Szeretet-történetek - A műtét előtti egy órát végig nevettük…

Kategória: Szeretet történetek Megjelent: 2012. május 01. kedd

A m?tét el?tti egy órát végig nevettük a régi történetkéinken. Annyira felvidámodott, hogy mosolyogva ment neki a m?tétnek. Az ajtóig kísértem és fogtam a kezét. Amikor az átfektet?be gurították akkor annyit mondtam, hogy nem meghalni küldöm, hanem élni. Akkor már láttam, hogy már csak mint az egyik lehet?ség van a gondolatai között a halál, és nem mint az egyetlen út. Az, hogy fontos az élni akarás jól tudom – ezért kitartottam. Amikor viszont bevitték, összetörtem. Zokogtam a kórház kertjében a bezárt kápolna lépcs?jén. Láttam a szívét dobogni és vigyáztam rá, hogy dobogjon. Nekünk kett?nknek egy lelkünk van és ezt el is mondtam neki.

Nagyanyám jött. Már korábban is járt "nálunk". Szombat reggel még otthon állt apám agyánál. Valamiféle angyal volt. Nem láttam tisztán csak valamit éreztem, hogy ott van. Azt a biztonságot, amit csak mellette éreztem, amikor gyerek voltam. Ott volt! Tudom, hogy ott volt. Apámnak elmondtam, hogy a mamám eljött érte, de én szeretném, ha még maradna. Ekkor egyezett bele, hogy kihívjam az orvost. Azután a mamám megint eljött. Eljött a hetedik fiáért, ahogy elment mindegyikért. Tudtam, hogy a hat testvér varja a hetediket. Nem a 96 éves öreg néni volt, mint halálakor, hanem akinek volt egy János nevű ötéves fia Tiszavárkonyon - ekkor már nem a kertben voltam, hanem valahogy visszajutottam a műtőhöz vezető folyosóra. Egyetlen mondat volt a fülemben amit monotonon újra meg újra ismételgettem.
 
„Őrzöm a meleg szívedet.”
 
Őrt álltam. Tűzfal voltam, amelyen keresztül senki se mehetett be a lelkéért. Egy lelkünk van nekem meg apámnak. Be nem ment senki, de a várkonyi mamám vele együtt bent volt. Kézenfogva vezette a fiát ki a műtőből. Ránéztem arra a kisfiúra, aki hozzám szaladt és akinek megsimogattam a fejét. Nem szólt csak nézett. Apám volt az az ötéves forma kisfiú. Nagymama megállt és várta, ahogy az anyák várják, hogy fiaik, akik ismerőshöz szaladnak, visszafussanak hozzájuk. Büszkeség volt a szemében, ahogy fiát nézte. A halál éppen úgy mosolyog, mint az anya a fájdalommal megszült  gyermekére. Hang szólt belőlem:
- Hát elmész? Hiszen annyi mindent meg kell még beszélnünk. Versek, amiket még nem tanultam meg tőled. Azok a történetek, amiket még nem mondtál el. Hiszen még a műtőbe menet is meséltél. Nem vagyok kész rá, hogy elengedjelek.
Egyetlen mondat mely monotonon ismétlődött a fülemben, amelyet már fél órája mormogtam: 
-Őrzöm a meleg szívedet.
 
Őr voltam aki senkit se engedett ki a műtőből. Tűzfal, amely őrt állt egy idős emberért, akinek annyi élniakarása volt, hogy hazajött a frontról, hazajött a hadifogolytáborból. Megköszöntem neki, hogy az apám volt. Elbúcsúztam tőle és akkor mamám megfordult és lassan visszaballagott a kisfiúval a műtő felé. Balra néztem - nővérem volt balomon. Jobbra néztem - unokahúgom hajtotta a fejét  jobb vállamra. Nem voltak ott fizikailag,  de mégis ott ültek fejüket a vállamra hajtva. Vigyáztam rájuk. Őrt álltam, nehogy elkeseredettségük beléphessen a műtőbe.
Futottam.  Rohantam el a folyosóról. El az épületből. Fel, fel, fel, a tetőre - de csak a kitolt üres ágyáig jutottam a sebészeten. Túl nagy volt az űr. Kettesével szedtem a lépcsőt visszafelé és beleszaladtam a sebészbe. MÁR KINT VAN?! ÚRISTEN - MÁR VÉGE? Hiszen csak most tolták be!
Eléálltam.
- Túlélte?
- Hát persze - szólt a válasz. (Két kézzel fogtam meg a vállát, amitől megijedt de engem nem érdekelt.)
Rohantam, futottam a kihalt folyósokon keresztül, hogy ott legyek, amikor kitolják a műtőből. Álltam orromat az ajtó kerek hajóablakra nyomva, hogy lássam, amikor jön. Hiszen olyan régen volt, hogy egy orvos azt mondta nekem: sikerült.
Nem a magány és a szomorúság jött utána. Már a telefon a fülemen volt, hogy Ildi tudja, meg anyu meg mindenki a világon. A nővérkék, a fák a madarak, a fű a kertben, a bezárt kápolnaajtó és a fecskék, akik fészket raktak a temető kápolnájának bejáratába. A kórtermek, a felhők, a Zagyva gátja, ahol megtanultam, hogy a szöcske meg a pók nem fog harcolni egymással csak azért mert én azt szeretném, hogy gladiátorként küzdjenek.
Álltam az ablak előtt fülemen a telefonnal, amikor két nagyon mosolygós ember jött kifelé a műtőből. Többen is voltak de kettő szinte nevetett Az egyik apám volt, akit éppen áttettek a tolható ágyára, a másik az altatóorvosnő, aki az ablakon túl engem nézett. Nevetett a szemembe. És én akkor körbevigyorogtam az egész világot. A nevetés elfutott olyan messze, hogy ha egyet lép akkor már nem is nyugaton találja magát hanem keleten. Az orvosnő velem nevetett. Felszabadult, vidám nevetés volt. Hol engem, hol a mosolygó apámat nézte. Látszott rajta, hogy megköszöni ezt a mosolyt amelyben én őt szentté avattam. Három nagyon boldog ember volt ott meg két ápoló, akik a dolgukat végezték.
 
Apámat végre kitoltak a folyosóra. A telefonom folyamatosan a fülemen volt és unokahúgom azonnal kérte a nagyapját. Két szót se hagyott szólnom apámhoz. Úgy kellett elküldenem már, mert apám mégiscsak most volt frissen műtve és nem jó ilyenkor a fülére nyomni telefont. (Meg mondta is az ápoló aki kísérte.) Akkor végre én is szólhattam apámhoz. Annyi tudtam csak mondani:   - TÚLÉLTED!
 
Apám rám nézett és csak annyit kérdezett meglepődve, hitetlenkedve, felébredve a nagy vidámságából:   Hát már meg is volt a műtét?

Szegénykém a nagy sokadalomban azt se vette észre, hogy elaltatták és megműtötték. Csak a nevetésre meg a vigadalomra gondolt. Úgy beszélgetett vidáman Cincivel, hogy azt se tudta, hogy már túl van a műtéten. Ö lelkében még vidáman készült a műtétre és azt hitte, hogy csak most indult a műtőbe. Akko,r abban a pillanatban fogta fel, hogy megvolt. Addig csak vidám volt de akkor hirtelen boldog lett. Így mondta:
- 85 évesen! Aritmiás szívvel! - Ingatta a fejét, legyintett, és akkor, abban a pillanatban leszakadt róla a félelem. Fogni lehetett a boldogságot. Lélegezni lehetett a boldogságot. Még nevettünk egyet együtt majd elindultam és mentem, mentem, mentem bele az alkonyodó városba. Kézen fogva járt velem a fáradság. Végtelen fáradtság - de boldog voltam.

Garamszegi László

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés