Amiről hallgat és amiről ír (Mk 1, 9-11)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. július 20. kedd

Márk rengeteget tud, mégis sok mindenről hallgat. (Pont ellenkezőleg, mint ahogy esetleg mi tennénk.)

 

Evangéliuma megírásakor Jézus Krisztus halála és feltámadása után vagyunk, 30-40 évvel. Az összegyűlt szóbeli hagyomány hatalmas. Az első tanúk már meghaltak – koruk és az üldözés következtében -, és akik még élnek, azok is szétszóródtak. Egyre erősebb az igény egy összefüggő irat megszerkesztésére – Márk pedig megteszi ezt, de sem a történelmi pontosságra, sem a csodás eseményekre nem helyez nagy súlyt. Jézus nyilvános működésének három évét is összevonja, és szinte mindent kihagy a történetből, ami nem szolgálja közvetlenül célját: Isten Fia megváltó művének bemutatását.
Nem foglalkozik különösebben a történelmi keretekkel. Lukács és Máté is igyekszik pontosan elhelyezni a történelemben is Jézust, kora szabályai szerint: kinek az ideje alatt és milyen események környezetében született, élt, stb. Lukács így ír: „Tiberius császár uralkodásának 15. esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, s Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániás pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.” (Lk 3, 1-2) Márk ezzel szemben ennyit mond: Jézus megkeresztelkedésének időpontjáról: „azokban a napokban”.
„Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és János megkeresztelte őt a Jordánban.” (Márk 1, 9) Mennyi mindenről beszélhetne még! Írhatna arról, hogy Jézus és János rokonok voltak. Arról is, hogy János nagyrabecsülte őt, hiszen ezt mondta neki (szó szerinti fordítás): „Nekem van szükségem, hogy te bemeríts engem és mégis te jössz hozzám?” (Mt 3,14) Mindezt nem azért mondta, mintha tudta volna, hogy Jézus a Messiás - azt ugyanis nem tudta -, hanem Jézus emberi nagysága miatt. Azt mondta ugyanis: „Én sem ismertem (hogy ki a Messiás), de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel.” (Jn 1, 31) Nem ír János későbbi tanúságtételéről és arról sem, hogy hogyan mutatta meg a Messiást az első tanítványoknak – talán még a pusztai negyven nap előtt. Még kevésbé beszél a pusztai kísértés részleteiről.
Megértjük az evangelistát, ha végiggondoljuk helyzetét. Ekkorra már feltűntek az alap nélküli csodás történetek Jézusról, azok a fantasztikus mesék, amelyeket az apokrifekben mi is olvashatunk. Megjelentek a „keresztény gnózis” első csírái is. Ennek követői Jézus életét és tetteit csak szimbólumoknak, valami ősi tudásba való beavatás lépcsőfokainak – végső soron az önmegváltás felé vezető útnak tekintették. Az okkult tanok hirdetői hatalmat vártak Krisztus tanától, mások andalító történeteket – mindkettő távol visz Jézus eredeti küldetésétől. Márk ezért újra és újra felidézi Jézus szavait, aki a démonoknak és a meggyógyított, megszabadított embereknek egyaránt megtiltotta, hogy (így) beszéljenek Róla.
Ha fontos, hogy miért hallgat Márk, még fontosabb, amiről és amiért beszél: „Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Mk 1, 10-11) Először Isten prófétája tett tanúságot a Fiúról, de most maga az Isten tesz tanúságot róla! Nem is akárhogyan, hanem azzal az igével, amely Izajásnál az Úr szolgájáról, a szenvedő szolgáról szóló első ének kezdete: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön.” (Iz. 42, 1-4) Csodálatos tanúságtétel a szeretett Fiú mellett és gyönyörű jellemrajza annak, akiben az Atyának kedve telik.
Az Atya tanúságtételével együtt megjelenik a Szentlélek, hogy „erővel és hatalommal” kenje fel Jézust, akinek küldetése véghezviteléhez van szüksége erre. És ha neki – bár Ő a Fiú – szüksége van a Szentlélek felkenésére, mennyivel inkább szükségünk van nekünk erre!
Az apostoli korban még „magától értetődő” volt a Lélek-keresztség, és az ezzel együtt járó karizmatikus megnyilvánulások: a nyelveken szólás, a prófétai szó. (Ez is kezd azonban halványulni.) Márk, aki Pál apostolnak és Péter apostolnak egyaránt munkatársa volt, látta mindezt és tisztában volt a Lélek-keresztség fontosságával. Mivel enélkül elképzelhetetlen az erőteljes hívő élet, újra és újra felhangzik a kérdés az Apostolok cselekedeteiben: „Vettétek-e már a Lelket?”
A harmadik tanúságtétel a Fiú mellett tehát a Szentlélek tanúságtétele, amely végigkíséri Jézust a kereszthalálig, ahol „kilehelte lelkét” – hogy rajta keresztül mi is részesülhessünk benne.


Sípos (S) Gyula

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés