Az Iskarióti Júdás (Mk 14, 10-11)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2011. február 05. szombat

Vajon miért árulta el Júdás a mesterét? Tudjuk, hogy egyike volt a kevés kiválasztottnak, Jézus Krisztus közvetlen, legbensőbb tanítványi köréhez tartozott. Apostol volt, Jézus felkente őt, részesedést adott neki saját hatalmából és küldetéséből. Júdás tanított, gyógyított, s a többiekkel együtt azzal az örömmel tért vissza Jézushoz, hogy „nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk” (Lk 10,17). Valószínűleg az apostolok között is a tekintélyesebbek közé tartozott, hiszen ő kezelte a közös pénztárt, ami fontos tisztség volt. Épp emiatt aztán a Jézushoz fordulók tisztelettel és szeretettel közeledtek felé is, hiszen ő volt az adományozó. Láthatólag Júdás mindent megkapott – és mégis elárulta a Messiást. A következőkben azt próbáljuk meg rekonstruálni, miért és hogyan történhetett mindez.

Márk nagyon szűkszavúan számol be az árulás tényéről: „Iskarióti Júdás, egy a tizenkettő közül elment a főpaphoz, hogy elárulja. Amikor ezek tudomást szereztek róla, megörültek és pénzt ígértek neki. Ezért kereste a kedvező alkalmat, hogy a kezükre adhassa.” (Mk 14, 10-11) Máté és Lukács se sokkal bőbeszédűbb. Máté az evangéliumában kapzsiságra és pénzéhségre utal motivációként: „Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?” (Kérdezi Júdás a főpapoktól.) „Azok harminc ezüstöt fizettek neki.” (Mt 26, 15) Lukács ezt kiegészíti a végső okkal: „A sátán hatalmába kerítette az iskarióti Júdást, a tizenkettő közül az egyiket.” (Lk 22, 3) Más fordítás szerint itt még csak „a sátán sugallatáról van szó” – amit Júdás egyre inkább magáévá tett, de ekkor a sátánnak még nincs teljes hatalma fölötte. Ezt támasztja alá János evangéliuma az utolsó vacsora leírásánál. Ekkor ugyanis Jézus nyíltan megmondja, hogy egy közülük áruló. Erre Péter – Jánoson keresztül – megkérdezi, hogy ki az. Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot, fogta és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögvest belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” (Jn 13, 26-27) Látjuk tehát, hogy előtte még csak sugallatról, kísértésről van szó. Jézus Krisztus mindent megtett azért, hogy tanítványát megmentse. Egészen eddig nem engedte meg, hogy a sátán megszállja Júdást (csak kísérthette, mint mindenkit). Még az utolsó vacsora asztalánál is menteni akarta, amikor nyíltan figyelmeztette: „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14, 21) Júdás azonban már nem értett, nem akart érteni a szóból. Mivel egyre jobban engedett a kísértésnek, a rosszra hajló emberi természet győzedelmeskedett benne. Ő akkor már „jobban tudta”, hogy mit kell tenni, mint mestere. Szabad akarata teljes elhatározásával akarta az árulást, így Jézus se védhette tovább. Júdás elmegy, és már nem osztozik az utolsó vacsorán Jézussal. A Messiás előre bemutatja az Áldozatot, s csak azok vannak jelen, akik hajlandók osztozni vele…

Elképzelem Júdást, ezt az okos, fogékony és találékony embert. Azok közé tartozik, akikben sokfajta vágy, ötlet, terv, indulat lakozik. Gyűlöli a római megszállást, szeretné szabadnak és megújultnak látni hazáját. Találkozik Jézussal és lenyűgözi annak tanítása és csodatettei. Felébred benne a remény, hogy itt a messiás, és közel a szabadulás. Ráadásul bekerül a legszorosabb tanítványi körbe, ami megerősíti önbecsülését.

Júdás „ügyes ember”. Gazdálkodik az összegyűjtött adományokkal is, „megforgatja azt”, és egyre inkább úgy gondolja, hogy megérdemli, hogy munkája gyümölcseként ő külön is részesedjék a pénzből (magyarán: tolvaj lesz). Jó a beszéd- és érvelő készsége, könnyen meggyőz másokat, de magát is a saját igazságáról. Jönnek Jézushoz emberek, aztán nála kötnek ki az értetlenek, vele beszélgetnek, neki panaszkodnak. „Miért jött ki ide a pusztába a Rabbi? Ha bent maradt volna a városban, nem kellene ilyen hosszú utat megtennünk…” És Júdás egyetért velük: „Én is ugyanezt mondtam neki. Ha a városban maradtunk volna, többen is hallhatnák őt, és nektek se kellene ekkorát fáradni. Ha rám hallgatott volna..!” Az emberek pedig azt mondják egymásnak: menj Júdáshoz, az megért minket! És nála van a pénz is…

Egyre erősödik Júdásban a meggyőződés, hogy Jézus ugyan nagy tanító, csodatevő mester, talán Messiás, de bizonyos dolgokhoz egyszerűen nem ért! Egy kis szervezéssel, ügyességgel már sokkal előrébb lehetnénk! Egyre növekvő értetlenséggel figyeli Jézus tetteit és növekvő féltékenységgel a többi apostolt. Jeleket keres, gyanakszik, türelmetlen. Szeretné már, ha az Úr kinyilvánítaná messiási hatalmát – meggyőzve a főpapokat, véneket és az egész népet -, szeretné, ha eltűnnének a rómaiak, szeretné, ha Izrael végre szabad lenne és uralkodna, „ahogy az meg van írva”. A messiási királyságban pedig ő lenne a pénzügyminiszter, a legfőbb tanácsadó, aki olyan ügyesen elrendezte a dolgokat…

Júdás végül úgy dönt, hogy kezébe veszi az események irányítását. És itt álljunk meg egy pillanatra: ez ugyanaz a gőg, ami az angyalokat is elbuktatta. „Isten nem jól irányítja a dolgokat – ha engedné, mi sokkal jobban csinálnánk… Júdás meggyőzte magát – elhitte a sátáni sugallatot -, hogy ő jobban tudja mit kell tenni. Azt hiszi, hogy minden úgy történik majd, ahogy ő eltervezte, és amikor megtörténik, akkor őt fogják dicsérik, és akkor majd Jézus is „végre!” elismeri őt…

Innen már nincs visszaút. Júdás Isten Fia fölé emelte magát. Kigondolt egy olyan tervet, helyzetet, amivel elképzelése szerint rákényszerítheti Jézust hatalma kinyilvánítására. Ha Jézust a főpapok – és rómaiak – elkapják, akkor nem bujkálhat tovább, nem trükközhet …

Minél jobban eltávolodik Júdás a szívében Jézustól, annál kevésbé érti Őt. Végül ugyanúgy jár, mint a bukott angyalok, akik elfeledték, hogy Isten elsősorban Szeretet, és minden hatalom, erő, igazság ebben a szeretetben és szeretet által működik. Júdás is az égig magasztalja magát (lelkében) ezért a pokolig zuhan. Tette intő példa. Csókkal (a szeretet gesztusával) árulta el mesterét, cserébe a halál csókját kapta. „Amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek. „Vétkeztem - mondta -, elárultam az igaz vért.”

„Mi közünk hozzá? - válaszolták. - A te dolgod!”

Erre az ezüstöt beszórta a templomba, aztán elment és felakasztotta magát. A főpapok fölszedték a pénzt, de úgy vélték: „Nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja.” Tanácsot tartottak, és megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetőnek. Ezért hívják azt a telket még ma is Vérmezőnek. Így beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: Fogtam a harminc ezüstöt, annak árát, akit ennyire becsültek, akit Izrael fiai becsültek ennyire, s a fazekas telkéért adták, ahogy az Úr parancsolta nekem.” (Mt 27, 3-10)

Vannak, akik ma is azon gondolkodnak, hogy Júdás vajon a pokolba került-e. Mentségére felhozzák, hogy „megbánta tettét”. Öngyilkossága azonban arra utal, hogy bánatával (önsajnálatával?) nem Istenhez futott – már nem hitt a megbocsátani mindig kész Istenben -, hanem csak önmagát emésztette, s teljes reménytelenségben halt meg. Ehhez hozzá vehetjük még Jézus figyelmeztetését: „de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14, 21)

Ne ringassuk magunkat hamis illúziókban, inkább legyen figyelmeztetés, intő jel számunkra Júdás sorsa. Még Jézus közvetlen közeléből is nagyon mélyre lehet bukni! Mindig meg kell őriznünk a krisztusi „szelíd és alázatos szívet”, készségesen engedelmeskednünk kell az isteni tanításnak akkor is, ha az ellentétesnek tűnik a mi vágyainkkal, terveinkkel. Istennek gondja van ránk, és a maga idejében beteljesít mindent – így a mi reményeinket is. De ha Isten helyébe istenné tesszük magunkat, akkor csak a saját, „privát mennyországunkat” nyerhetjük el (ahol Isten nincs jelen), és ez a pokol…

Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés