Nála jelenben van minden múltbeli tettünk, döntésünk is. A forradalmár szereppel kapcsolatban is nagyon fontos és aktuális üzenete van számomra, és általában az igazságainkkal kapcsolatban, a jogos harciassággal.
Ha nem ismerjük magunkat, és az igazi motivációinkat, mártírként is zuhanhatunk a kárhozatba. A szellem embereiben, és mindenkiben a gőg a legnagyobb veszély, és ezt a gőgöt sok alkotásból, a kultúra sok alkotásából is magunkba szívhatjuk. Nem mentenek meg a szép érzések, a kultúra. Csak az alázat, az önismeretre való, az igazi, kendőzetlen önismeretre való törekvés segíthet. Az imádságaim, a Vele való beszélgetéseim az évek folyamán sok mindent mutattak meg magamból. Mindig ketten voltunk az imádságnál. Nem úgy, hogy én mondom, Ő meg hallgatja, hanem én is egész valómmal, az Ő tekintetével ismerve magamra. Valóban „ mi ketten” ahogy Vassulánál olvastam.
Máig vannak támadásaim, szeretnék is megszabadulni attól a belső, gúnyos hangtól, ami mindig kísér és le akar rombolni minden áhítatot bennem. Időnként, most már ritkábban, komoly lelki kínokat, zavarokat élek meg, de ezek után a nagyon nehéz időszakok után mélyebb alázat és mélyebb tisztelet van bennem Jézussal szemben és mindig megjön a vigasztalás, felüdülés is . Csak hát tényleg nehéz. És állandónak kell lenni a résen létnek, még akkor is sok a bukás.
A katolikus egyházban megtaláltam a lelki otthonomat és Mária, az Oltáriszentség a két legfontosabb pillérje a katolikus hitemnek. Mégis, a félelem a sátán erejétől, a sok szörnyűség emléke és állandó veszélyeztetése gyengíti az Úr hatalmába, erejébe vetett hitemet és ezt az évet éppen ezért a bizalom évének is nevezem. Ebben kell erősödnöm és félelemtől megszabadulni az állandó kísértések, támadások ellenére is. Mert az ellenség nem adja fel. Mikulásra jelent meg második kötetem, szintén az Úr ajándékaként, és több embernek segít. Úgy érzem, feladatom az is az írások által, hogy gyengeségeim, harcaim kifejezésével, olyan nyelven szóljak, amit azok is megértenek, akiknek nincs élő kapcsolatuk  az Úrral, de megérzik benne, hogy valahogy jelen van. Őszintének kell lennem, magamat adom, és amikor írok, az Úrnak írok, könnyítendő magamon az írás által is. Persze vannak biztosan magamutogatásból, hiúságból, rejtett hiúságból született írások is köztük. De az egészet az Úr kezébe tettem le és Ő most a közelmúltban megajándékozott segítőkkel, hogy az elfogyott példányok helyett még 100 példányt nyomhassak. Hála Neki az Ő sok-sok csodájáért, tanításáért és vezetéséért!

 

Szekeres Mária

Tanúságtételek a Szeretetláng-kápolna életéből

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Tíz éves a Szeretetláng-kápolna. Ennek alkalmából összegyűjtöttünk néhány tanúságtételt a kápolnában történt imameghallgatásokból...

 

“Amikor az Úr Jézus a kegyelem érintése által megnyitotta bensőmet annak befogadására, rögtön átadott a Szűzanyának, aki a kegyelmi élet csodálatos útján elvezetett Törökbálintra, a Szeretetláng Kápolnába. (Ő mindig, mindenkor és arra a helyre visz bennünket, amikor és ahol megkapjuk mindazt ami lelkünk javára válik, ami által “növekedünk” Ennek feltétele, hogy kérjünk egyre mélyebb alázatot, vállaljuk az önmegtagadást, az áldozatokat.) Ebben a Kápolnában, és közösségben igen sok kegyelmet kaptam, és kapok. Itt kaptam a vá-gyat az egyszerű, gyermeki szívvel mondott ima után, itt láttam meg az utat is, mely ennek a szívbéli állapotnak az eléréséhez vezet.
Ebben az időszakban legfőképpen fiamért szenvedtem, akit 1994 óta állandóan gonosz lelkek zaklattak, iszonya-tos testi-lelki, értelmet gyötrő szenvedéseket okozva neki. Ezeket Ő teljes lelki értelmi sötétségben élte meg, vagyis nem volt tudatában megkötözöttségének, így semmiféle segítséget nem fogadott el! Nem ment el orvoshoz, pszichiáterhez, minden felajánlott lelki beszélgetést, imát, legfőképpen templomba való elmenetelt visszautasított. Fiam kiemelkedő értelmi képességű, - matematikusnak készült -, de képtelen volt ebben az időszakban elmenni vizsgázni. Addigra már a kényszeres nem evések, nem alvások, és egyéb iszonyatos “parancsok” miatt (csak ha bizonyos mozdulatokat elvégzett, akkor kelhetett fel az ágyból, nem válthatott ruhát, stb,) legyengülve képtelen volt értelmesen cselekedni. Volt olyan, hogy 58 kg-ra lefogyott, mert az volt a “feladat” (amit parancsba adtak neki), hogy Ő tud a világon a legjobban éhezni. (190 cm magas!) Éveken át minden testi-lelki szenvedést vállaltam vele, így tudta csak az anyai szeretetet tapasztalni, annyira, hogy a végleges összeomlástól visszatartotta. Kitartó, állhatatos imával böjtökkel, zarándokutakkal, - ahogy állapotbeli kötelességeim engedték – töltött idő után fokozatosan javult az állapota. Emellett két lányom - Isten kegyelméből - megtért, azóta is keresztényi életet élnek, beleértve természetesen a próbatételek nehezebb időszakait is! (16 és 19 évesek) Egy alkalommal részletesen elmondtam a közösségben az elmúlt évek küzdelmeit, hogy fiam sokat gyógyult, de nem tud teljesen megsza-badulni. Ettől kezdve folyamatosan imádkoztak érte. 1-2 hét múlva a fiam végignézett magán, és azt mondta: “ez nem én vagyok, én nem szeretek mosdatlan, elhanyagolt, rongyos lenni! Nem értem, ami velem az elmúlt években történt, az nem az én akaratom volt!” Azóta ÉL, élni akar! Ez persze nem megy zökkenőmentesen, egyik napról, a másikra, mert nem könnyű bepótolni 8-10 évet, de meggyógyult! Dicsőség az Úrnak!
Ahogyan kezdtem tanúságtételemet, úgy fejezem be. Nem egyedülvalónak, de egymásnak teremtett bennünket az Isten, semmit nem szabad megtartanunk, kisajátítanunk, amit azért kapunk, hogy gyümölcseit szétosszuk testvéreink között! Ilyen a gyógyító ima is... (Sz-né Erzsébet Budapest)


“Idén több alkalommal voltam Törökbálinton Szentségimádáson és amikor csendes ima van, akkor saját szavainkkal fordulunk a drága Jézushoz. Engem a Lélek arra indított, hogy magamban imádkozzak az Úrhoz és kérjem életem minden bűnére Isten bocsánatát. “Uram, te Tudod, milyen gyarló vagyok, tisztíts meg kérlek minden bűnömtől, még a szívem mélyén található rossztól is, hogy tiszta szívemben fogadhassalak és áldhassalak egy örökkévalóságban. Meglepődtem, amikor az egyik testvér imádság közben azt mondta, hogy az Úr megtisztítja valaki szívét - egy tiszta szívet látott és benne az Úr Jézus keresztjét. Én pedig eközben csodálatos békét éreztem a szívemben és végtelen szeretetet. Dicsőség az Úrnak és az Ő drága Édesanyjának, a Boldogságos Szűz Máriának. Ámen.” (B. Józsefné,  Dabas)

- Szeretetláng Lelkinapló könyveket akartam postán küldeni. Nem találtam a spárga gombolyagot. Imában kértem Erzsébetet, segítsen, hogy megtaláljam, mert küldeni kell a könyveket. Megszólalt egy hang hangosan, Erzsébet hangja volt: Emeld fel a tányérokat és mögötte megtalálod. Nagy meglepetésemre ott találtam meg a spárga gombolyagot. Köszönöm Erzsébet, hogy segítettél! Erzsébet a halála után is dolgozik a Szeretetlángban. Egyszer meg a kertben tüzeltem a száraz gazt amikor Jézus szavait hallottam: “Egyszer az Én Szeretetlángom is ilyen hirtelen fog fellobbanni, mint a te tüzed.” (H-né Ilonka, Érd)

“Gyula testvérünk a Bibliából olvasott fel, majd Erzsébet asszony naplójából, s ezekről beszélt. Miközben Márta és Mária példabeszédéről gondolkodtunk, úgy éreztem, hogy öröm, szeretet, erő, békesség, kedvesség, jóság, türelem áradt ránk Istenből. Ott ültem magamba roskadva, elmélkedve a hallott szavakon, gondolatokon, s kértem az Urat, járjon át bennünket is Szentlelke. Ő ad béna lelkünkbe új erőt, hogy szolgálhassunk. Érezni, ahogy belesimul a szívbe, megérlel s arra sarkall, hogy önmagunkká legyünk.
Uram, én nélküled mindig Márta maradok, pedig szomjas és éhes vándorod vagyok! Adj nekem új szívet és új lelket, s tengernyi bűnömtől szabadíts meg! Te vezess engem minden utamon, s add, hogy enyém legyen a Te akaratod! Imádkozni Uram, taníts meg engem, hogy mindig tudjam dicsérni Szent Neved!
Közbenjáró imaszolgálatot öt testvér kért, s míg értük imádkoztak, bennem dalszövegeink jöttek fel imádságként. Csak az ima befejeztével derült ki, hogy ez a testvérek kéréseivel összefügg. Így anélkül tudtam pontosan imádkozni a testvérekért, hogy tudtam volna, mit kérnek. Áldom az Urat ezért a nagy kegyelméért, most és mindörökké. Ámen. (Zs-né Marika, Törökbálint)”

“Sokszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy amikor valakinek tanúságot tettem a keresztény hitről, akkor beszélgetőtársam így vágott vissza: “Könnyű neked most, amikor semmi komoly problémád nincs az életedben, beszélni Isten szeretetéről és a hitedről, amely mindenen átsegít! Meglátjuk, hogy hol lesz a hited és hol lesz Isten, amikor komolyan bajba kerülsz...”
Nos, az ilyen beszédre előbb vagy utóbb általában alkalmunk van megfelelni. A baj ugyanis - ilyen vagy olyan formában - a keresztény embert sem kerüli el.
Május végén született első gyermekem, a gyönyörű kis Anna. Az első hetekben egészséges és boldog babának látszott - a feleségemmel együtt úsztunk a boldogságban. Később a baba egyre sírósabb lett, szinte egyetlen éjszaka sem aludt, a hasát fájlalta és folytonos székrekedéssel küszködött - ami elég nagy probléma egy csecsemőnél. Az orvosok hamarosan megállapították: Anna fejlődési rend-ellenességgel született a bélrendszerében, és egy éves korában meg kell műteni. Addig naponta beöntést kell neki adnunk...
A hír lesújtott bennünket. Kisbabánk szenvedése és a várható műtét gyötrelmei egészen elkeserítettek... Imádkozni kezdtünk kislányunkért, de talán nem elég nagy hittel, nem is elég rendszeresen. Segítségre volt szükségünk és az Úr adott is nekünk testvéreket, hogy támogassuk egymást.
Egy este telefonhívást kaptunk. Egyik közösségbeli testvérünk - szintén családapa, aki tudott a ránk szakadt bajról - volt az, és azt javasolta, hogy végezzünk el közösen egy Máriás kilencedet a kis Anna gyógyulásáért. Bár előtte sohasem végeztem ilyen imádságot, s kissé idegenkedtem is az ilyesféle “ájtatosságoktól”, örömmel fogadtam a kezdeményezést. Naponta egy tized rózsafűzért mondtunk, minden nap más-más titkokkal - a fájdalmas rózsafüzértől a dicsőséges felé tartva - s a kilencedik napon a szentmisét szívünkben felajánlottuk a kislányunk gyógyulásáért.
Igen. Mária segített! Krisztus megáldotta Édesanyja imádságát. Anna már a kilenced vége előtt jobban lett, s végül teljesen megszűntek panaszai. Feleségem örömmel tett tanúságot az imádság erejéről a sebészfőorvosnak, aki “hivatalosan” is megállapította: a fejlődési rendellenesség megszűnt!
Dicsőség az Úrnak Egyházáért, amely olyan kincseket őriz, mint a kilenced-imádság. Éljünk az általa felkínált kincsekkel. És sopánkodás helyett a bajban is, sőt leginkább a bajban - imádkozzunk. Isten mindig velünk van. (K. Zoltán, Budapest)

“Nem mostanában történt az első dolog, de azt gondolom, hogy az ember életében az ilyesmi nem avul el. Azon nyáron, építkezés közben az egyik reggel arra ébredtem, hogy alig bírok kikelni az ágyból, olyan görcseim vannak. Később kiderült, hogy ezek vesekövek voltak és mivel én voltam otthon a három fiúval, a legnagyobb is talán 7 éves volt, nem igazán tudtam mit kezdeni. A legnagyobbnak szóltam gyorsan, hogy menjen el Gyulához, mert telefonunk sem volt abban a lakásban. Közben imádkoztam is és arra kértem a fiút, hogy mondja meg Gyulának, hogy minél előbb hívjon orvost, mert rajtunk kívül senki nem volt elérhető az épületben, a szomszédok sem. (Az iskolában laktunk, ott volt egy szolgálati lakás és oda elég nehéz volt bejutni idegennek.) Ő szólt az orvosnak, aztán feljött és segített elrendezni a fiúkat és megtette azt is, hogy imádkozott értem. Na most, az orvos kijött és injekciót adott, meg a szükséges dolgokat ellátta és utána valamivel könnyebb lett a dolgom. Ez már mondjuk segítség volt, de hát azt a luxust nem engedhettem meg magam-nak, hogy sokáig lábadozok, mert az építkezés nélkülem nem ment tovább. Isten igen gyorsan választ adott a kérdésre. Még aznap délelőtt olyan fél 12 körül meg-szabadított a vesekövektől és másnap már tudtam dolgoz-ni! Úgyhogy ez azt hiszem, hogy igen gyors imameghallgatás volt és nagy örömömre is szolgált, mert igen po-csékul éreztem magam. (Sz. Sándor Törökbálint)

“1998. január 31-én a törökbálinti Szeretetláng-kápolnában történt velem az a csodálatos dolog, hogy a fájós, nagyon dagadt lábam meggyógyult. Kb. két hete fájt a térdem, éjszaka sem tudtam pihenni tőle. Törökbálintra szerettem volna eljutni a szombati imaórára. Igen nehezen indultam el, mivel behajlítani sem tudtam a térdem, csak fájdalmak árán. Így az utazás és ott az ülés is nehezemre esett. Szentségimádás közben Gyula testvérünk mondta, hogy egy asszonynak a lába most meg fog gyógyulni az Úr Jézus jelzése szerint. Énnekem még csak eszembe sem jutott, hogy én leszek az, akit az Úr így számon tart. Ránéztem a görbe botokra - hármat láttam ott és alig vártam, hogy valamelyik beteg eldobhassa a botot. Ekkor nagy forróságot éreztem a lábamban, a talpamtól a térdemig. Nagyon forró volt, de mégsem volt kellemetlen. Kb. 5-6 percig éreztem, még a csizmámat is lehúztam, úgy félig, mert azt gondoltam, hogy a térdem dagadtsága miatt nem kering jó1 a vérem. A dagadtság ott helyben elmúlt, s mire a buszhoz értem már a fájdalom is elmúlt.
A másik amit a Gyula mondott, hogy az Úr üzen valakinek. Amit mondott, azon nagyon megdöbbentem, mert szóról-szóra azt az üzenetet mondta, amit kb. 3 éve kaptam a Szentlélek-keresztség ima alatt, amikor egy testvér, kezét a fejemre léve, imádkozott értem és ezt nekem le is írta. Dicsőség az Úrnak!” (R. Mártonné, Budapest)


“Január 31-én voltam először a Szeretetláng-kápolnában engesztelésen. Akkor az Úr Jézus meggyógyította mindkét lábamat. Nagyon fájt mindkettő, sokáig állni sem tudtam. Amikor elhangzott, hogy az Úr valakinek a lábát meggyógyította, nem is mertem elhinni, hogy az én lábam fog meggyógyulni. Szeretnék köszönetet mondani a Drága Szűzanyának és az ő Drága Szent Fiának, az Úr Jézus Krisztusnak ezért!
Március 24-én, kedden is voltam Törökbálinton a Szeretetláng-kápolnában, a keddi Szentségimádáson. Az imádság közben Gyula testvérünk megkérdezte, hogy van-e valaki, akinek huzamosabb ideje fáj a feje, mert az Úr Jézus meg szeretné gyógyítani ezt a testvérünket. Én jelentkeztem, mert régóta gyötört a fejfájás és bármilyen gyógyszert vettem be, nem állt ki a fájdalom. Köszönöm a Boldogságos Szűzanyának és és a Drága Jézusnak, hogy meggyógyítottak. Dicsőség az Úrnak!” (B. Józsefné. Dabas)

“Szentségimádás közben elhangzott, hogy van egy testvér közöttünk, akit idegi eredetű nyugtalanság gyötör, és az Úr meg akarja őt nyugtatni. Úgy éreztem, hogy ez nekem szól. Nyugtalanságom abból fakad, hogy hiábavalónak tűnik igyekezetem, imáim, engesztelő áldozataim. Erőtlenségem, gyengeségem miatt értéktelenek, mulasztásaim eltemetnek. Nyugtalanságom tetőfokán Jézus vigasztalását kapom, eláraszt szeretetével, békéjével. Ő áll elém utamon, amely mindennap Hozzá vezet. Megéreztem, hogy nekem szól az imádságban kapott üzenet: legyek nyugodt, jó helyen vagyok ott, ahol vagyok. Ő, Jézus elfogadja felajánlásaimat és a felajánlott lelkeket, akikért imádkozom. Nagyon Őrülik, hogy a Szűzanya az 6 Szeretetlángjával idehívott. Az ő anyai Szíve ki van tárva előttünk, bizalmába fogad és bizalmat ébreszt Szent Fia irgalmas Szíve iránt.” (Klárika testvér, Diósd)

“Kassáról érkezett az az egy első éves egyetemista fiú - Laci -, aki öt év óta súlyos ízületi fájdalmakban szenved és az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. Eljött Budapestre kezelésre, s egy hétig nálunk lakott. A csendes, zárkózott, kedélytelen fiút nagy szeretettel fogadtuk. Csöndre, pihenésre vágyott, s ezt igyekeztünk számára biztosítani. Elmondta, hogy már fél éve aludni sem tudott - teljesen kimerült volt. Az imaszolgálat után még órákat ültem vele a Szűzanya szobra elvitt beszélgetve. Teljesen megnyílt - sok hitbeli kérdés is szorongatta a vallását különben gyakorló fiatalt. Kérésemre szívesen imádkozott velem egy tized rózsafüzért, kérve a Szentlélek megvilágosító kegyelmét. Ajándékoztam neki egy rózsafüzért, amit örömmel elvitt és ígérte, hogy ő is fogja imádkozni. Mi is imádkozunk testi gyógyulásáért továbbra is.
Édesanyja október utolsó szombatján jött el hálát adni Laciért - aki azóta csodálatos nyugodtan tud aludni-tanulni. Kérdeztem tőle, hogy imádkozza-e Laci a rózsafüzért. Édesanyja meglepett-boldogan mondta, hogy állandóan a zsebében hordja - biztosan nem kabalának tartja... Így árasztja Szűzanyánk Szeretetlángjának kegyelmeit. Nem történt látványos testi gyógyulás, de ami a lelkek mélyén lejátszódott” az a legnagyobb csoda!”
A fiú utána levelet írt, amely feltárja a személyes tanúságtétel fontosságát is: “Maga volt az első katolikus hívő, akiből éreztem, hogy igazán hívó. A maga megjelenése, viselkedése, szeretete, szerénysége nagyon nagy benyomást keltett bennem, és biztos vagyok benne, hogy a maga személyes hitvallása nagyon sokat jelentett számomra. A kezdete azoknak a nagy változásoknak Törökbálinton kezdődött.” (Angyi néni mesélte, a szeretetláng-kápolnában)

(A következő idézetek a Szeretetláng-kápolnába küldött levelekből valók)

“Testvérek, amikor ott voltunk (Máriapolányból) a szent helyen, éreztük a jó lsten különös nagy kegyelmét - annyira, hogy itthon is át tudtuk adni családjainknak. Nagykanizsáról két ízben jöttek testvérek buszokkal. Komoly férfiak nyilatkoztak: “Szent ez a hely! Csodálatos békét és örömet kaptunk szívünkben mialatt a Szeretetláng-rózsafüzért imádkoztuk.”

“Az Úr 1998. éve augusztus 10. napjának délelőtti óráiban történt. Bent a házban Angyika és én ajándékot készítettünk a Szűzanya közelgő ünnepeire. Addig H.-né Rózsika a kápolnában imádkozik, engesztel, mondja a szent rózsafüzért. Öröm ez a nap – úgy érezzük -, de most ügyködni kell, imádkozni… beszélgettünk egymással, vajon Szűz Mária látja-e, érzi-e ezt a szeretet-kisugárzást, amivel hívei köszönteni akarják? És ekkor betoppan Rózsika – régi engesztelő hívő - és fellelkesülve kérdi: ti énekeltek? És hol szólt e gyönyörű orgona muzsika, amely aláfestett egy kicsengő női énekhangot? Majd elmondja, ima közben a kápolnában ő elhallgatott, mert egy csoportos imakórus hangzott fel, az ő számára ismeretlen szöveggel. Ilyen hatás alatt jött be a házba, keresve annak a forrását, és nem hiszi, hogy nem mi énekeltünk és senki földi ember nem zenélt!
Honnan e csodás muzsika, ki zenélt? Hiszi, de kimondani nem meri… Angyalok? Erzsébet asszony?… Isten mindent megengedhet!” (G. Mária, Törökbálint)

“A csomag (az Angyi néni által Nagyváradra küldött könyvek, rózsafüzérek, imafüzetek, stb.) szerencsésen, még június első szombatjára megérkezett. Az áldott Szűzanya olyan csodát tett, amire senki sem számolt: 38-an voltunk a júliusi elsőszombaton, s azóta is nagyon sok fiatal és szülő gyermekkel együtt vesz részt összejöveteleinken. Lassan olyan sokan leszünk, hogy két szoba-konyhában is alig férünk el. Olyan lelkes kis közösség formálódik, hogy Istennek legyen hála még Szent Ostyát is hozhattak …
(...) Addig is lelkes közösség volt, de azóta talán még jobban összeforrtunk. Erzsébet asszony elhozta hozzánk könyvein keresztül a jobb meseértést. (…) Szent Jobb községben október első szombatjától új közösséget alakítunk. Most egy kis fiatalasszony részt vett ott nálunk és most ő tudja továbbvinni ott a faluba.”
(Néhány hónappal később)
“Az imaközösség csodálatos! A mi létszámunk 40-50 fő. Már nem jut ülőhely mindenkinek, így bizony többen 3-4 órát állnak, és azok is kitartanak. Most már még egy csoport is alakult itt Nagyváradon. (…) Szentjobbon már 40 fő vesz részt a helyi engesztelésen a helybeli fiatal pappal. A hittanteremben tartják és egy órára még az Oltáriszentséget is kiteszi az atya imádásra. Tasnádszántón (Szatmár megyében) is alakult Szeretetláng-imacsoport. Mint a tűz, valóban olyan. Aki egyszer eljön hozzánk egy-egy engesztelésre, az már nem tud többé elmaradni. Nagyon sok a fiatal és a gyerek. Csíkban élő magyar testvéreinkhez is eljuttattuk az engesztelő imákat. Lefordítottuk román nyelvre is és egy görög katolikus kispap növendék elvitte Rómába és naponta ott végzik románul a Szeretetláng-litániát és rózsafüzért. Testvéreim, mi csak hálás szívvel imádkozunk értetek, hogy még sokáig tartson meg az Isten benneteket erőben, egészségben, hogy sok lelket tudjunk - ti is, mi is - megmenteni!”

“Ti  nem tudjátok  azt  elképzelni,  hogy  az  írott  anyag mennyire hiányzik ott nálunk. (…) Tudom, hogy sokat kérek, de úgy érzem, hogy nincs olyan sok idő… 30-40 ember imádkozik, hogy minden jelenlévőre Isten áldása szálljon, hogy még sokáig tudjátok tartani az elcsüggedt emberekben a reményt. Úgy érezem és tudom, hogy az a találkozás nem volt véletlen és nem volt hiábavaló, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő úgy akarta, hogy mi ott találkozzunk és továbbadjátok azt a sok kincset amit reátok bízott. (...) A közösségünk tagjai azt mondták, hogy lemondanak még a mindennapi szükségesről is, csak lelki táplálék legyen.”

“Engesztelő imacsoportok vannak! Egy ferences atya már szétosztotta a távolabbi helyekre is és alakulnak az ima-csoportok. Lefordították a füzetet ukrán nyelvre és így a magyarok és ukrán nyelvű testvérek együtt végzik az engeszteléseket.” (Mária testvér Nagyszőlősről)

“A Mérővessző-kiadványokat megkaptam. Sírva olvastam végig. A két fiamnak már adtam olvasni. Itt nálunk négy ferences atya van, akik Kárpátalját .szolgálják. Mindnyájuknak adok. A többit a templomban osztom szét. Nagyon nagy szükségünk van rá, mi a Szeretetlángot imádkozzuk és nagyon szeretjük. Kérlek szépen imádkozzatok értünk, a kárpátaljai magyarokért az áldott szép kis kápolnátokban. “

“Törökbálinton, a Szeretetláng-kápolnában szentmise közben a bűnbánati ima alatt a könnyek adományát kaptam meg.”

“Újra elárasztott minket az Úr a Szűzanya által ajándékaival minket, méltatlanokat (hiszen olyan kevéssé érdemeljük meg) az önök apostoli munkája által. Mi harmadrendi ferencesek (Nagybányáról), szintén nagyon szeretjük és tiszteljük Mennyei Édesanyánkat Szent Ferenc példájára, mi is részt kell vegyünk az Ő mentő terveiben. A küldött ajándékból tudtam adni egy-egy példányt az ifjúsági csoportnak (Jézus Szíve csoport) is és ezek nem fognak megporosodni, kézről-kézre fognak járni, hogy minél többen megismerjék ezt a csodálatos fegyvert. (...) Mi tizennyolcan vagyunk, nagy része idős. Újraszerveztük az első csütörtöki szentségimádási órát és első péntekenként kereszthódolatot tartunk. Most szeretném, ha legalább otthon minden csütörtökön éjféli imádási órát tartanánk (felváltva): Tudom, hogy ez elég kevés, de mindezt nagy szeretettel végezve, gondolom segít.”
“Amikor még református voltam, az egyik katolikus ismerősöm elhozta hozzám a Szeretetláng-imát. Hozzáfogtunk esténként imádkozni. Ezért sok ellenvetést kaptam rokonaimtól. Ekkor egyik este ima közben a villany kialudt, de égtek az asztalon a kereszt alakban kirakott gyertyák. A szoba sarkában nagy villanást láttunk. Ebb61 egy kéken ragyogó kb. 3 cm széles tűz futott végig a falon az egyetlen szentképhez, ami ebből az alkalomból volt kitéve, és ez az Angyali üdvözletet ábrázolta. Megértettem és megköszöntem. Ez a jel elég lesz nekem a mennyei Jeruzsálem gyöngykapujáig. (...) Köszönöm a Szűzanyának, hogy a Szeretetláng által hívott engem a Katolikus Egyházba. A lángot továbbadtuk, a határon túlra is. Istené a dicsőség, emberé az áldás! (IMV, Debrecen)

A lelki harcban az imádság hatékonyságáról így vall R-né Piroska néni 1996-ban: “Sopronba utaztam a Kelenföldi Pályaudvarról. A vonat elindulása után azonnal elővettem az engesztelőfüzetet és imádkozni kezdtem. Velem szemben két fiatalember ült, arcuk és a fedőlapon lévő Szűzanya-kép között egy félméteres távolság sem lehetett.
A fiúk, tüstént horkolva elaludtak. Kapuvárig mély álomba merültek. Ott felugrottak és leszálltak. Akkor a mellettem ülő középkorú asszony megszólalt: “Tetszik tudni, hogy ők sátánisták voltak? Amikor még nem tetszett felszállni, a kigombolt ingük a1ó1 kilátszott a mellükbe tetovált sátánjelvény.”
Egy alkalommal a 15-ös busszal utaztam a Belvároson keresztül. Két fiatalember ordítozva a legrondább trágárságokat okádta magából. A többnyire idősebb utazóközönség felhördült és sikertelenül csillapítani próbálta őket. Ekkor erősen koncentrálva igen buzgón a Szeretetláng fohászaiba kezdtem. Néhány perc sem telt el, megnyomták a vészcsengőt az ocsmány beszédűek, a vezető nem tudta miről van szó s kinyitotta az ajtót két megálló között, soron kívül. A fiúk azonnal kiugrottak s a busz békésen továbbhaladt.
Tíz napja a 6-os villamossal utaztam a Körúton. Két fiatalember olyan hangerővel s olyan ocsmányul emlegette az Égieket, hogy két kezemmel mindkét fülemet befogtam, mert fizikai fájdalmat jelentett ez a szörnyű sátáni beszéd. Leszállni a tömeg miatt nem tudtam. Teljes erővel, szinte egy pisztolyként a Szeretetláng fohászait intenzíven feléjük küldtem. A hatalmasabb termetű ordítozó azonnal elkanyarította magát és társát rángatva egy megállón belül: “Gyere megiszunk egy pofa sört!” - mondotta. A másik: “De nem érünk oda, ne szálljunk le!” Az erősebb győzött. A Blahára érve váratlanul leugrottak. Valamennyien fellélegeztünk. A Szeretetláng égi pisztolyát nem volna szabad szüneteltetni, itt nem állhat a “tüzet szüntess” parancs!”

Tanúságtétel gyógyulásról

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

(Elhangzott a 2006-os Szeretet Földje Találkozón)

A Szeretetláng ügye közel áll szívemhez gyermekkorom óta. Személyesen is ismertem Erzsébet nénit. Akár emiatt is jöhettem volna erre az alkalomra. De történt velem egy rendkívüli gyógyulás, aminek örömét veletek is szeretném megosztani.

Egy imakilenced tapasztalatai

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

Bevezetés
Nevezzük Petinek. Hat éves, okos, érdekl?d? gyerek, szülei szeme fénye, egyetlen gyerek a családban. Szeret fogócskázni, mesét hallgatni, beszélgetni, önfeledten kacagni. Jókedv?, kiegyensúlyozott fiúcska. Ha feln?, talán hegymászó lesz, vagy tudós, vagy pilóta... de másként alakult a kisfiú élete. Beteg lett, rákos. A daganatok elárasztották kis testét kívülr?l is és belülr?l is. Már morfium-injekció kell, mert fájdalmai elviselhetetlenek, mozdulni sem bír. Küzd, hatéves életének minden erejével - aztán június végén mindennek vége. Petike, ez a csodálatos kisfiú nincs köztünk többé. Meghalt...
Talán mindannyiunknak van ilyen története. Mindannyian ismertünk és szerettünk olyan embereket, akik ennek a gyilkos kórnak lettek az áldozatai. A tudósok, orvosok kutatják a gyógyszert, hatalmas pénzeket költenek - de az átüt? siker még várat magára. Mi mégis azt hisszük, van megoldás erre a problémára is, egyetlen megoldás, amelyb?l minden ismeret és tudomány is fakad. A megoldás: Jézus.

Bizalom Istenben
A Bibliában olvashatjuk Jézus szavait: Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! ? mondta azt is, hogy amit kérünk az Atyától az ? nevében, azt megadja nekünk! És arról biztosított minket, hogy ég és föld elmúlhatnak, de az ? igéi, ígéretei nem múlnak el soha!
Jézus megszánta a betegeket és meggyógyította ?ket. Sehol nem olvashatjuk, hogy ? elutasította volna a betegeket, hanem azt, hogy magához hívta ?ket!
Isten ma sem hagy el bennünket. Ma is szeret, Jézus most is itt van közöttünk és segít, ha kérjük. S?t, nekünk adta Édesanyját, aki társunk a könyörgésben. A Sz?zanya, mint édesanya, feltétel nélkül szüntelen közbenjár értünk. Mindennek tudatában úgy éreztük, Istenhez kell fordulnunk a rák gyógyszeréért, a rákos betegekért, de minden betegért és szenved?ért is, aki csak él.

Harc korunk pestise ellen
Korunk pestise a rák. Rengeteg ember meghal ebben a szörny? betegségben. A rák nem válogat: fiatal vagy öreg, szép vagy csúnya, okos vagy buta, szegény vagy gazdag, hív? vagy hitetlen - válogatás nélkül szedi áldozatait. A rák elleni megoldás: Jézus Krisztus Hozzá imádkozunk, az ? segítségét kérjük, mert nélküle nem lehet ezt a harcot megnyerni!
2005. szeptemberében egy imakilencedet szerveztünk és kezdtünk el a rák gyógyszerének feltalálásáért, a rákos betegekért és minden betegért és szenved?ért. Minden alkalommal közösen imádkoztunk, énekkel dics?ítettük az Istent, gyógyító misét szerveztünk és közbenjáró imaszolgálatot. A gyógyító alkalmak túlnyomó részét Mária-kegyhelyekre szerveztük, így is kérve a Szent Sz?z hathatós támogatását. Így voltunk Makkosmárián, Máriabesny?n, Mátraverebély-Szentkúton, Máriapócson, Budapesten a Kútvölgyi kápolnában és a Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás templom), valamint Törökbálinton a Mária-kápolnában.
Amikor szívember el?ször felötlött a gondolat, hogy imakilencedet kezdjünk, vártam, hogy más szívében is kicsírázzon ez a gondolat. a barátn?mön kívül nem szóltam senkinek, így kettesben imádkoztunk ezért az ügyért. Aztán egy es?s nap átjött Gyula testvérem hozzánk Törökbálintról, és én az ajtóban azzal fogadtam, hogy elmondtam neki a szívemben ?rzött tervet. Mire ? mosolyogva* azt mondta, hogy amikor aznap reggel imádkozott, kapott az Úrtól egy igét: „Menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned“. Mire ? azt mondta, hogy „rendben van, átmegyek Budaörsre - a legközelebbi város -, Csillához...“ (* Valójában a hajam szála is égnek állt t?le. „Már megint mibe keveredem?“ - gondoltam. De mit tehettem, Istennel nem lehet „feleselni“... - Sipos Gyula)
Így kezd?dött, aztán fokozatosan egyre több testvér tudott azonosulni ezzel az üggyel. Így minden hónapban tartottunk egy alkalmat, benne a gyógyító misével, szentségimádással, imaszolgálattal. Makkosmáriára még többször is mentünk, hiszen itt található - egyedül Magyarországon -, Szent Peregrin, a rákosok véd?szentjének fali freskója (az oltár fölött balra), kezében a rózsafüzérrel.

Csodás imameghallgatások
Makkosmáriához köt?dik az els? csodás gyógyulás is, amit még több is követett. Ekkor egy n? testvérünk mellében lév? rákos polip t?nt el nyom nélkül. (Már m?tétre volt el?készítve. Amikor másnap (!) bement a kórházba és az utolsó vizsgálatot végezték rajta, akkor derült ki, hogy elt?nt a daganat...)
Igen, alkalomról alkalomra az Úr gyógyította betegeinket, orvosolta lelki sebeinket is, hitet adott, reményt, szeretetet és békét. Sokszor sírtunk, de ezek az öröm és kiengesztel?dés könnyei voltak. Isten megmutatta, hogy ismeri szívünk vágyait is átölelt minket és beteljesítette rajtunk ígéreteit. Így például a Kútvölgyi Kápolnába jött egy házaspár, akit egy testvérünk hívott el. A férj azt sem tudta, hol van, azt kérdezte: ez buddhista templom? De az alkalom alatt megnyílt a szívük, befogadták Isten az életükbe - és így a ki nem mondott vágyaik is teljesültek. Már négy éve járták a medd?ségi klinikákat, mert nem született gyermekük. A az alkalom után következ? hónapban azonban boldogan újságolták, hogy az édesanya méhében megfogant az élet... Milyen csodálatos az Isten, aki ismer minket és segíteni akar rajtunk!
Így lesznek még a kíváncsiskodókból is hív?k. A Mátyás-templomban még csak próbált a Te Deum zenekar, amikor bejöttek a turisták, ahogy ez szokás ott. Lassan megsz?nt a mocorgás. Én egy id?sebb hölgy mellé ültem, aki megkérdezte, hogy mi lesz itt. Láttam, hogy a könnyeivel küzd. Mondtam neki, hogy a rákos betegekért és a rák  gyógyszeréért lesz gyógyító alkalom. ? erre elmondta, hogy nem is akart ? idejönni, de rossz buszra szállt fel, és ha már itt volt, bejött ide. Kiderült, hogy ? is rákos beteg. Úgy átjárta ?t Isten szeretete, hogy szinte szólni sem bírt - csak sírt, sírt és sírt - könnyei mint tisztító patak áztatták arcát, szívét és egész életét.
Törökbálinton okkultizmusból szabadult valaki a testi gyógyulások mellett. Máriabesny?n egy család régóta haragban lév? tagjai engesztel?dtek ki nyíltan egymással. Máriapócson egy tüd?rákos asz-szonyt hozott valaki Isten elé - az asszony meggyógyult, nem kellett megm?teni. Szintén Máriapócson imádkozott egy nagymama, hogy végre unokája születhessen, mert sehogyan sem tudott megfoganni az anya. A következ? alkalomra már hálát adni jött, mert megfogant az unoka...

Folytatódik a küzdelem
Az imakilenced lezárult, de a küzdelem nem. Egyrészt azóta is mindennap imádkozunk a rák gyógyszeréért és a rákos betegekért (kérjük, ti is mondjatok el három Üdvözlégy-et és Dics?ség-et e szándékra), és immár folyamatosan szervezzük a gyógyító alkalmakat is (jelent-kezni, kérni lehet a Szolgálatot). És már most hálát adunk és köszönjük Isten minden kegyelmét, a gyógyszert és a gyógyulásokat is.
És köszönjük a ti imáitokat. Köszönjük az atyák szolgálatát, akik eljöttek és részt vállaltak a küzdelemb?l. Köszönjük a zenekaroknak (Te Deum, Boanergész, Bartimeus zenekar, az Isteni Szeretet Közösség dics?ít? csapata, stb.)
Az imakilenced Makkosmárián zárult le. Erre az alkalomra külön le-velet írtunk Magyarország kegytemplomaiba, és kértük, hogy a szentmisét - ha lehetséges - ajánlják fel e célra is. Valamint levelet küldtünk a legismertebb kegyhelyekre is: Fatimába, Lourdes-ba, Garabandálba - nyolc vagy kilenc helyre, a saját nyelvükön, és ?ket is kértük erre.
A templomok mindig zsúfolásig megteltek, ahol csak voltunk. Nagyon hálásak vagyunk ezért minden helyi szervez?nek, minden résztvev?nek, aki velünk együtt imádkozott, és így jelenlétével és imájával kivette részét e nagy küzdelemb?l.
Az idei sorozatot szeptember 24-én kezdjük Makkosmárián, a következ? alkalom pedig október 21-én lesz Törökbálinton, a Szeretet Földje Találkozó keretében. Várunk benneteket, gyertek, hogy együtt imádkozhassunk hazánkért: megtérésekért, gyógyulásért és szabadulásért...

Illés Csilla

Medjugorjei pünkösd

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

2006. jún. 2-5. - Június első péntekjén reggel indultunk útnak Siklósról, szakadó esőben. Ez azonban nem szomorított el senkit közülünk! A határátlépés után jött az éneklés, ima, előkerült egy gitár...

 

amit Gábor, egy most bérmálkozott 13 éves fiúcska hozott magával.
Mikor a határon azt mondtuk, hogy Medjugorjébe megyünk, máris szabad volt az út.
Csak messziről integettünk a djakovoi szép, kéttornyú püspöki székesegyháznak, igyekeznünk kellett.
Bosnyák oldalon viszont többen rácsodálkoztak a sok minarete, mert még ilyet nem láttak közelről. No meg a fejkendős muszlim nénikre. És persze a romok...
Továbbra is imádkoztunk, délben Úrangyala, majd egy teljes rózsafüzér, Jézus Szíve-ima.
Gyönyörű tájakon a Neretva völgyén át végre "haza"-értünk Medjugorjéba.
Rengeteg volt a zarándok!
Máris észrevettük, hogy a templomba beférni bajosan lehet, már az előcsarnok is zsúfolt. Csak egy valami hiányzott. Az információs táblán a miserenden csak épp a magyar szentmise helye volt üres.  De ami jóleső érzéssel töltött el, az, hogy tényleg, a világ minden részéről jöttek a Szűzanyához! Láttunk kiírva koreai, vietnami, cseh, holland, olasz. spanyol nyelvű misét....
Később egy pap bácsi kitűzőjén azt olvastam, hogy padre Carlos-Argentina. Mekkora hatalmas utat (és áldozatot) vállaltak ezek a távolról jött testvéreink! Ekkor láttam, hogy ez most napjainkban olyan, mint ott, akkor azon az első pünkösdön Jeruzsálemben...
(Sajnáltam még azt, hogy az első péntek szentmise nélkül múlt el számunkra, mert már későn értünk oda).
Szombaton délelőtt következett a fizikai erőt próbáló, de lelket boldogító hegymenet a Krizsevacra. Hatalmas köveken kellett felfelé kaptatni, de csodaszép keresztút állomásai előtt imádkozhattunk egész végig. Ezen a helyen is többször megjelent a Szűzanya.
Fent az a nagy fehér kereszt, ami már messziről megmutatkozik és hívogat. A tizedik stáció táján voltunk, amikor megjött   az égből a zuhogás, de nem szegte kedvünket. Lefelé már patakokban ömlött! (A kegyelem árad és árad, mint az eső!!) 
Itt bácskai magyarokkal találkozhattuink. Délután volt alkalmunk Ivannal találkozni, de a nagy csarnokba megint nehezen fértünk be. Ivan a sok ima fontosságát emelte ki, ez a Szűzanya kérése!
Részt vettünk a szombat esti nagymisén, több nyelven olvasták fel az evangéliumot, minden nemzetbeli pap koncelebrálása mellett. A sok-sok gyóntatófülke előtt hosszú embersorok.
Este szentségimádás, ekkor hallottunk több magyar nyelvű könyörgést is.
Ott voltunk még a vasárnap reggeli szentmisén, elég sokat megértettünk a szentbeszédből. A Szentlélek a Szentírásban, mit ad a Lélek az Egyháznak, milyen lenne a Szentlélek nélkül az élet... kb. ezek voltak a legfőbb gondolatok. Egy nagyon fiatal pap volt a főcelebráns, és ő volt az, aki aztán délután a Podbrdo-i áhítatot vezette. Tehát délután következett az első jelenések színhelye, magyar fordításban Hegyaljának szokták mondani. Az örvendetes és a fájdalmas rózsafüzért imádkoztuk végig, horvát, magyar, lengyel... előimádkozással, de mindenki folytatta a saját nyelvén.. Madre di Dios...Majka Bozsja...  Asszonyunk szűz Mária, Istennek szent Anyja... keveredett más nyelvekkel. Amikor végre elértünk a szoborhoz, elnémultunk... Talán nem is lehet érzéseinket elmondani. Sokan ott maradtak még, hosszabb imára, egyedül.
Állíthatjuk, hogy csodák történnek ott, ha nem is mindig láthatóak, de az emberi bensőkben biztosan. A  megnyugvás, az Istennel való kibékülés helye Medjugorje, és reménykedhetünk, hogy  Egyházunk hamarosan kegyhellyé nyilvánítja hivatalosan is.
Még annyit, hogy feltétlenül be kell járni a templom körüli parkot is, az is a kegyelmek helye. Nagyon sokan keresik fel a Feltámadt Jézus kb. 5 méter magas bronzszobrát, vagy a most újonnan felépült 5 házikót, amiben gyönyörű mozaikkal a világosság öt titka van kiképezve.
Hazafelé jövet kicsit megálltunk Mostarban, az újjáépített hídhoz mentünk és élveztük azt a hamisítatlan keleti hangulatot. Igazi
törökös bazár! De ugyanakkor ott a sok kibombázott, szétlőtt, valaha nagyon elegáns ház. Vigasztalásunkra viszont nagyon-nagyon sok városban, faluban vadonatúj, szép modern katolikus templomokat láthattunk. Ami azt jelzi, hogy Isten nem hagy el bennünket!

Egy buddhista szerzetes tanúságtétele Jézusról

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

"Ez a folyadék a gyomromból és belső szerveimből jött ki, míg a koporsóban feküdtem. Ebből tudták az emberek, hogy tényleg halott voltam."

 

Egy buddhista szerzetes, (aki megváltozott emberként tért vissza az életbe) csodálatos tanúságtétele Myanmarban (Burma)!

Bevezetés
Ez a történet fordítása egy videofilmnek, amin egy olyan ember tanúságtétele van, akinek megváltozott az élete. Ez nem egy interjú vagy önéletrajz, hanem egyszerűen egy ember beszél a kazettán magáról. Mindenki másként reagál, amikor hallja ezt a történetet. Egyeseket inspirál, mások hitetlenkednek és gúnyolódnak, nevetnek, még mások pedig dühbe gurulnak, sőt felbőszülnek. Meg vannak róla győződve, hogy ezek a szavak csak egy őrült ember őrült szavai és az egész puszta csalás. Vannak keresztények, akiknek azért nem hihető a történet, mert az ilyen radikális és csodás események nem egyeznek gyarló elképzelésükkel a Mindenható Istenről.
Először burmai egyházi vezetőktől hallottuk ezt a történetet. Ezek a vezetők megismerkedtek a történettel és nem úgy tűnt számukra, hogy beugratás az egész. Emiatt úgy döntöttek, hogy nagy nyilvánosságot biztosítanak neki. Nem pénzügyi megfontolás vagy önreklám céljából. Azt mondják: azt szeretnénk, ha a történet önmagáért beszélne, és arra hívná meg a Keresztényeket, hogy a szentírás fényében ítéljék meg a történetet.

Ha Istennek az a szándéka, hogy ez a történet szolgáljon az Ő dicsőségére, vagy, hogy arra indítsa az embereket, hogy mikor hívják a szentlelket, az működhessen a lelkükben. Így olvassák az Írást!
Néhány ember szerint a szerzetes nem is halt meg ebben a történetben és csak elvesztette az öntudatát, és mindaz, amit látott, hallott, csak lázas képzeletének szüleménye. Bárhogy is gondolod, az azonban tény, hogy ez az esemény 180-fokos szöggel megváltoztatta ennek az embernek az életét. Félelem nélkül bátran meséli a vele történteket, nem keveset kockáztatva, pl. börtönbüntetést. Rokonai, barátai és kollégái leszidták, még halálos fenyegetéseket is kapott, ha nem hagyja abba. Mi motiválhatja ezt az embert, hogy nem fél kockáztatni?
Ha hiszünk neki, ha nem, érdemes meghallgatni történetét. A cinikus nyugati emberek konkrét bizonyítékokat követelnek. Olyan bizonyítékokat, melyek megállják a helyüket még a bíróság előtt is. Tudjuk-e garantálni, hogy semmi kétség: ezek a dolgok megtörténtek?
Nem tudjuk. De úgy érezzük, hogy érdemes megadni ennek az embernek a lehetőséget, hogy saját szavaival mondja el a történetét, hogy utána az olvasó magától ítélhessen.


Korai éveim
Szia! Nevem: Athet Pyan Shinthaw Paulu. Myanmarből származom. Szeretném megosztani veled, mi történt velem, de először saját magamról mesélnék.
1958-ban születtem Bogale-ban, az Irrawaddy Delta területén, dél- Myanmar-ban [egykor Burma]. Szüleim lelkes buddhisták voltak, mint mindenki Myanmar-ban, és a Thitpin nevet adták nekem [ami azt jelenti angolul: 'fa']. Egyszerű életet éltünk 13 éves koromig jártam iskolába, utána egy halászhajón kezdtem dolgozni. Az Irrawaddy Delta területén található sok-sok folyóból horgásztuk a halakat és rákokat. 16 éves koromban én lettem a hajó vezetője. Ekkor már Upper Mainmahlagyon szigeten éltem. [Mainmahlagyon azt jelenti: 'gyönyörű női sziget']. Északra van Bogale-tól, ahol születtem. És 100 mérföldnyire délnyugat irányába Yangon-tól [Rangoon], ez a mi fővárosunk.
17 éves koromban egy napon nagyon sok halat fogtunk a hálónkkal. Emiatt aztán megtámadtak minket a krokodilok. Követték a hajónkat, mi féltünk és gyorsan eveztünk a part felé. De a krokodil utánunk eredt és összezúzta a csónakunkat a farkával. Bár senki nem halt meg a balesetben, az eset mégis nagy hatással volt rám. Valami mást akartam tenni. A mi kis csónakunk elsüllyedt. Utasszállító hajón mentünk vissza a faluba.
Nemsokára apámat áthelyezték Yangon City-be [régi nevén: Rangoon-ba]. 18 éves koromban elküldtek egy buddhista rendházba, ott voltam novícia. Majdnem minden szülő Myanmarban igyekszik, a fiát legalább egy időre egy buddhista kolostorba küldeni, mivel ez nagy megtiszteltetést jelent. Ez a szokás nálunk évszázadok óta.

Buddha lelkes követője
Amikor 19 éves lettem és 3 hónapos (1977-ben), beléptem a szerzetesrendbe. A felettes szerzetes adott nekem egy buddhista nevet. Ez volt a szokás az országban. Ekkor engem úgy hívtak: U Nata Pannita Ashinthuriya. Amikor szerzetbe lépünk, nem a szüleink által nekünk adott nevünket viseljük. A kolostornak azt volt a neve: Mandalay Kyaikasan Kyaing. A felettes szerzetes neve az volt: U Zadila Kyar Ni Kan Sayadaw [U Zadila jelenti a titulust ]. Ő volt leghíresebb buddhista szerzetes akkoriban egész Myanmar-ban. Ezt mindenki tudta. Mindenki tisztelte és tudta, hogy nagy tanító volt. Azért mondom, hogy volt, mert 1983-ban meghalt egy autóbalesetben. Halála mindenkit lesújtott. Akkor már 6 éve volt szerzetes.
Igyekeztem jó szerzetes lenni és követni a buddhizmus összes tanítását. Egyszer beköltöztem egy temetőbe, és ott laktam. Folyamatosan meditáltam. Azok a buddhista szerzetesek, akik igazán meg akarják tudni az igazságot, sokszor folyamodnak ilyen megoldáshoz. Van, aki sűrű erdőbe költözik, ahol gyakorolhatja az önmegtagadást és szegénységet. Én is meg akartam szabadulni önző vágyaimtól és kívánságaimtól, meg akartam menekülni a betegségtől és szenvedéstől, ki akartam szakadni a „szamszarából”. A temetőben nem féltem a kísértetektől. Olyan magas fokú belső békére és önmegvalósításra törekedtem, hogy amikor szúnyog szállt a kezemre, hagytam, hogy megcsípjen, minthogy elkergettem volna!
Évekig ez töltötte ki az életemet, nem akartam bántani egyetlen élőlényt sem. Ősapáim példáját követtem.
Egyszercsak megbetegedtem. Akkor Mandalay-ban voltam és kórházba vittek kezelésre. Az orvosok megvizsgáltak és azt mondták, hogy sárgalázam és maláriám van egyszerre! Kb. 1 hónap múlva rosszabbodott az állapotom. Az orvosok azt mondták, hogy nincs remény a felgyógyulásra, azzal engedtek el a kórházból, hogy készüljek fel a halálra.
Ennyit a múltamról. Most pedig valami figyelemre méltó dolgot szeretnék neked elmondani, ami ez után történt velem.
Egy látomás, mely örökre megváltoztatta az életemet
Elhagytam a kórházat és visszamentem a szerzetbe, ahol a szerzetesek ápoltak. Egyre gyengébb lettem és elájultam. Később megtudtam, hogy tulajdonképpen halott voltam 3 napig. Testem oszlásnak indult és szaga volt, szívem megállt. Testemet előkészítették az elhamvasztásra, és elvégezték rajtam a hagyományos buddhista, tisztító szertartásokat.
Bár a test tudatom kihunyt, a szellemem és a lelkem nagyon is éber maradt. Erős viharba kerültem. A hatalmas szél végigfútt a tájon, egyszercsak olyan helyre értünk, ahol nem voltak fák se semmi más, csak a pusztaság. Gyorsan haladtam előre a pusztaságban. Nem volt sehol senki, egyedül voltam. Egy idő után átmentem egy folyón. A folyó túlsó oldalán szörnyű-szörnyű tüzes tavat láttam. A buddhizmusban mi nem is tudunk ilyen helyről.

Először zavarban voltam, nem tudtam, hogy ez a pokol, csak akkor, amikor megláttam Yama-t, a pokol királyát [sok ázsiai kultúrában Yama a pokol királyának neve]. Arca olyan volt, mint az oroszlán pofája, teste, mint az oroszláné, de a lába olyan volt, mint a naga-é [kígyó szellem = serpent spirit]. Fején sok szarv volt. Arckifejezése vad volt, nagyon féltem. Remegve kérdeztem meg a nevét. Azt válaszolta: "a pokol királya vagyok, a Pusztító."


Az iszonyatos tüzes tó
A pokol királya kért, hogy nézzek a tűzbe. Megtettem és láttam sok sáfrányszínű köpenyt, ilyet viselnek a Buddhista szerzetesek Myanmar-ban. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy ott van egy lenyírt hajú ember. U Zadila Kyar Ni Kan Sayadaw volt [a híres szerzetes, aki autóbalesetben halt meg 1983-ban]. Megkérdeztem a pokol királyát, miért került ide az én volt vezetőm. Jó tanító volt. Pl. volt egy olyan kazettája: 'Ember, vagy avagy kutya?' ez sok embernek segített megérteni, hogy értékesebb dolog embernek lenni, mint állatnak." A pokol királya így válaszolt: "Igen, jó tanító volt, de nem hitt Jézusban. Azért van itt. "
Egy másik embert is láttam a tűzben: hosszú haja fejének bal oldalán simult. Ő is köpenyt viselt. Megkérdeztem a pokol királyát, "Ő ki?" a válasz ez volt: "ő az, akit imádtok: Gautama [Buddha]."
Ez nagyon megzavart engem. Tiltakoztam: "Gautama jóerkölcsű, jóindulatú volt, miért kell ebben a tóban szenvednie? " A pokol királya így válaszolt: "Nem az számít, hogy jó volt. Azért van itt, mert nem hitt az Örök Istenben."
Ezután láttam egy katonaruhát viselő embert. Mellén nagy seb volt. Megkérdeztem: "ki ez az ember?" A pokol királya azt válaszolta: "Ő Aung San, a forradalmi vezető Myanmarban. Aung San azért van itt, mert üldözte és megölte a keresztényeket, de leginkább azért, mert nem hitt Jézus Krisztusban " Myanmarban azt mondják: "A katonák nem halnak meg soha, ők továbbélnek." És akkor tudtam meg, hogy a pokol légiói azt mondják: "a katonák sohse halnak meg, a katonák örökre a pokolba kerülnek. "
Még egy másik embert láttam a pokolban. Ez egy magas ember volt, harci fegyverzetben. Kardot és pajzsot tartott a kezében. A homlokán volt egy sérülés. Ilyen magas embert még életemben nem láttam. Hatszor olyan magas volt, mint a távolság az ember könyöke és ujjbegye között, ha kinyújtott karral állt. A pokol királya azt mondta: "Ő Góliát. Azért van itt, mert megszentségtelenítette az Örök Teremtőt és szolgáját, Dávidot." Újra zavarba jöttem, nem is tudtam, ki volt Dávid és Góliát. A pokol királya azt mondta: "Goliáth benne van a Keresztény Bibliában. Amikor Keresztény leszel, megtudod ki ő."
Ezután elvittek egy helyre, ahol mind szegény, mind gazdag embereket láttam, amint esti étküket készítik. Megkérdeztem: "Ki főzte az ételt?" A pokol királya válaszolt: "A szegények maguk készítik az ételüket, de a gazdag embereknek mások főznek " Mikor elkészült az étel, a gazdagok leültek enni.
Amint elkezdték, sűrű felhő szállt fel. A gazdag emberek gyorsan ettek, hogy így könnyítsenek a lelkiismeretükön. Alig bírtak lélegzeni a sűrű füsttől. Gyorsan kellett enniük, mert féltek, hogy elvesztik a pénzüket. Számukra a pénz volt az Isten.
Ezután a pokol királya jött el hozzám. Láttam ezen kívül valakit, akinek tüzes tó alatti tűz szítása volt a feladata. Ez a lény megkérdezte tőlem: "Te is mégy a tüzes tóba? " Így válaszoltam: "Nem! Csak megfigyelem itt a dolgokat!" Olyan ijesztő volt a külseje, 10 szarv volt a fején és a kezében lándzsát tartott ennek a végéből 7 hegyes penge állott ki. Azt mondta: "Igazad van. Csak azért jöttél, hogy körülnézz. Neved nincs ide felírva" Azt mondta, "Vissza kell menned oda, ahonnan jöttél."
Ő a következő helyre irányított engem: arra az elhagyott pusztaságra, ahol először mentem, mielőtt a tüzes tóhoz megérkeztem volna.

A döntés útja
Sokáig gyalogoltam, míg vérezni nem kezdtem. Melegem volt és minden tagom fájt. 3 órányi gyalogolás után megérkeztem egy széles úthoz. Sokáig folytattam az utamat, míg egy elágazáshoz nem értem. Az egyik út, a bal felé tartó, széles volt. A keskenyebb út jobbra tartott. Volt egy irányjelző tábla az elágazásnál: a bal felé vezető út azoké, akik nem hiszik Jézus Krisztust. A keskenyebb út, a jobbra tartó, azoknak szólt, akik hittek Jézusban.
Érdekelt, hogy hová vezet a szélesebb út, ezért elindultam rajta. 2 ember haladt előttem kb. 300 yard-nyira. Megpróbáltam utolérni őket, de nem sikerült, ezért visszafordultam az elágazáshoz. Figyeltem ezt a két embert, amikor megérkeztek az út végéhez, valaki ledöfte őket. Fájdalmukban felnyögtek! Én is felnyögtem, mikor láttam, mi történt velük. Ekkor megtudtam, hogy a széles út veszélyt rejt azoknak, akik azt választják.
Betekintés a mennybe
Ehelyett elindultam a Hívők útján. Egy órányit utaztam, mikor az út felszíne tiszta arannyá változott. Oly tiszta volt, hogy ha lenéztem az útra, tisztán láttam magam benne. Ezután egy fehérruhás ember jelent meg előttem. Ugyanakkor gyönyörű éneklést hallottam. Oly szép volt és oly tiszta! Sokkal de sokkal szebb volt, mint mikor mi itt a földön dicsőítünk a templomokban. A fehér köntöst viselő férfi megkért, hogy menjek vele. Megkérdeztem: "Mi a neved?" de ő nem válaszolt. Miután hatodszor is kérdeztem a nevét, az ember így válaszolt, "Nálam van a Mennyország kulcsa. A Mennyország nagyon, nagyon szép hely. Csak akkor mehetsz oda, ha Jézus Krisztust követed, és csak az után mehetsz oda, miután véget ért az életed a földön." Az embert úgy hívták: Péter.
Péter ez után megkért, hogy üljek le és megmutatott nekem egy helyet északon. Péter azt mondta, "nézz észak felé és nézd, hogyan teremti meg az embert az Isten." Láttam az Örök Istent távolról. Azt mondta egy angyalnak: "teremtsünk embert.” Az angyal így könyörgött az Istennek, "Ne teremts embert. Rosszat fog tenni és elszomorít Téged." [Burmai nyelven ez szó szerint: " elszomorít = arcodat elveszíted benne."]. De Isten megteremtette az embert. Az Isten életet lehelt az emberbe és az, emberéletre kelt. Azt a nevet adta neki: "Ádám". [megjegyzés: a buddhisták nem hisznek a világ és az ember teremtésében, tehát ez a megtapasztalás nagy hatással volt a szerzetesre].


Visszaküldve új névvel
Ezután Péter azt mondta: "Most indulj és térj vissza oda, ahonnan jöttél. Beszélj az embereknek, akik Buddhát és egyéb bálványokat imádnak. Mondd meg nekik, ha nem változnak, a pokolba kerülnek. Azok, akik buddhista templomokat építenek és bálványokat imádnak, szintén a pokolba kerülnek. Azok, akik azért hoznak áldozatokat, hogy maguknak szerezzenek érdemeket, szintén a pokolba kerülnek. Azok, akik a szerzetesekhez imádkoznak, fohászkodnak, és úgy nevezik őket: 'Pra' [magas rangú szerzetesi titulus], a pokolba kerülnek. Azok, akik így énekelnek a bálványoknak: 'kelj életre', a pokolba kerülnek. Mindenki, aki nem hiszi Jézus Krisztust, a pokolba megy." Péter azt mondta nekem, hogy menjek vissza a földre és tegyek tanúságot arról, hogy mit láttam. És még azt mondta: "Az új nevedben kell beszélned. Mostantól az a neved: Athet Pyan Shinthaw Paulu ["Paul, aki visszatért az életbe."].
Nem akartam visszamenni. A mennybe akartam menni. Az angyalok kinyitottak egy könyvet, először a gyerekkori (Thitpin) nevemet keresték, de nem találták. Ezután a buddhista szerzetesi nevemen kerestek (U Nata Pannita Ashinthuriya), de ez sem volt benne a könyvben. Ekkor Péter azt mondta: "a te neved nincs a könyvben, vissza kell térned és tanúságot tenni Jézusról a Buddhistáknak."
Visszasétáltam az arany úton. …újra hallottam a gyönyörű dalokat, olyan szépeket, mint még soha azelőtt, és azóta sem. Péter elkísért és csak akkor búcsúzott el, mikor már visszatértem a földre. Mutatott nekem egy létrát és mely elért a mennyből az égig. Nem ért le a földig, hanem fél-úton (vagyis: fél-levegőben) megállt. A létrán sok angyalt láttam, egyesek felfelé tartottak a mennybe, mások lefelé tartottak a létrán. Nagyon siettek. Megkérdeztem Pétert, "Kik ők?" Péter így válaszolt:"Isten hírvivői. Ők jelentik le a mennyben azoknak a neveit, akik hiszik a Jézus Krisztust és azok neveit, akik nem." Ezután Péter azt mondta, hogy ideje visszatérnem a földre.

Kísértet!
Ekkor arra lettem figyelmes, hogy valaki zokog. Hallottam, hogy anyám így kiált, "Gyermekem, miért hagytál el minket?" Hallottam, hogy a többiek is zokognak. Rájöttem, hogy én fekszem a koporsóban. Elkezdtem mozogni: anyám és apám felkiáltottak: "Él! Él!”. a kicsit távolabb lévő emberek nem hittek a szüleimnek.
Ekkor megfogtam a „doboz” szélét, melyben feküdtem és felültem. Az emberek el voltak borzadva a félelemtől. Így kiáltottak: "kísértet!" és elfutottak, amilyen gyorsan csak tudtak.
Akik ott maradtak, egy szót se tudtak kinyögni és remegtek. Észrevettem, hogy nagy mennyiségű büdös folyadékban és testnedvben ülök. Ez a folyadék a gyomromból és belső szerveimből jött ki, míg a koporsóban feküdtem. Ebből tudták az emberek, hogy tényleg halott voltam. A koporsó ki volt bélelve egy műanyag lepedővel. Ennek az volt a célja, hogy ne folyjon ki a koporsóból a folyadék, amikor elkezd „ereszteni” a halott, mint ahogy én is tettem. Később megtudtam, hogy már majdnem elküldtek a krematóriumba, és lángok martaléka lettem volna. Myanmarban az embereket úgy temetik, hogy beteszik egy koporsóba és rászegezik a fedelet, majd elégetik a koporsót. Akkor éledtem fel, mikor a szüleim utoljára nézték meg a testemet, erre külön engedélyt kaptak. Percekkel később már leszegezték volna a koporsót, és elégettek volna!
Azonnal elkezdtem mondani, hogy miket hallottam és láttam. Az emberek meg voltak döbbenve. Elmondtam nekik, hogy embereket láttam a tűz-tóban, és hogy csak a Keresztények tudják az igazat, őseink és jómagunk be voltunk csapva évezredekig! Mondtam nekik, hogy minden, amiben mi hiszünk a hazugság. Az emberek meg voltak döbbenve, mert tudták, hogy mennyire lelkes tanítója voltam Buddhának, szerzetes koromban.
Myanmarban amikor valaki meghal, az illető nevét és korát ráírják a koporsóra. Amikor egy szerzetes hal meg, a szerzetes nevét, korát és szerzetben eltöltött éveinek számát írják rá. Már el is könyveltek engem, mint holtat, de látjátok, hogy élek!

Epilógus
Azóta, hogy átélte a 'Pál, aki visszajött az életbe' történetet, Urunk Jézus Krisztusnak hű tanúságtevőjévé vált. A burmai papok elmondták, hogy hatására szerzetesek százai váltak Krisztus követőjévé. Az ő tanúságtétele nyilvánvalóan rendíthetetlen. Azok az emberek, akiknek nem csak egyedül Jézuson keresztül vezet az út a Mennyek országába, sértőnek találják a tanúságtételt. A nagy külső ellenállás ellenére, számára oly eleven volt a megtapasztalása, hogy egy pillanatra sem hátrál meg. Sok évig volt buddhista szerzetes, a tanítások hű követője és feltámadása után azonnal megvallotta az evangéliumot, és arra buzdította a többi szerzetest, hogy hagyják el a hamis isteneket, és teljes szívükből kövessék Jézus Krisztust. Betegsége és halála előtt nem tudott semmit a kereszténységről. Minden, amit akkor tudott meg, amíg három napig halott volt, új volt a számára.
Ezt az embert korunk Lázárának is nevezhetjük, ő igyekszik minél több emberhez eljuttatni üzenetét. Audio és videó kazettákon is megjelenik és beszél élményéről. A rendőrség és a buddhista hatóságok Myanmarban mindent elkövettek, hogy elkobozzák ezeket kazettákat. Ezt a tanúságtételt az egyik kazettáról fordítottuk. Azt mondták nekünk, hogy elég veszélyes dolog, ha egy Myanmar-i állampolgárnál megtalálnak egy ilyen kazettát.
Bátor tanúságtétele miatt börtönbe került, de a hatóságok itt se tudták elhallgattatni. Szabadulása után folytatta a nyílt beszédet, mindenhol elmondta, hogy mit látott és hallott. Jelenleg nem lehet tudni, hol van. Egy burmai ember szerint börtönben van, és lehet, hogy megölték. Egy másik informátor azt mondta, hogy kiszabadult a börtönből és folytatja tevékenységét.

A fordítás az alábbi alapján történt:
Asian Minorities Outreach
P.O.Box 901
Palestine, TX 75802
U.S.A.
E-Mail: szerzetes Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Website: http://www.antioch.com.sg/mission/asianmo

Szabadulásom az okkultizmusból - tanúságtétel

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók
Megjelent: 2010. július 21. szerda

V. Lilla

Gyerekkoromban mindig féltem: féltem a sötéttől, az éjszakai ismeretlen, mégis rettegetten ismerős hangoktól, az egyedülléttől, a magánytól, a rossz álmoktól, melyek súrolták a valóság határát, olykor túlságosan is valósak voltak.

 

Vittek pszichológushoz, aki csak ennyit mondott: „Kérem szépen, a gyereknek túl élénk a fantáziája…” És senki nem hitt nekem…
Teltek-múltak az évek, felnőttem. A félelem megmaradt, maradt a sötétség, és maradtak a rossz álmok. Közben elsőáldozó lettem, bérmálkoztam, jártam hittanra, próbáltam katolikus közösségekhez csapódni: de nem ment. Hiányzott az egymás iránti szeretet, az öröm és lángolás, Istenben való boldogság, és az új testvérek felé irányuló feltétlen elfogadás! Sokszor mondták: „Ki kell érdemelni, hogy közénk tartozz…” És én újra csak próbálkoztam: máshol, másokkal. De ugyanezt láttam.
’94-ben megbetegedtem, gyógyíthatatlannak mondták az állapotom: „Ezzel együtt kell élnie…”És követte rengeteg tortúra, fájdalom, kórház, magántanulóság, iskolaváltások, megaláztatás, súlyos depresszió, öngyűlölet és önpusztítás… És akkor elég volt! Megharagudtam az egyházra, és az „ő Istenére”, aki elhagyott. Megharagudtam a családomra, a szüleimre, a régi közösségekre. Gyűlöltem mindent, az egész világot, lázadtam minden ellen, ami a múlthoz kötött. Elkezdtem keresni. Nem tudtam, mit, de éreztem, hogy valahol lennie kell igazi, mindent átható, egyetemes szeretetnek… elrejtve talán, valahol, léteznie kell egy igaz Istennek. Belemerültem az okkultizmusba. Sok mindent kipróbáltam, kerestem az utam, de sehol nem éreztem az igazságot, őszinteséget... 2000-ben elkezdtem Hatha-jógázni, abbahagytam a húsevést- amire azóta sem szoktam még vissza-, észrevétlenül átalakult az életem. Utána jöttek a meditációs csoportok, a rádzsa jóga, füstölők tömege, aromaterápia, gyógyfüvek, természetgyógyászat, kristálygyógyítás, színterápia, csakraterápia, homeopátia, agykontroll, reiki „mesteri fokon”, energiagyakorlatok, légzésterápia, feng-shui, asztrológia, fehér mágia, tarott kártyajóslás- sokan jöttek hozzám tanácsért-, parapszichológia, keleti vallások, Buddha, Krishna, Shiva, hinduizmus, India, és végül: Sai Baba. És a szobám szép lassan kezdett egy indiai szertartás-odúvá válni: fojtogatóan erős füstölő szag, éjjel-nappal indiai zene, a falak teli indiai istenségek képeivel, keleti szimbólumokkal, feng-shui jelekkel – soknak még most sem tudom a jelentését -, indiai szobrokkal, szélcsengőkkel, kristályokkal, jóskártyákkal, zsákszámra okkult könyvekkel, kendőkkel… És lassan elfordultam a barátaimtól, elvadultam a családomtól, elköltöztem otthonról. Új családom lett – okkult közösségben -,s már nem akartam emberek közé menni, vágytam a hosszú évek óta rettegett magányra, egyedüllétre, és Indiára. Semmi nem érdekelt, csak, hogy mehessek, el innen, az ismeretlenbe, minél messzebbre, Sai Babához, egy kis indiai falu ashramjába… Abbahagytam a főiskolát, elzárkóztam a párkapcsolatnak még a gondolatától is, nem akartam már családot, gyerekeket, csak egy szép halált…
Sok volt bennem a feszültség, de lassan az is elmúlt. Maradt a melankólia, India, bódultság, és lassú haldoklás. Közben annyira súlyos állapotba került a betegségem, hogy 2004. nov.5-én megoperáltak. Életmentő műtét volt, nem sokon múlt… És akkor, ott, az intenzív osztályon, amikor már semmim nem maradt, semmi nem volt, amibe belekapaszkodhattam volna, egyszer csak megváltozott minden. Megéreztem a szívemben a szeretetet. A végtelen, kiapadhatatlan nyugalmat és szeretetet, amit mindig is kerestem. Nem volt semmim, mégis mindent megkaptam, amire szükségem volt. Elvesztettem az életem, de újat kaptam helyette. Megtaláltam Istent, bár nem volt neve, rátaláltam a szívemben örökké égő, óvó szeretetére, mely annyi éven át hívogatott, vezetett a sötétségben. Ennek ellenére Indiába még mindig menni akartam. Nem tudtam miért, csak éreztem, valami vonz a messzeségbe, erősebben, mint valaha. Nyáron jött egy hirtelen lehetőség, pedig még fel sem épültem teljesen… 3 napom volt rá, hogy megvegyem Indiába kedvezményesen a repülőjegyem. Egy csoporttal készültem utazni, akik Sai Baba egyik magyar szervezetének tagjai. A kint tartózkodás 6 hétre volt tervezve, 2006.jan.2-i indulással, de én tudtam, hogy ha egyszer kijutok, soha többé nem fogom viszont látni az otthonom. Mégis menni akartam, mert valami eszeveszett erővel húzott. Attól kezdve éjjel-nappal csak az utazást terveztem. Listákat készítettem, költségvetést. Mindent alárendeltem a tervnek Nem érdekelt mások véleménye, aggodalmai, kinevettem őket, s mindenkinek folyton csak az utazásomról beszéltem. Teljesen a rabjává váltam. Egyre gyorsabban teltek a napok, hónapok... És egyszer csak, hirtelen rossz érzésem támadt: éreztem, hogy a vesztembe rohanok. Oltások nélkül, éppen felépülve egy súlyos műtét után, állandó diétára fogva nekivágtam volna a teljes ismeretlenségnek, a fertőzésekkel teli mocsoknak. Eltelt néhány hét, de a rossz érzés nem szűnt meg, sőt, egyre erősödött. És erősödtek lelkemben a harcok is: menjek, ne menjek? Hiszen évek óta ez minden álmom: India, a mesék országa… De egy láthatatlan erő nem engedett. Ez az erő hatalmasabb volt a mesék vonzásánál, hatalmasabb mindennél, amit azelőtt tapasztaltam. Egyik reggel látomásom volt: láttam Sai Babát, előtte a hajbókoló, fehér ruhákba öltözött tömeget. Olyan volt, mint egy színpadí jelenet. De Isten megmutatta, hogy mi rejtőzködik a kulisszák mögött: mintha elvágták volna a képet a felénél, Sai Baba mögött hatalmas lángtengert, és semmihez sem hasonlítható sötétséget láttam. És éreztem a gonoszt, éreztem tomboló, vad dühét, csalogató ármányát. És akkor már mindent értettem. Rettenetesen megijedtem! Írtam az utazási irodának, és 3 napon belül a kezemben volt a jegy ára. De a neheze csak akkor kezdődött. Mert a gonosz nem engedi el egykönnyen a lelket, akit már majdnem megkaparintott. Összeszedtem minden képet egykori gurumról, széttéptem és kidobtam a szemétbe. De az emléke egyre jobban fojtogatott. Pár hét múlva részt vettem egy 3 napos lelkigyakorlaton (Fülöp kurzus). És ott Isten megmutatta nekem, hogy ő volt a fénysugár, aki átvezetett a sötétségen, ő az Atya, aki évek óta beszélt hozzám, én mégsem ismertem fel a hangját. Amikor este hazaértem a kurzusról, nekiestem a szobámnak, és mindent, ami a múltamhoz kötött, darabokra törtem. Nem volt kegyelem: széttörtem az indiai cd-imet, a szobrokat, képeket, füstölőket, darabokra szaggattam az okkult könyveket, szimbólumokat, a féltve őrzött tarott jóskártyáimat és kristályaimat, indiai csillogó-villogó ékszereimet, ágyterítőket és mindent, ami eddig elvakított. Hosszú órákig harcoltam szellemeimmel, míg végül sikerült mindent bezsákolni. Hét nagy zsák szemét lett egykori belőlem, s mindenből, amit magamnak hittem. Ennyi volt egy élet, s ennyi a halála.
S hogy mi maradt utána? Fojtogató üresség, és füstölő szag, mely évek alatt már a lelkembe, és mindenembe beleivódott. És akkor kezdődtek az éjszakai rettegés órái. Az ördög magának követelt, és hadjáratot indított. Hetekig nem tudtam aludni. Minden éjjel 2-3 óra körül valami felébresztett, és nem engedett. Újra hallottam a hangokat, láttam a fekete árnyakat. Nemcsak éjjel, nappal is. Ott voltak a munkahelyemen, az utcán, az otthonomban. Sai Baba minden éjjel ott állt az ágyam mellett, egyre közelebb jött. Időnként fojtogatott is, kínozta a testem és lelkem. És én rettegtem. Nem tudtam, mibe kapaszkodjak. Gyökértelen lettem. Eldobtam mindent Istenért, miért hagyott mégis szenvedni? Pedig Ő velem volt akkor is. Jézus vigyázott rám, és beszélt hozzám. Azt mondta, nem szabad félnem, mert ő mindig és minden pillanatban velem van, fogja a kezem, nem hagy elveszni. Heteken át kért, hogy bízzam rá az életem, adjam át neki minden félelmem és fájdalmam, s ő elhordozza helyettem. Szeretete szívemben élt, s ez a szeretet mindennél hatalmasabb. Azt mondta, a fényéből elég egy szikra, s a sötétség elpusztul örökre. És akkor, amikor újra megbetegedtem, kialvatlan kétségbeesésemben, hánykolódó, zakatoló lélekkel, a teljes összeomlás szélén, végre megtettem azt, amit már régen kellett volna, mert éreztem, hogy egyedül nem megy. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy Sai Baba fojtogat. Nem kaptam levegőt, rettenetesen fájt a torkom, a mellkasom összeszorult. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam kiabálni sem. Éreztem, hogy elszáll minden erőm, képtelen voltam tovább küzdeni ellene. Feladtam mindent, és végre, annyi szerető bíztatás után, teljes szívből rábíztam az életem Jézusra. A torkom fájt még egy hétig, de lassan, finoman, elkezdett oszlani a sötétség. Lépésről lépésre megtanított rá, hogyan győzhetem le az ördög minden mesterkedését, meggyógyított újra, fokozatosan elvette félelmeimet, s visszaadta a hitem: Őbenne. Azt mondta, azért engedte mindezt megtörténni, mert meg kellett tapasztalnom a gonosz erejét. Át kellett mennem a megpróbáltatásokon, hogy méltó lehessek hozzá, méltó a bizalmára, s hogy tanúságot tegyek végtelen szeretetéről és irgalmáról szerte a világban. Azt mondta, legkedvesebb gyermeke vagyok, mert neki mindenki a legkedvesebb. És velem van azóta is. A szívemben él, s Én az ő szívében. Minden nap beszél hozzám, tanít szeretetre, megbocsátásra, és békességre. Azt kérte, tegyek róla tanúságot mindig és mindenhol: megtettem.

Bp., 2006. január 31.