Sípos (S) Gyula: Találkozásom a Szeretetlánggal

Kategória: Szeretetláng Megjelent: 2021. március 12. péntek

1990-ben tértem meg Istenhez Budapesten, egy kis katolikus karizmatikus közösségben – 25 éves voltam ekkor -, és szinte tudtomon kívül hamarosan kapcsolatban kerültem a Szeretetlánggal is. A Ferenciek terei egyik karizmatikus szentmise után egy néni állt kint a folyosón, és egy kis imalapot osztogatott mindenkinek. Az ima nagyon tetszett, onnantól kezdve minden nap imádkoztam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy az a Szeretetláng lelki naplóban szereplő egyesülés imája:

Drága Jézusom!
Add, hogy lábunk együtt járjon,
kezünk együtt gyűjtsön,
szívünk együtt dobbanjon,
bensőnk együtt érezzen,
elménk gondolata egy legyen,
fülünk együtt figyeljen a csöndességre,
szemünk egymásba nézzen és összeforrjon,
ajkunk együtt könyörögjön az Örök Atyához irgalomért!
Ámen.
1991. tavaszán Törökbálintra kerültünk friss házasként, és itt hamarosan megismerkedtem Hámori Ali bácsival és Angyi nénivel és az is kiderült, hogy náluk hunyt el 1985-ben Kindelmanné Erzsébet asszony, a Szeretetláng lelki napló lejegyzője. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Kezdtem hozzájuk eljárni és kaptam egy lelki naplót is, hogy azt olvassam. Megvallom őszintén, mint a közösségük, mind a lelki napló több kihívással és problémával szembesített, amit fel kellett dolgoznom.
A napló olvasását többször is félbe hagytam. Fiatal, lelkes férfiként, de még nagyon éretlen keresztényként nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, ahogy a napló a szenvedést dicséri, ajánlja, s ahogy Erzsébet asszony ezt a szenvedést magához öleli. Visszariadtam ettől, hiszen én épp az ellenkezőjét éltem, Istennel és feleségemmel is az első szerelemben…
Bár megértettem s elfogadtam azt is, hogy Erzsébet asszony küldetést kapott, de azt a szigorú életrendet, amit kívánt tőle az Úr, nehezen emésztettem meg. Pedig akkor már tartottam a medjugorjei szerdai és pénteki böjtöt, lenyűgöztek a szentek önmegtagadásai, gyakoroltam is amit tudtam, és mégis, ez túl soknak tűnt. Nem értettem még, hogy a nagy hivatások nagy harcokkal járnak, ahogy ezt a napló tükrözi is…
Letettem a naplót, aztán felvettem, újra letettem és újra felvettem,  mert elengedni nem tudtam. De hasonlóképp voltam Angyi néniék közösségével is. Én megszoktam a karizmatikus megújulás rövid, szabad imáit, az énekeket, itt meg az asszonyok leültek, és két-három órát imádkoztak „egy levegővel”, folyamatosan, rózsafüzért, litániákat – ez nekem nagyon sok volt, alig bírtam. Ha nem lettek volna olyan kedves, szerető szívű emberek, bizony örökre elmaradtam volna tőlük!
Ennél is többet jelentett azonban akkor nekem az az alázatosság, amivel elfogadtak engem és a véleményemet is. Az egyik ilyen az Oltáriszentséghez kapcsolódott.
Amikor Angyi néniék az élete utolsó heteiben Erzsébet asszonyt ápolták, Izeli János atya átjárt hozzájuk, és minden nap megáldoztatta őket. Ez 1985-ben volt, s azóta ott maradt az Oltáriszentség náluk, a vitrines szekrényben szentképekkel félig-meddig takartan. Ott imádkoztunk mi is. Én azonban azt gondoltam, hogy nem helyes így titokban, engedély nélkül a lakásban tartani, hanem mondjuk ezt el a plébános atyának, és kérjük az ő véleményét (ami elég egyértelmű volt, hiszen nem lehet magánlakásban így Oltáriszentséget őrizni). Angyi néniék alázatosságát mutatja, hogy elfogadták tőlem ezt (hetven éves buzgó, keresztény emberek a huszonéves nyikhajtól). Így megszűnt náluk az Eucharisztia folyamatos jelenléte – viszont a plébános atya megengedte, hogy minden kedden elhozhassam az Oltáriszentséget hozzájuk szentségimádásra, majd vissza is vittem. Így ment ez éveken keresztül, aminek az lett a gyümölcse, hogy elkezdődött egy mélyebb beintegrálódás az egyházközségbe, aminek később nagy jelentősége lett.
Akkoriban Szeretetláng lelki mozgalomról még nem lehetett beszélni, hanem voltak buzgó szeretetlángos emberek, csoportok, akik összejöttek, imádkoztak – és közben adogatták egymásnak az újabbnál újabb üzeneteket, magánkinyilatkoztatásokat is, tele mindenféle zavarosságokkal. (Ingyenes újságunkban elég sokat foglalkoztunk is a magánkinyilatkoztatások megkülönböztetésével, a hamis próféciák jellemzőivel, segítve a mozgalom tisztulását, s közben nem kevés ellenséget is szerezve…)
Ilyen körülmények között a Szeretetláng hivatalos elfogadásáról szó sem lehetett. Azt gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább. Hivatalosan felvettük a kapcsolatot Takács Nándor püspök atyával, több levelet is írtunk neki, és személyesen is találkoztunk. Tájékoztattuk őt a munkánkról, biztosítottuk egyházhűségünkről és szeretetünkről. Közben Erzsébet asszony halálának 10. évfordulóján felavattuk a Szeretetláng szobrot, s amikor püspök atya Törökbálinton járt bérmálni, elmondtuk neki, hogy tervezzük a Szeretetláng kápolna felépítését. Ő tájékozódott, s gondolom, hogy a plébános atya se mondhatott rosszakat rólunk – akkor már évek óta mentünk keddenként az Oltáriszentségért, meggyőződhetett kitartásunkról és hűségünkről -, mert szóban engedélyezte és áldását adta a kápolna építésére.
A kápolna felépülése után ott folytatódtak a heti összejövetelek és minden hónap utolsó szombatján lelki napot tartottunk. Itt merült fel az első országos találkozó megszervezésének a gondolata is, ide hívtuk össze a szervezőket… a többi már történelem. Angyi néni alázatosságát mutatja, hogy bár nagyon sok munkát, imát, szervezést, levelezést fektetett ezekbe, amiért soha nem kapta meg az elismerést (sőt félre lökték, kárhoztatták, akiket segített, azok nyilvánosan megtagadták), ezt soha senkinek fel nem rótta, épp ellenkezőleg!
Ilyen életpéldák mellett az én szívemben is egyre mélyebb gyökeret vert a Szeretetláng. Hittem és hiszem, hogy a Szűzanya Szeplőtelen Szívének Szeretetlángja valóban Jézus Krisztus, azon a lelki módon, ahogy a Szűzanya, a tökéletes krisztushordozó, élő tabernákulum nekünk átadja. Látom, ahogy a lelki naplóban leírt próféciák beteljesednek, és megélem a saját életemben is, ahogy ez a „szelíd láng” engem is formál, tisztít, krisztusibbá tesz. (Sajnos sokkal lassabban, mint ahogy lehetne, de ez csak az én rossz természetem miatt van így…)
II. János Pál pápa mintájára – aki azt mondta, hogy az Egyház két tüdővel lélegzik, a Kelet és a Nyugat egyházaival -, vallom, hogy én is két tüdővel lélegzem: a karizmatikus megújulással és a Szeretetláng lelki mozgalommal - együtt, és egymást erősítve az egyházközségi életben éppúgy, mint a misszióban vagy épp a családi, közösségi életemben.
Az Isten jó! Ez a legfontosabb tudnivaló. Mi pedig legyünk élő szeretetlánggá, lobbanjon fel bennünk a tökéletes Isten- és emberszeretet tüze még hatalmasabban, Isten dicsőségére és az emberek javára!
Hogy hazánk és az egész világ a Szeretet földje legyen…
2021. március 12., M.I.N.D.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés