Két vallomás a szerelmesek napjára: Az utolsó szerelem; Még mindig a nők

Kategória: Irodalom Megjelent: 2021. február 12. péntek

 Az utolsó szerelem

(Akkoriban Mazsinak hívtuk)

Akkoriban Mazsinak hívtuk, később Manócska lett. Persze mielőtt udvarolni kezdtem neki, egyszerűen csak Ildikó volt, de a Mazsi sokkal jobban illet rá. Mint egy kis mazsola, sőt, annak is csak becézett formája: Mazsi. Szeretni való, édes és nem lehet vele betelni. (Azért én igyekeztem…)

Természetesen „örök szerelem” a miénk, de azért képesek voltunk különböző módon gondolkozni a legegyszerűbb dolgokról is. Én például otthon ülő embernek gondoltam magam, Mazsi pedig szeretett sétálni. Még karácsonykor, nyolc hónapos pocakkal is sétálnunk kellett, körbe a faluban, hatalmas hótorlaszok között. Aznap este, lefekvéskor szólt Mazsi, hogy baj lehet, mert folyik belőle valami. Nekem értenem kellett volna, mi történt – eredeti szakmámhoz tanultam biológiát bőven, s állategészségőrként nem volt előttem ismeretlen a szülés menete sem -, de nem is sejtettem, mi történik valójában. Így hát imádkoztunk és megnyugtattam, nincs itt semmi baj, aludjunk csak. Éjjel aztán felébresztett, hogy mégis lehet valami baj, mert már úszik a lepedő… Ismét megnyugtattam, velünk nem történhet semmi rossz – ó az ifjúság édes ártatlansága! -, „de a te kedvedért felhívom az orvosi ügyeletet”.

Telefonáltam is, magyarázkodva - csak az asszony megnyugtatására, de folyik valami, és hát nyolc hónapos terhes - mire az orvos kedvesen közölte, hogy elfolyt a magzatvíz, szül a feleségem, indulnak a mentővel.

„Ildikó! – kiáltottam neki – te most szülsz!” Szegény, éppen eléggé  tartott a szüléstől, de azt remélte, hogy lesz elég ideje felkészülni - nem volt. Összepakolta a szükséges holmikat, én meg kimentem a hóesésbe, megkérni a polgármesteri hivatal dolgozóit, akik éjjel tolták az utakról a havat, hogy a művelődési ház előtt tisztítsák meg az úttestet, mert mindjárt jön a mentő.

„Szül a feleségem!” – vigyorogtam minden-kire, mint a vadalma.

Nem sokat kellett várni sem itt, sem a kórházban. Fél ötre megjött a baba. Vékony volt, hosszú, az az egy hónap hízás kellett volna még neki az anyja pocakjában – azóta se tudta felszedni a hiányzó kilókat – és a világ legszebb újszülöttje lett. Már akkor, gyűrött kis arcával is látni lehetett, hogy sokkal szebb nálam. Igen meg voltam elégedve. Természetesen a Gyula nevet kapta, ahogy azt Nagyinak is megígértem. „Fiam, csak nem hagyod a kutyára a neved!” „Bizony, hogy nem!” Majd szétszakadt a télikabátom a büszkeségtől.

Otthon várt az üres lakás és a „gyerekszoba”, deszkákkal, törmelékekkel, ágy és bútorok nélkül. Ültem, néztem ki magamból – hogy kerül ez olyan állapotba, hogy idejöhessen a baba? – és vártam a csodát. Meg is jött. Mondhatnám, „menetrend szerint”, mert akkoriban csodák között éltünk.

Már idekerülésünk is csodaszámba ment. Amikor elhatároztuk – vagy kierőltettem? – hogy megházasodunk, Ildikó még végzős egyetemista volt, én meg éppen munkanélküli. Persze mindenki le akart beszélni minket: „Nincs is hova mennetek!” „Csak a csupasz feneketeket rakjátok össze!” „Ráértek még!” „Először legyen munkátok, meg legyen hol lakni!” Csupa szemétbe való jó tanács, szemben a szerelmünkkel - és mint fiatal keresztény, mélyen hittem -, Isten akaratával. Majd Ő megsegít! Minden problémát Hozzá irányítottam, és mondhatom, bevált! Három telefonnal értek utol, amikor szóltak, hogy jöjjek le Törökbálintra, itt van egy művelődési ház, ahová igazgatót keresnek. Van szolgálati lakás is. Megdobbant a szívem, azt hiszem szitává imádkoztam az Eget, mire leértem a busszal, hogy minden jól alakuljon. Visszagondolva, én nem biztos, hogy felvettem volna akkori önmagamat, ahogy ott álltam, farmerban és alfa-papucsban, lógó inggel, fakereszttel a nyakamban, mint reménybeli igazgató… (Elek Sándor akkori polgármester egyszer elmondta, ő sem így képzelte el a találkozást.)

Amikor lehoztam Mazsit, hogy megnézze a helyet – két szoba, lesz hely mindennek -, szegény elsírta magát. Két csupasz szoba, pergő falak, bútor sehol, a konyhában egy csap, más semmi. Aztán – mondom, hogy csodák között éltünk -, a szüleitől konyhabútort kaptunk, más ismerőstől komódot, ágyat – egy szoba meglett. Gyerekszoba? Ej, ráérünk arra még!

Néhány nappal szülés ismerkedtünk meg egyik sétánk közben az utcán egy fiatal házaspárral (Kertai Julika és férje, hogy rögzítsük nevüket a hálás utókornak), akik akkor eljöttek hozzánk, és beszélgettünk egy jót. Most újra megjelentek. Éppen azon töprengtem, hogy lesz a romokból gyerekszoba, amikor jöttek – a megjelenés szinte angyali értelmében -, mert valakitől hallották, mi történt. István már hozta is a szerszámokat, hogy akkor most összerakjuk a szobát. Hoztak egy babaágyat is és mindenféle szükséges dolgokat, mondván, nekik most éppen nem kell…

Milyen szép az élet, amikor jóakaratú em-berek vesznek körül! Milyen jó segíteni és megsegítve lenni! Ha ilyen lesz a mennyország, remélem odakerülök.

Mazsika azóta Manócska lett, némelyeknek már Ildikó néni. Sikeresen „abszolvált” már egy iker-szülést is, ahol a két baba összsúlya öt kiló hetven deka volt (három nagyszerű gyermekem azóta már egyetemista), vegyészmérnökként vezette a művelődési házat, amikor én polgári szolgálatos voltam, lett aztán laborvezető, elvégzett még néhány iskolát – szóval megjárta a hadak útját velünk a puttonyban. Én meg csak „ülök, és mesélek”, és örvendezek: mennyi szépet és jót tartogat nekünk egy szeretettel megélt élet.

*

Még mindig a nők

Édesanyám a világ legszebb asszonya volt, mint már mondottam. Na jó, pontosítok: a világ legszebb asszonya – azok közül, akiket valaha is ismertem, beleértve a magazinokban, tévében, filmeken látható szépségeket is. (Természetesen nem ismerhetek mindenkit, ezért ez az óvatos megfogalmazás.)

Harminchat évet élt összesen.

Anyu abba halt bele, hogy minket életben tartott. Egyedül nevelt kettőnket, kis fizetésből. Fájt a gyomra, fájt neki belül az élet, az orvos meg csak elhessegette, ez csak női baj, menjen nyugodtan dolgozni. (Szép nagydarab kövér ember volt az orvos, később sokáig ábrándoztam róla, hogy valahogy megölöm. Vagy legalábbis jól megverem. De aztán száz kiló mindig hiányzott a sikerhez.)

Anyu szót fogadott, dolgozott, hisz azt tette egész életében. (Először gyerekként, amikor húgára vigyázott. Talán lehetett volna több testvére is, ha nagyapám a háborúból nem roncsként érkezik haza, hogy aztán felcserélve a katonazubbonyt a vasutasra, elfeküdjön örökre. Sok jó lapot neki se osztottak, az biztos…)

Anyu a gyógyszertári központban dolgozott, a rák meg benne. A raktár tele volt gyógyszerekkel, de valahogy egy se jutott el a gyomráig időben. Patakban állva szomjan halni – így van ez.

Nem mintha édesapám nem lett volna szép ember, és tele volt vonzó tulajdonságokkal is. Sajnos ezt a vonzerőt szerette a kártya-partnerekkel, ivócimborákkal is megosztani. Ha anyám mutatós volt, hát apám meg mulatós. A pénzét ugyan nem verte el, ahhoz túl jól tudott kártyázni, de a házasságát igen. Pedig szerette anyut – lehetett őt nem szeretni? -, még válásuk után is visszajárt, próbálta volna valahogy rendezni a dolgot, de már nem lehetett.

A feleségem meg persze az édesanyámra emlékeztet. Talán az anyatejjel szívtam be a kerek arc szépségét, ki tudja.

Kedves, szelíd kislány volt az én asszonyom, talán fogalma sem volt saját értékességéről. Hát én igyekeztem felvilágosítani, aminek aztán házasság lett az eredménye. A felvilágosodás kora után persze jön a forradalom és a nő öntudatra ébredése… hajaj!

De sebaj! Az már nálunk úgy van, hogy a feleségem a szebb, az okosabb, az ügyesebb -  én vagyok a férfi. Ezt a pozíciót próbálom még tartani, amíg lehet…

És ha már a nőkről beszélünk – itt a lányom is, akiről már kisbabaként lehetett tudni, hogy „borsószem hercegnő”. Érzékenységét nagy öntudattal palástolja, no meg természetes meggyőződésével, hogy ő valóban szép hercegnő. Mit is mondhatnék? Igaza van.

 (2012. M.I.N.D.)

Megjelent Sípos (S) Gyula: 33 rövid történet és néhány hosszabb című novellás kötetben. (Lásd könyvakciónkat és a Könyveink menüpontot: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés