Szilvási Zoltán: Mennyországi történet

Kategória: Irodalom Megjelent: 2018. szeptember 25. kedd

Első alapvetés: Jézusnak földi élete során sok „magányra”, nemes egyedüllétre volt szüksége nyilvános fellépése alatt is. Ezt leginkább éjszakai, csendes virrasztásai során tudta megvalósítani, mikor mennyei Atyjához, az Abbához imádkozott.

Második alapvetés: A Katolikus Egyház hiszi és vallja, hogy minden egyes lélek, mely bejut a mennyországba, megistenül. Természetesen ez az isteni természetben való részesedést jelenti (amiről már Péter apostol is ír). Vagyis ebben a lélekben már minden isteni, de nem fed le a lénye mindent, ami az Isten.
A harmadik alapvetés pedig egy a dolgozat elején már ismertetett medjugorjei látomás: Az üdvözült lelkek egyhatalmas égi ligetben vagy szelíd, dombvidéken sétálnak egyedül és párosával, s mikor a Szűzanya éppen arra jár, lelkesen fellendítik üdvözlésre a karjukat, s feléjük a Szűzanya is ugyanezt teszi, s ennél több nem is történik.
Most következzen, amit el szeretnék mesélni: Jézus szívében mindig hatalmas, sőt, végtelen a túlcsordulás, s történetünk kezdetén (kérem bocsássanak meg nekem ezért az időt emlegető szóért, hiszen a mennyország időtlen, örökkévaló, de hogy ki tudjam fejezni magam, mint földön élő ember, mégis csak ilyen szavakhoz kell majd újra meg újra folyamodnom e történet elmesélése során) Jézus úgy dönt, hogy e csodálatos túlcsordulásból ezúttal minden egyes üdvözült lélek számára szeretne valamit megosztani. Ezt égi kommunikációval jelzi is mindenki felé, s a menny lakói vagy szinte mind köréje gyűlnek, vagy jelzik, hogy az égi kommunikációval teljes és osztatlan figyelemmel rá figyelnek. Jézus ekkor egy kis csönd után belekezd abba, amit most éppen megosztani szán mindenkivel. Engedjék meg nekem, kérem, hogy ne merészeljem kitalálni, hogy így az égben egyetemesen mit is mondana! A történet szempontjából végül is mindegy, de lehet, hogy a názáreti szent család életéből mesél el olyasmit, amit még nem tett, vagy a történelem egyik szakaszát, fordulópontját elemzi úgy, ahogyan ő s maga a Szentháromság látta, s igyekezte a sok szenvedés és balsors ellenére is mind üdvösebbé formálni, vagy a szentekről, többükről vagy egyetlen egyről mesél, hogy szentháromságos társaival együtt mennyire örültek a működésüknek. Megtörténhet az is, hogy a Szentháromság belső életéről oszt meg titkokat vagy épp a szenvedés misztériumáról, melyben földi élete alatt valamekkora mértékben mindenkinek volt része. Oly végtelen dolgok és csodák vannak földön s égen, amiről mesélhet! A legfontosabb itt és most nem is a történet, amit elmesél, hiszen én ezt képtelen volnék kitalálni. Itt most az a gyönyörűségesen szép, hogy az egész mennyország ámulva hallgatja őt. Végezetül meghajtja fejét, s ekkor kitör a mindent és mindeneket be és kitöltő csodálatos csend. Hogyan is lehetne másképp? Jézus ilyetén szavai után már nincsen mit mondani, nincsen mit a hallottakhoz hozzátenni. Ilyenkor marad a nemes belső elmélkedés, a dolgok gyönyörűséges egyeztetése a szívben és a tüzes forróságú szemlélődés boldogsága. Mindenkinek olyan jó és oly kiteljesítő ez az állapot, és mindenkiben hatalmas az öröm, hogy ez az élmény most egyetemes, hiszen az egész mennyország részt vesz benne osztatlanul, és nem csak osztatlan mindez, hanem még sokáig is tart, igen sokáig. Mígnem egy üdvözült lélek éneklésbe fog. Annyira megihlették ugyanis Jézusa szavai, hogy szíve túlcsordulását már nem tudta türtőztetni, csak így, az énekléssel. Gyönyörű, még soha sem hallott dallam és szöveg, ami elkezdi átjárni ezt az egyetemes valóságot, és nem töri meg a csend hatalmát, szentségét és mindent kiteljesítő voltát, sőt be- és kiteljesíti azt. Oly annyira, hogy egyre többen énekelni kezdik e dalt ezzel a boldog torkú üdvözült lélekkel. A dal nemessége és szépsége aztán annyira átjár mindenkit, hogy előkerülnek a hangszerek is: kobozok, lantok, gitárok, hegedők, csellók, fuvolák és furulyák, s az angyalok meg elkezdenek játszani a hárfáikon és megszólalnak a kürtök és a harsonák is. Egyszóval az egész menny egy hatalmas dicsőítésbe kezd, olyan hatalmasba, mint egy szimfónia. Valamikor a közepe tájékán a Szűzanya sírni, pityeregni kezd, persze nem bánatában, hanem hatalmas megilletődöttségében és boldogságában. Ugyanis, azt a lelket, aki elkezdett énekelni, míg a földön élt, sokat siratta a sorsa miatt. Súlyosan értelmileg akadályozottként látta meg a napvilágot, és a külleme sem volt vonzó. Édesanyja haláláig, 8 éves koráig nagy szeretettel nevelte, de eztán állami gondozásba került, és nagyon sokat szenvedett. A Szűzanya azért sír oly boldogan most, mert mint mindenki a mennyben, ez a lélek is gyönyörűségesen szép, és mint megint mindenkinek, neki is csodálatos mennyei értelme van. Ez az üdvözült, akit Balázsnak hívnak, csakhamar felfedezi, hogy érte sír boldogan a Szent Szűz. Ekkor elcsuklik a hangja és potyognak, potyognak az ő könnyei is. Ezt mind többen észreveszik, és két táborra oszlik a menny. Ez természetesen nem pártoskodást, viszályt jelent, hanem azt, hogy vannak, akik tovább dicsőítenek énekükkel és hangszereikkel, a többiek pedig átszellemülten, ihletetten sírnak a boldogságtól. Végezetül a tűz lassan alább kezd hagyni, és fokozatosan átadja a helyét a zsarátnok melegségű békének, és minden kezd újra a csend felé közeledve letisztulni, s az utolsó taktusok után újra beköszönt a teljes mennyországi csendesség. A lelkeket átjárja többnyire a földi múlt, de már semmi nem fáj, már semmi nem küzdelmes, minden seb vöröse és bordója arany ragyogású. Végül megszólal Jézus: Mindenkinek köszönök mindent, különösen Neked Balázs, olyan szép volt ez az ének, amit költöttél, s látod, micsoda szimfónia kerekedett belőle. Én most nagyon boldog voltam, és személyesen is nagyon jól esett titeket hallgatnom, de sokkalta nagyobb öröm és teljesség járt át azért, mert ti boldogok voltatok, és boldogok vagytok most és mindörökké. Szép volt minden, szép, és mindent betöltő, de ez a dicsőítés most véget ért. Kérlek benneteket, hogy most hallgassatok Szent Ágostonnak, még a földi életében megfogalmazott rövid mondatára: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” Tudjátok, hogy bennem vagytok, az én testemben s immár üdvözülten. Tudjátok jól, hogy immár a ti legbelsőbb vágyatok, óhajotok és akaratotok tökéletesen megegyezik a mi, szentháromságos vágyunkkal, óhajunkkal és akaratunkkal, és ez a teljes szabadság kulcsa itt a mennyországban. Így hát rajta, tegyétek most azt, amit szeretnétek. Akinek táncolni van kedve, táncoljon, akinek zenélni és énekelni, az zenéljen, és énekeljen, aki beszélgetni szeretne, az beszélgessen, s akinek most egyedül lenni jó, az legyen egyedül, s élje meg így e boldog öröm folytatódását, amiben részesültünk. Én magam is teszek egy vallomást. A földön, olyan nagy öröm volt a számomra megmosnom a tanítványaim lábát. Nem csupán egy voltam közülük, hanem egészen a szolgájuk is, úgy hogy meg is hökkentek ettől. Olyan jó volt közben készíteni a szívemet mindarra, amit a búcsúbeszédemben el is mondtam nekik, s annyira a csoda volt tudnom, hogy ki fogom mondani nekik ezt a mondatot: „Most már nem a tanítványaimnak nevezlek benneteket, hanem a barátaimnak, mert mindent elmondtam nektek.”. Kedves mindannyian, kedves testvéreim és barátaim, most az én emberi természetemben is annyi minden történt, most nekem is szükségem van egy kis idézőjeles magányra, egyedüllétre, hogy mindezt feldolgozhassam. Veletek vagyok egészen, mindöröktől és mindörökre, ezt is tudjátok, de engedjétek meg ti mind, megistenültek, hogy én a ti Istenetek most egy lehessek közületek és veletek úgy, hogy a magam csendjével és szent magányával csak egyszerűen sétálgathassak közöttetek egy ideig megélve mindazt emberi természetem belső világában, mit megélni szeretnék. Ámen.

(Szilvási Zoltán)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés