Városmesék 6. - Egy öreg kuglipálya monológja

Kategória: Irodalom Megjelent: 2020. október 25. vasárnap

Sípos (S) Gyula: Egy öreg kuglipálya monológja

Meg se kérdezem, hogy láttok-e engem a képen, úgyis tudom, hogy nem láttok. Nem is láthattok, hiszen a kapu mögött vagyok, meg aztán, talán azt se tudjátok, hogy vagyok, és ott vagyok. Honnan is tudhatnátok?

De nem volt ez mindig így! Egykor a figyelem középpontjában álltam, odabent rögtön jobbra jobbra – hogy hol? Hát itt, ebben az épületben, amire most azt mondják, hogy „falumuzejum”, néhányan meg úgy emlegetnek, hogy „pertlikocsma” – még hogy kocsma? Rendes vendéglő, kockás abrosszal, tisztes árakkal és figyelmes kiszolgálással, és velem, a falu örömével, a csodálatos, szépséges fa tekepályával, karcsú bábuival és fényesre törölt tekegolyóival.
Na, na, nem lengőteke, ahol egy golyó himbálózik a rúdon – jó, nem mondom, kis helyen, ahol nincs más, az is megteszi -, hanem messzi földön híres PÁLYA, ahová az egész környékről jártak fiatalok és öregek, én pedig örömet szereztem nekik! Nálam beszélgethettek, játszhattak, még fogadhattak is - na nem nagy tétekbe, csak egy-egy pohár borba, meg amibe éppen lehetett.
Nemrégiben hallottam, hogy néhányan „gugli”-t emlegettek, azt hittem, végre rájöttek, hogy még itt vagyok, csak már nem tudják a nevem rendesen kimondani (változik a nyelv, változunk mi is), de aztán rájöttem, hogy valami másról van szó. Ezek „rágugliznak” valamire, meg „beírnak a gugliba” és „rákeresnek” – márpedig rám aztán nem firkált soha senki! Bár igaz, hogy aki akart, mindig megtalálhatott és most is megtalálhatna…
Volt reményem rá, hogy újra felfedeznek, nem is olyan rég, húsz-harminc éve sincs, hogy felbolydult itt minden. Akkor találták ki, hogy „muzejum” lesz nálunk, az épület hátsó felében, a fejemnél, ahol a bábuk szoktak állni, elöl meg, a bejáratnál mi nyitunk újra, egyik a másikat erősíti…
Nagy öröm volt! Jött egy fiatal gyerek, a „pertlipisti”, az olyan szorgalmasan dolgozott, szinte már minden napra vártam, hogy nyílik a vendéglő, rajtam meg újra elgurítják a golyókat, lesz móka, kacagás… aztán valahogy elhalt a dolog. Állítólag az „öregpertli” nem engedte, addig húzta, halogatta a dolgot, amíg elhalt az egész.
Énbelőlem meg raktár lett, belém pakolják, ami felesleges, épp nem kell a muzejumi termekbe. Legyen, ezt is elfogadom. Azt mondják, másra nem vagyok jó, mert hangos vagyok, zörgős, csattogós – én? Hát a masinák odakint, amik püfögnek, hörögnek, hangosabbak, mint régen a szekerek, a szagukról nem is beszélve?!
Meg azt is hallottam, hogy vannak szép új „bólingpályák”, oda kell menni, a flancos úri helyre, ahol le kell venni a cipőt és fizetni kell a játékér - pedig az is csak kugli, merem állítani, semmivel se jobb nálam, de mindegy is, ha az öreg már ingyen se kell…
No, azért csak gyertek ide, a „muzejumba”, legalább a hangotokat hadd halljam. Aztán ha jöttök-mentek, csak kukkantsatok oldalra, itt vagyok a fakerítés mögött, hátha, egyszer…

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés