Aki velem egyszerre nyúl a tálba (Mk 14.17-21)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2011. február 17. csütörtök

Utoljára eszik együtt Jézus a tanítványaival. Ez az utolsó közös estéjük és Jézus felfed egy dolgot, ami eddig rejtve volt előttük. Beszél elárultatásáról - szavai egyszerre tapintatosak és mégis határozottak. Amit csak sejtet, azzal is az árulás lényegére mutat. Szomorúsága immár a tanítványoké is – de megérteni még mindig nem értik. Az az egy pedig, aki érthetné, már nem akarja megérteni Őt.

„Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel. Miután a vacsorához letelepedtek, Jézus így szólt: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem, egy, aki eszik velem.” Elszomorodtak és sorra kérdezték: „Csak nem én?” Így válaszolt: „Tizenkettőtök közül az egyik, aki velem egyszerre nyúl a tálba. Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14.17-21)

A szó szerinti fordítás szerint Jézus és tanítványai az „asztalnál feküdtek”, az „asztal köré dűltek”, vagy „heveredtek” mindannyian. Nem székeken ültek, hanem oldalukra dőlve feküdtek egymás mellett, így ettek és beszélgettek. (Hasonlóan, ahogy a görög-római képeken lehet látni.) Érezzük, hogy ez talán még intimebb, bensőségesebb forma lehet, mint székeken ülni, Valószínűleg nehezebb volt elhúzódni is egy ilyen társaságból, igaz, a tanítványok nem is akartak elhúzódni. Most van Izrael legnagyobb ünnepe, a kivonulás, a megszabadulás ünnepe, ők pedig a Szabadítóval lakomáznak együtt – lehet-e még fokozni ezt az érzést? Most vonultak be Jeruzsálembe, Jézus naponként beszél a templomban, mindenki ámulva hallgatja – és csak ma is, ahogy előre megmondta, úgy várta őket a lakoma-terem is. Lehet ezt még fokozni? A tanítványok izgatottan tárgyalják az eseményeket…

Jézus beszélni kezd, és semmit sem igazol felfokozott várakozásaikról, ellenben bejelenti, hogy áruló van közöttük. Nem csoda, hogy a tanítványok elszomorodtak, és megijedtek: „Csak nem én?” (Mk 14, 19)

Igen, a tanítványok már haladtak annyit előre az önismeretben, hogy megértsék: ők is gyengék és elbukhatnak. Attól félnek, talán akaratlanul is árulóvá lehettek.

Jézus válasza az áruló kilétéről különösnek tűnhet, pedig pontos és helytálló: „Tizenkettőtök közül az egyik, aki velem egyszerre nyúl a tálba.” (Mk 14, 20) A mondat megértéséhez csak némi udvariasságra van szükség. Figyelmes ember ugyanis nem nyúl a másikkal együtt a tálba. Ha jó szándékú, alázatos lelkületű, akkor inkább hagyja, hogy a másik nyúljon előbb. Főleg igaz ez, ha a Mesterrel mozdulna egyszerre a kezük! Aki azonban önző, aki önmagát felmagasztalja, aki már nagyra van magával, aki már türelmetlen még Jézussal szemben is és úgy érzi, hogy nem kisebb ő senkinél és még a Mesterrel együtt is a nyúlhat a tálba – ő az áruló. (Egyszerűen fogalmazva: aki Jézussal egyenlőnek tartja önmagát, az nyúl vele egyszerre a tálba. Júdás jellemzéséről bővebben lehet olvasni az Iskarióti Júdás című elmélkedésben.)

Jézus úgy mutat rá az áruló személyére, hogy közben nem mondja ki a nevét. Nem akar megítélést, nem akar vitatkozást. Nem akarja meghurcolni egyik tanítványát sem és azt sem akarja, hogy a többiek ítélkezzenek felette. (Hát nem elfut majd mindegyik?) Inkább rávilágít a tőle elforduló ember bukásának okára – önfelmagasztalás, gőg -, majd megpróbál a lelkére beszélni (ha kimondta volna a nevét, talán ezt se tudná megtenni a vádaskodások közepette): Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik. (Mk 14, 21)

Most már minden Júdáson múlik. Ha ért a szóból, ha hajlandó felismerni vágyai és tettei valódi mozgatórugóját és elfordulni attól, akkor megmenekül.

Jézus tapintatos hallgatása megadja Júdásnak az utolsó esélyt, hogy visszaforduljon Istenéhez. Az utolsó vacsora előtti utolsó figyelmeztetés pedig feltárja, mik lesznek tetteinek következményei, ha mégis árulóvá válik: „jaj annak”!

Jézus nem csak Júdást figyelmezteti, de minden tanítványát. Azt akarja, hogy gondolkozzanak el az ezután következő eseményeken. Azt akarja, hogy a tanítványok tudják és értsék: elárulják őket, Ő pedig önként vállalja az elítéltetést, kínzást és kereszthalált.

Júdás nem akarja megérteni mesterét, de a többi tanítvány is értetlen marad. Vágyaik, terveik, fantáziáik, érzelmeik elzárják előlük a megértés útját. Keserves lesz a kijózanodás, de szükséges - hogy utána végre valóban „megrészegedhessenek”, de már a Szentlélek „édes borától”… (lásd ApCsel 2, 13-15)

Sípos (S) Gyula

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés