Városmesék 9. - Jankó és Szent Antal halat fognak

Kategória: Irodalom Megjelent: 2020. október 29. csütörtök

Sípos (S) Gyula: Jankó és Szent Antal halat fognak

Akkoriban történt mindez, amikor a Hosszúréti patak még szabadon futott a Fő utcán át és kis hidak íveltek rajta keresztül. Nem volt még Géza fejedelem utca sem és házak sem a domboldalon, hanem csak nád és patak, és a tavat is szabadon körbe lehetett járni bárkinek.

Egyik reggel, amikor a kis Jankó szabadon bóklászhatott a faluban, épp nyílvesszőnek való szálakat keresett a nádasban, amikor kincsre bukkant az egyik torzsába akadva: egy szép, egészséges horgász horogra, aminek megvolt a szakálla is, és még egy kis damil is maradt a végére kötve. Valami úri népség szakíthatta be oda, s otthagyta - amit a legjobban tett, mert így Jankó megtalálhatta! Rögtön elhatározta, hogy azzal ő bizony kifogja az összes halat a vízből, de legalábbis annyit, hogy az egész családját jóllakathassa vele.
Vadász terveit félretéve horgászbotnak való nádat vágott, és összeállította a teljes felszerelést. A kincses zsebéből előkotort egy féltve őrzött parafa dugót, s szépen, óvatosan kifúrta hosszában. A príma szabócérnáját átfűzte rajta, majd egy ügyesen kifaragott kis pálcikát dugott át a parafán, és azzal rögzítette - máris készen állt a kapást jelző dugó (úri népek nyelvén úszó, meg horgászkészség, de ilyet gyereknyelv ki nem mondott akkoriban). Alá egy göcsörtös kis kődarab pont illett nehezéknek, aztán a végére jöhetett a horog. Gilisztát meg minden gyerek tud találni, akinek van magához való esze, s Jankónak volt, ezt bárki tudhatta, aki ismerte őt.
Ha egy kisfiú türelmes akar lenni, akkor senki ki nem mozdíthatja abból! Jankót se lehetett, sokáig bírta, tán órákig is a parton, de halacska egy se akadt a horogra. Pedig hogy elképzelte, ahogy büszkén sétál haza, a házakból meg kiszaladnak a népek, úgy bámulják: ni, a gyerek, mit fogott! Ma jót esznek Jankóéknál!
Már épp feladta volna, már nézelődött, hová is rejthetné a kincset érő horgászbotot, amikor hirtelen eszébe jutott egy halászos történet. A templomban hallotta Szent Antalról, akinek szobra ott állt oldalt, hogy az úgy tudott prédikálni, hogy még a halak is kiúsztak a parthoz, hogy meghallgassák. Márpedig ez igaz történet kell, hogy legyen, mert a plébános úr nem hazudik, meg a szobron is látszott, hogy jó húsban volt Antal, ehetett böjti halat bőven. (Mert hogy szavam ne feledjem, az a szobor nem olyan karcsú kis Antalt ábrázolt, mint a mostani, hanem olyan testes, barokkosan fénylő, gömbölyű arcú Szent Antalt, hogy a valódi Antal testvér kétszer elfért volna benne…)
Na, Szent Antal, most mutasd meg, segíts egy kicsit, hogy szegény édesanyámnak halat vihessek – fohászkodott Jankó, s még egyszer, utoljára bedobta a horgot a vízbe, a legszebbik gilisztájával a végén. S láss csudát! Még alig ért a horog a vízbe, máris kapást jelzett a dugó! Jankó meg ijedtében, nagy hirtelenséggel rögtön bevágott, s már rántott is ki egy szép halacskát a vízből. Bele se gondolt, hogyan is bírta a szabócérna és a vékony nád a terhet, csak szúrta fel az új gilisztát, s már lendítette is a botot vissza – s máris újabb halacska fickándozott rajta!
Hatot, bizony hat halat fogott, s fűzött fel a kopoltyún keresztül zsinórra Jankó, hat hallal futott hazáig örvendezve, hat halból készült az ebéd, de olyan, amit még évek múlva is emlegettek!
Vasárnap aztán Jankó a mise végén odasomfordált Szent Antal szobrához. Nem feltűnően, épp csak mintha arra járna, s kicsit szégyellősen megveregette a szent lábát a kezével. Nagyon jól csináltad – mondta neki -, édesanyám is köszöni ám! Holnap meg, vagy talán holnapután újra ki tudok menni horgászni, jöhetnél te is! Majd szólok, mikor indulunk…

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés