Az áldóember

Kategória: Irodalom Megjelent: 2014. március 03. hétfő

Akik először járnak kertvárosunkban, általában rácsodálkoznak földjeinkre. Tiszta zöldségesek, bőven termő gyümölcsfák, virágos udvarok utcahosszat. Itt valóban szorgalmas emberek élnek! - mondják. Ez így is van, ámbár dolgos emberek máshol is élnek. Kertjeink titka nem az ő szorgalmukban rejlik.

 A történet még abban az időben kezdődött, amikor a panelházakban élő embereknek lehetőségük nyílott hétvégi hobbitelkek vásárlására. Csendes kis népvándorlás volt ez, óvatos építkezés nyaralókkal, kis bungikkal, szerszámos kamrákkal a teleksoron, párhuzamosan azzal a nagyobb népvándorlással, amelyik a falvakból a városok felé irányult.

Ekkor érkezett városunkba a fiához Imre bácsi is, először csak látogatóba, segítségnek a kerti munkákhoz, majd egyre gyakrabban, addig-addig, hogy felesége halála után egy tavasszal átköltözött a telekre a kisházba.

Imre bácsi híresen jól értett a földhöz, igazi parasztember volt, akinek úgy állt kezére az ásó, a palánta, mint ezermesternek a kombinált fogó. Híre terjedt szakértelmének, hamarosan a szomszédok is igénybe vették segítségét, kikérték tanácsát, s néhány éven belül Imre bácsi lett a környék aranyembere, mindenese. Úgy látszott, amihez nyúl, az bőven termővé válik a kezei között!

Tanultak is a gazdák tőle, figyelték mozdulatait, utánozták technikáit – de az eredmény mégsem lett ugyanaz! Már messziről látszott, melyik kertet gondozza Imre bácsi, melyik fát metszette ő, mert ott gazdagabb volt a termés és szebb a gyümölcs.

Egyszer aztán a kertváros legbátrabb embere minden sumákolás nélkül, egyenesen megkérdezte az öreget, mi volna a titka, amitől az ő kertjei tündérkertek, az ő fái messze zengnek, zöldségei pedig megérintik a föld közepét is!

Nincs nekem semmi titkom – mondta a csendes kis ember -, hanem azt megfigyeltem, hogy nektek van egy kis hiányotok. Nem tudom miért, talán nem szeretitek eléggé a növényeiteket, de úgy látom, hogy ti sohasem áldjátok meg őket. Márpedig az áldás éppúgy kell a növénynek, mint a víz! Hiszen ha mi nem vagyunk Isten áldása alatt, a mi életünk is csak nyeklik-nyaklik, mint a karózás nélküli paradicsom! Ugyanígy, ha egy növény nincs áldás alatt, szintén csak felibe-harmadába adja azt, amit adhatna. Hiába a trágya, hiába a vegyszer, ha nincs áldás alatt, akkor meglepik a férgek, megtöri a szél, fojtja a bogáncs.

Áldani a növényeket? Erről eddig nem hallottunk! No, de ha eddig nem is, ezután már igen – mondták a hétvégi gazdák és már nem csak Imre bácsi híresen szakszerű mozdulatait utánozták, hanem a szavait is. Hitték is, nem is, hogy ebből lesz valami, de akik hitték és megtették, meg is látták! Mert bizony az ő kertjük is kivirult, az ő fáik is termőbbek lettek s akkora répáik teremtek, hogy a kóbor nyulak sírva fakadtak örömükben, amikor meglátták őket!

Így történt, hogy Imre bácsit már nem csak metszeni hívták a gyümölcsösbe, hanem azért is, hogy áldaná meg a kertet úgy széltébe-hosszába! Az öreg kicsit szabadkozott, nem akarta ő ezt a nagy tisztességet, aztán csak belement a dologba. Eljött tavasszal, visszanézett nyáron, matatott egy kicsit, kihúzott egy kis gazt itt, simított egy kis földet ott, közben meg csak imádkozott a maga egyszerű módján – és mire kellett, édenné vált a kert!

Sok éve már ennek. Imre bácsit, az áldóembert rég eltemettük. (Bizony kint volt az egész város a temetőben! A pap olyan beszédet mondott, hogy az asszonyok hangosan sírtak, de még a férfiak is meg-meglegyintették levett kalapjukkal a szemüket!) Amit azonban tanított nekünk, azt megtanultuk. Hát ezért olyan szép a mi kis városunk. Mert áldás alatt vannak a kertjeink is.

Írta: Sípos (S) Gyula

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés