A hóemberek szenvedélye
Minden régész és történész tudja, hogy bármilyen régi emberi csontmaradványokra bukkannak is, a betegségek jelei felfedezhetők rajtuk. Fogszuvasodás, ízületi bajok, törések – úgy tűnik, az emberiség hajnalai óta társaink. Ugyanígy, a hóembereknek is van egy olyan szenvedélyük – sokak szerint betegségük vagy rabságban tartó függőségük -, ami a kezdetek óta kíséri az létüket, és ami a halálukat is okozza.
A hóemberek ugyanis kezdetben csak az Északi-sark környékén éltek, az örök hó és fagy birodalmában és szinte örökéletűnek számítottak. Talán máig is ott élnének, ha a féléves nappalt nem követné féléves éjszaka a sarkkörön túl. Márpedig követi, a hóemberek viszont nem szeretik a sötétséget – pontosabban, nem szeretik a napfény hiányát, mert ők a fény szerelmesei!
Nincs olyan hóember, aki ne rajongana a napfényért, a világosságért, a Napocska egyetlen sugaráért, amely megcsillan hófehér testükön, szikrázik a kis jégkristályokon és végtelenné teszi a teret körülöttük!
Minden hóember megpróbál kitartani a sötétség idején. Ez a lemondás időszaka – ismételgetik -, a fegyelmezésé. Hanem ahogy telik az idő, de nem múlik a sötétség, egyszer csak erőt vesz rajtuk a sóvárgás és elindulnak a Fény után. Ilyenkor aztán nem tudják visszatartani a legöregebb, legbölcsebb hóatyák és hóanyák sem, csak mennek előre, mennek amerre a Nap útját sejtik, kergetik, követik, kiáltoznak utána, míg csak rá nem találnak…
Ismerjük a hóembereknek ezt az önpusztító szenvedélyét. Ezért állítunk életmentő hűtőszekrényeket az út mellé, ezért osztogatunk szórólapokat a legközelebbi elérhető fagyasztó állomásokról, hátha megmenthetjük néhányuk életét. Jégkamrás szanatóriumunkban mesterséges fény alatt próbáljuk kigyógyítani őket önpusztító hajlamaikból. Vannak, akik évekig tiszták – ahogy ők mondják, szilárdak – maradnak. Ha azonban egy télen végül kiengedjük őket, már hiába várjuk őket vissza a tavasz közeledtével…
Azt mondják, mi soha nem fogjuk megérteni azt, amit ők éreznek. Önmagunk teljes odaadása, belepárolgás a Végtelenbe, összeolvadás a Világossággal – ez számunkra felfoghatatlan. Mi túl tömörek és túl vegyesek vagyunk ehhez. Hogyan is érthetnénk meg, mit jelent szilárd halmazállapotúból egészen folyékonnyá, képlékennyé, Formát kitöltővé, majd onnan légneművé, tökéletes Tartalommá válni?
Szakértőink szerint azonban ez csak öncsalás. Hiszen a hóemberek eredeti élőhelyükön maguk sem tapasztalhatták meg ezt az úgymond „összeolvadást”! Ez elmebetegség, a valóság téves felfogása, vallási téboly vagy valami hasonló probléma, amiből ki kell gyógyítani a őket!
Nem tudom, igazuk van-e. Tavaly télen a mi kertünkben is élt egy hóember. Megszerettük, mert nagyon kedves volt és csodálatos történeteket tudott mesélni Északról, a Világosság Világáról. Ahogy tavaszodni kezdett, arra kért minket, ne riasszuk a mentőket, hadd maradhasson velünk utolsó napjaiban. Fogjuk fel úgy, mintha halálos beteg lenne, aki szerettei körében szeretne átlépni a másik oldalra – és végül beleegyeztünk.
Az üvegen át néztem, ahogy fejét a Nap felé fordítva gyengül, töpörödik… végül nem bírtam tovább, kitártam az ablakot és hagytam, hogy könnyeimet vele fújja a szél, itassa fel a Napocska…
Megyek fel, Északra.
(Sípos (S) Gyula írása)
Ha szeretnél még ilyen rövid történeteket olvasni, megtalálhatod őket a facebookon, a Kisvárosi történetek cím alatt: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/
