Lakoma (Mk 2, 15)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Lévi házában asztalhoz telepedett. Sok vámos és bûnös is ott ült együtt Jézussal és tanítványaival az asztalnál. Sokan voltak.” (Mk 2, 15)

 

Jézus szerette a közös együttléteket az asztal mellett. Els? csodáját egy lakodalmon tette, ahol a három napja mulató társaságnak még túláradó b?séggel nyújtotta a borrá változtatott vizet. Többször kifejezetten kezdeményez?en lépett fel, így például Zákeusnál, akit a fáról szólított le: „ma nálad vacsorázom”. Ezzel a mondattal kezd?dött egy másik vámos életében az Örömhír beteljesedése – a Megváltó belépett a házamba, engem (a b?nöst) választott ki, aki ezt semmivel sem érdemeltem ki…
Hogy jelen esetben ki volt a kezdeményez?, Máté vagy Jézus, nem szerepel a leírásban, talán már nincs is jelent?sége. Hiszen Jézus már kezdeményezett – meghívta Lévit a követésére. A vámos pedig erre úgy reagált, hogy beengedte az Isten fiát a saját életébe. S?t, talán büszkélkedett is vele, hogy Jézus épp hozzá ment be vacsorázni. Bárcsak mi, akik az Úr asztaláról eszünk minden nap, büszkélkednénk ezzel!
„Sokan voltak.” Válogatott társaság – Lévi válogatott társasága. B?nösök, vámosok, de olyanok, akik már nem csak az ételt és az italt szomjúhozták, hanem az örök ételt és örök italt, az örök életet is.
Jézus tudatosan választja ezeket az oldott és nyitott alkalmakat. Lehet?séget lát benne, hogy formalitásoktól mentesen, szabadon beszélhessen velük. Nem ítélkezik, hanem ismerkedik. Jelenléte, amellyel teljes közösséget vállal velük, már önmagában is felszabadító és gyógyító hatású. Hiszen milyen nagyszer? lehetett érezni: itt ülhetek (ide d?lhetek) a mesterrel egy asztalhoz! Szinte mintha a Szentírás szavai válnának valóra: Isten és ember egy asztalhoz ül – és senki nem vádol senkit, s?t szabadon kérdezhetek, nevethetek, sírhatok… Nincs ítélet, ítélkezés, és ? is azt szereti amit én és én is azt amit ?…
Ez a lakoma a mennyek országának el?képe és el?íze. Benne van a találkozás és az együttlét öröme és szabadsága. Az osztozás öröme, amely folytatódik az Apostolok cselekedeteiben és az Egyházban mindmáig, az oltár köré gy?ltek közös lakomájában is. Most is itt vagyunk, mert Jézus meghívott minket. Sokan vagyunk, vámosok és b?nösök vagyunk. Nem is azért ülünk itt, mert megérdemeljük, hanem mert Isten meghívott minket az ? országába, erre a mennyei lakomára.
A földi lakoma csak el?képe a mennyei lakomának. Bár megtanulnánk már itt a földön is így együtt lenni egymással! Akkor minden bizonnyal kikerülnénk a tisztítót?z kínjait és hallanánk a hangot: „Jól van, te h?séges, derék szolga. Mivel a kevésben h? voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” (Mt 25, 23) De ha ezt nem is hallhatjuk még, Jézus nem hagyott minket remény nélkül. Miel?tt ugyanis mindent beteljesített volna, beteljesítette az örök lakomát, amikor ezt mondta:  „De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.  Engem az él? Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyb?l alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” (Jn 6, 54-58)

Sípos (S) Gyula

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés