Elkülönítve (Mk 1, 12)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Ezután a Lélek azonnal elragadta ?t a pusztába.” (Mk 1, 12) Ez az elragadás – és elragadtatás -, ez az elkülönülés szükséges.

 

Tudjuk, hogy Jézus az „Isten Szentje”. A szent, megszentelt pedig azt jelenti, hogy, „Isten számára elkülönített, különválasztott”. Jézust a Lélek tökéletesen elválasztja a világtól, hogy ebben az elkülönültségben a Lélek erejében és világosságában elmélkedhesse át saját emberi természetét és ehhez kapcsolódó küldetését. Fontos itt a Lélek erejét említeni. A pusztai id? eltelte után Jézus már „a Lélek erejével visszatért Galileába”(Lk 4, 14). Ez az er? azonban nem volt „automatikusan” az Övé, ahhoz a pusztai elkülönültségben történtek nélkülözhetetlen fontosságúak voltak.
Meg kell értenünk, hogy Jézus egyszerre volt tökéletesen ember és tökéletesen Isten. Emberi természetében pedig ugyanazokkal a a képességekkel és ugyanolyan törékenységgel rendelkezett, mint bármely más ember. (Ezért maradtak apokrif mesék a gyermekkorában agyaggalambot él?vé változtató Jézusról szóló történetek. Jézus ugyanis nem tett csodákat gyermekkorában, bár „n?tt és er?södött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta”. (Lk. 2, 40) Tudjuk, hogy már tizenkét éves korában „akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein.” (Lk 2, 47) De csodát nem tett, mert a Lélek ereje ilyen módon nem volt vele – a csodatév? er?t csak a pusztában, kapta meg, mint a nyilvános m?ködéséhez szükséges eszközt.)
Szeretjük úgy elképzelni Jézust, mint aki mindent tudott, mindent látott és értett. Jézus azonban nem superman volt. S?t, ha ? nem harcolta volna meg a hit és bizalom jó harcát (is) gy?ztesen értünk, most mi sem tudnánk gy?ztesen megharcolni „a hit jó harcát”, hiszen az csak ?benne lehetséges!
Jézusnak tökéletesen emberi természete volt, ami azt (is) jelenti, – Pál apostol szavai szerint -, hogy „nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a b?nt?l azonban ment maradt.” (Zsid. 4, 15)
Mindannyiunk természetének van egy „árnyékos” oldala. Ide rejtjük önmagunk el?l is, amivel nem szeretnénk szembesülni. Itt gy?lnek elfojtásaink, indulataink, rejtegetett hibáink, erkölcstelennek gondolt vágyaink, stb. (Már Ádám és Éva is így rejt?zik el Isten és önmaguk el?l az édeni állapot összeomlása után. Mi pedig már ebbe születünk bele...) Csak nagyon ritkán engedjük meg Istennek is, hogy Lelke által bevilágítsa ezt a bennünk lév? sötétséget. Így aztán nem jutunk el a helyes önismeretre sem, ennek következtében pedig a rossz kiindulópontból rossz döntéseket hozunk. Istent sem ismerjük, mert – épp az árnyékos oldalunk miatt -, félreértjük ?t is, szándékait is. Fenyeget?nek érezzük ?t vagy követel?z?nek, vagy éppen szeretnénk nagyszakállú mikulásnak látni, aki mindent megenged és folyton ajándékot ad.
Jézus azonban egész életében megengedte az Atyának, hogy az átvilágítsa ?t. Ezért tudatában volt saját emberi természete gyengeségeinek. Értette az ?t ér? kísértések valódi természetét és feldolgozta azokat. Hamis béke helyett engedte a termékeny feszültséget, saját magát is keresztre feszítve, hogy el?ször önmagában gy?zelmet arathasson. (Így öleli át Assisi Szent Ferenc kés?bb a leprást, s vele együtt mindent, amit?l undorodott önmagában és környezetében.) Jézus azért tudta magához hívni kora társadalmának kirekesztettjeit – a pogányokat, a b?nösöket, a vérfolyásosokat, betegeket és ördöngösöket -, mert magából sem rekesztett ki semmit, hanem engedte, hogy Benne a Szentlélek mindent megszenteljen.
A vadállatok és angyalok itt lakoznak a szívünkben. Ugyanazok, akiket Jézus már legy?zött, megszelídített és munkatársaivá fogadott. ?benne lehetünk mi is a „Világosság fiai”, akikben immár nincs semmi sötétség. Jézus gy?zött a gazdagság és sikeresség kísértése fölött éppúgy, mint a vágyak zabolátlan világa fölött. Ezért nyugodtan leülhet a gazdagok lakomáihoz éppúgy, mint engedheti, hogy asszonyok kísérjék. Gy?ztes, szabad mind t?lük, mind a pletykáktól, amelyet jelenlétük okoz. Hiába jön a sátán, hogy felajánlja az „országot, a hatalmat és a dics?séget”, Jézus felismeri, ezek elfogadása hová vezetné emberségét – és nemet mond a pokolba vezet? „széles útra”. A „keskeny utat” választja, és küldetését átelmélkedve készül nyilvános m?ködésére…


Sípos (S) Gyula

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés