A két üzenet (Mk 1, 3-8)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. július 20. kedd

Keresztelő János nem tesz egyetlen csodát sem – vagy amit akkor csodának tartottak -, mert nincs rá szükség. Isten olykor csodákkal igazolja azokat, akiket szolgálatra rendelt, hogy higgyenek bennük.

 

Ezt ígéri tanítványainak is, és ennek megvalósulását láthatjuk az Apostolok cselekedeteiben és azóta is az egyház életében.
János azonban „maga a csoda”, az évszázadok óta nem látott próféta. Üzenete nagyon egyszerű, de a Lélek erejével hatol az emberi szívekbe. Összesen két dolgot mond: jön a Messiás, és meg kell térnetek, hogy Vele lehessetek.
Izrael egy része még mindig várta a Felkentet. Várhatta úgy, mint Simeon, aki „igaz és istenfélő ember volt. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét.” (Lk 2, 25-26) De várhatta úgy is, mint Heródes, aki amikor hírt kapott arról, hogy megszületett a Nagy Király, félelmében és hatalomvágyától elvakultan nem habozott kétéves korig minden fiúgyermeket megöletni Betlehem környékén. A legtöbben azonban mégis úgy várták, mint Megszabadítót. És valóban, Jézus eljön, és már a neve is azt jelenti: „Isten megszabadít”. De hogy a várakozók helyesen értsék a szabadítást – megszabadulva annak aktuálpolitikai vagy gazdasági értelmezésétől - és felismerjék benne Isten Fiát, elengedhetetlenül szükséges János szolgálata.
János eljött, hogy „egyenessé tegye az Úr ösvényét” az emberi szívekben. Hogy gondolataikat és vágyaikat elfordítsa evilág bajaitól és örömeinek reményétől Isten gondolatai és örömei felé. Azt akarta, hogy mindenki megértse: bűnbánat és megtisztulás nélkül nem lehetséges sem megérteni, sem befogadni Istent! Saját magát hozza fel példának: bár ti nagynak tartotok, azt kérdezitek, én vagyok-e a Felkent, vagy a próféta, de én még „arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. - Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. - Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” (Mk 1, 7-8) Alázatosan elismerte saját helyét és szerepét. Ez azonban nem a „nyuszik alázatossága” volt. János olyan fontosnak tartotta a bűnbánat és megtérés hirdetését, hogy nem félt attól, hogy erős szavakat használjon: „Viperák fajzata! Ki tanított arra titeket, hogy fussatok az eljövendő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! - Mert mondom nektek, van hatalma az Istennek, hogy ezekből a kövekből fiakat támasszon Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lk 3, 7-9)
János nem habozik arról a haragról beszélni, amit a jövendölésben a Messiás mond: „hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét és haragjának napját”. Jézus nem olvassa fel a mondat második részét a zsinagógában – éppen azért, mert az Ő személye a próbakő és a szegletkő. Arra vágyik, hogy szabad akaratukból válasszák őt az emberek, ne fenyegetés hatására. Ő pontosan tudja, amit a tanítványainak mond: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16, 5) Jézus elutasítása a legnagyobb tragédia, ami történhet velünk, mert ezzel Istent és annak minden javát is elutasítjuk. Ugyanígy, Jézus elfogadása a legnagyobb jó, ami történhet velünk, mert ezzel befogadjuk életünkbe Istent és javait.
Keresztelő János érzi küldetésének súlyát, ezért minden alkalmat megragad, hogy betölthesse azt. Lényének, szavainak erejét mutatja, hogy „kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek mindnyájan.” Ő pedig „Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, miután megvallották bűneiket.” (Mk 1, 5) Ha eszünkbe idézzük, milyen nehéz olykor csak a saját bűneinket is beismerni, megláthatjuk János nagyságát.
János bemeríti a vízbe a bűnbánókat. Mindez a bűnök lemosásának és az új életnek a  (szükséges) szimbóluma. Nem mágikus rítus, hogy csak így lehessen tenni, különben a sivatagban nem élhetnének keresztények, míg a tengerparton tolonganának. Nem a víz alá merülés az új élet feltétele, hanem a bűnbánat és a gondolatok és belső életünk megváltoztatása, azaz elfordulás önmagunk felől Isten felé – és csak „rajta keresztül” vissza önmagunkhoz és társainkhoz. Mértéke pedig nem a víz mennyisége, hanem a jó gyümölcsök, amelyet a bűnbánó élet érlel: a szeretet, öröm, tisztaság, kedvesség, fegyelmezett élet. Ez pedig lehetetlen a Szentlélek nélkül, amelyet pedig a Messiás ajándékoz, nekünk, aki „Szentlélekkel keresztel”.


Sípos (S) Gyula

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés