Szeretet-történetek. - Angyi néni, Ali bácsi

Kategória: Szeretet történetek Megjelent: 2012. április 23. hétfő

Hámori Ali bácsit és feleségét, Angyi nénit sokan ismerhették Törökbálinton, de amit most én fogok írni róluk – szerelmi történet! -, azt kevesen tudják. Sokan ismerhették őket a múltban is, hiszen Ali bácsi a tanácsnál dolgozott, és közben évtizedekig kántorizált Pelsőczy atya oldalán. Angyi néni pedig Angyalka óvónéni volt nyugdíjazásáig.

Hét gyerekük itt koptatta az iskolapadokat, unokája alapította a Napsütöde pékséget udvarukban, a Dózsa György utcában. De itt található a Szeretetláng kápolna is, mert náluk töltötte halála előtti utolsó időszakát Erzsébet asszony, a Szeretetláng lelkinapló írója. (E lelkiségi mozgalom azóta világszerte elterjedt, Mexikóból, Dél Koreából, és a világ számos országából érkeznek ide zarándokok, hogy tiszteletüket tegyék a kápolnánál és együtt imádkozzanak az itteni hívekkel.)
Ismerhetik Ali bácsi kerékpáros zsonglőrmutatványát is. Ugyanis ő még akkor is, amikor már látóképessége lecsökkent, kerékpárral járt ügyeit intézni. Ha láttak egy idős férfit délcegen ülve – a tartás nem véletlen, még visszatérünk rá -, az út közepén kerékpározni, hát ő volt az. Talán látták azt a két izzadó angyalt is, akik jobb és bal felől óvták és vigyázták útját. Addig történhetett mindez, amíg egyszer szembejött Say doktornő az autójával. Ő ugyanis pontosan tudta, hogy mennyire lát – helyesebben nem lát – Ali bácsi, de az angyalokról nem volt informálva. Így aztán örökre eltanácsolta őt a biciklizéstől...
Ugyanilyen délceg tartással lovagolt be valamikor, a háború idején Ali bácsi egy felvidéki kis faluba, a bevonuló magyar csapatokkal. És mivel a zenéhez értő  tiszt volt, megkérte a falu kántorát, hadd szolgálhasson ő is a templomban. Addig-addig ment a barátkozás, hogy végül a kántor úr meghívta a fess hadnagy urat magukhoz ebédre. Ezzel aztán parazsat is gyűjtött a fejére!
Merthogy a kántor úr lánya volt Angyi néni – akkor még csak Angéla, csinos fiatal lányka, aki ki nem álhatta a csúnya beszédű, köpködő és goromba katonákat. Nemhogy a házba beengedni egyet is! Na de, a dolog megtörtént, fogadni kellett a katona urat. Aztán - ki tudja miért? -, úgy alakult, hogy a hadnagy úr rendszeres látogatója lett a kántortanító házának. Addig, addig, hogy amikor két hónap múlva tovább vonult a front, Angyi néni kijelentette, hogy az már csak vele együtt – és Ali bácsival, mint a férjével -, mehet tovább! Bár a mostani fiatalok volnának ilyen bátrak és kitartóak! Éppoly tartós és boldog házasságuk lehetne, mint nekik, akik a háborús viszonyok között, teljes bizonytalanságban merték vállalni az örök igen kimondását.
A házas tiszt uraknak ekhós szekér járt, oda költözött a friss menyecske, s indult az urával tovább. A háború vége osztrák földön érte őket. Akkor már Angyi néni szíve alatt hordta első gyermeküket. Mondták nekik, hogy mehetnek nyugat felé, vagy haza. Ez utóbbit választották. Akkor figyelmeztették őket, hogy ne tegyék, mert ha a szovjet megszállási övezetbe érnek, Ali bácsit rögtön elviszik fogságba, az ekhós szekeret elveszik, Angyi néni meg mehet Isten hírével, ahogy tud – már ha megússza ennyivel. De ők akkor is hazafelé akartak jönni. Úgy is történt, s lett mindaz, amit előre megmondtak nekik. Ali bácsit elvitték, a lovakat elvitték, Angyi néni mehetett, ahogy tudott, hazáig. Ott aztán várta az újabb kitelepítés, hogy végül itt, Törökbálinton várhassa férjét.
Keserves évek voltak, egyedül. A baba meghalt, Ali bácsiról semmi hír. Már eltelt három év, a negyedik is… gyérültek a listák a hazaengedettek nevével. „Nem jön már a te urad” – mondták -, „ne várd tovább”. De Angyi néni várt, és nem adta fel a reményt. Végül a néhány hónap együttlét és öt év elszakítottság után ’50-ben érkezett haza Ali bácsi betegen, legyengült állapotban. Hogy pedig mi a szerelem ereje, az csak ezután derült ki. A megszülető hét gyerek, a küzdelmes évek egészen a gyémántlakodalomig és azon túl megmutatták, milyen lélek lakozik az immár bottal járó, de egymást máig támogató idős házaspárban. Valóban szerelmes, szent lélek ez. Bárcsak a miénk is ilyen lehetne!


Sípos (S) Gyula

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés