Meghalt és feltámadt

Kategória: Hiszekegy Megjelent: 2024. március 12. kedd

Amikor Pál apostol Athénban az összesereglett, filozofálgató emberekkel beszélget és Jézus halálból való eltámadásáról tesz tanúságot, leintik és kigúnyolják, emberileg érthető módon. Hitvallásunk ugyanis két olyan dolgot is állít egyszerre, ami a korabeli ember gondolkodása és köznapi tapasztalata számára lehetetlennek tűnt. Lehetetlen, hogy egy halhatatlan isten meghaljon és lehetetlen, hogy egy halandó ember feltámadjon a halálból.

A keresztény Örömhír szerint azonban ez történt, mégpedig Jézus szabad akaratából hozott döntése alapján: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.” (Jn 10,17-18) Ez a hitetetlenül erős kijelentés - aminek igazságát Jézus igazolta azzal, hogy meg is tette, amit mondott -, csak akkor elfogadható, ha a názáreti Jézus, ez a köztünk élő ember valóban Isten, akinek szuverén döntési joga és hatalma van még a halál felett is. Jézus ugyanis a „halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a gonoszt, és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett” (Zsid 2,14–15).
Jézus Krisztus rendkívül tudatosan készült küldetése beteljesítésére. Azonosította magát az izajási „szenvedő szolgával” és tudta azt is, hogy útja egyenesen a keresztfához vezet. Földi életének utolsó hetében így szól az őt követőkhöz: „Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért.” (Jn 12,23-27)
A keresztfán kifeszítve a 22. zsoltárt imádkozza, ami egyszerre a teljes elhagyatottság, de egyben a mindent legyőző hit, bizalom és remény imája is. Így kezdődik: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Távol van szabadulásomtól hangos jajveszékelésem.” (Zsolt 22,2) Ez a zsoltár egyszerre ima és prófécia, de a keresztre feszítés pillanatában a prófécia beteljesedése is. „Én azonban féreg vagyok, nem ember, embereknek gyalázata, népnek utálata. Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem, félrehúzza ajkát, fejét csóválgatja: Az Úrban bízott, mentse meg őt, szabadítsa meg, ha kedvét leli benne.” (Zsolt 22,7-9) – s valóban, ezekkel a szavakkal gúnyolják a szenvedő Messiást a kivégzését figyelők.
Szétfolytam, miként a víz, minden csontom kificamodott, szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, lesújtottál a halál porába. Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhattam minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.” (Zsolt 22,15-19) – mindez beteljesedett, szinte szóról-szóra így történt.
A zsoltár azonban nem a szenvedés és a halál képeivel zárul, hanem a feltámadás és a győzelem örömhírével, ami az egész világon elterjed és Istenhez vezet minden népet: „Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben; amit fogadtam, teljesítem azok előtt, akik félik őt. Jóllakásig esznek majd a szegények, akik keresik az Urat, dicsérik majd őt: Éledjen fel szívük mindörökre! Észbe kap és megtér az Úrhoz a föld minden határa, és leborul színe előtt a nemzetek valamennyi családja. Mert az Úré a királyi hatalom, és ő uralkodik a nemzeteken. Csak őt imádják mind, akik a földben alszanak; leborulnak előtte mindazok, akik a porba leszállnak. Neki él majd a lelkem, Neki szolgálnak majd utódaim. Az Úrról beszélnek az eljövendő nemzedéknek, az ő igazságát fogják hirdetni a születendő népnek: Így cselekedett az Úr!” (Zsolt 22,26-32)
Jézus Krisztus, az örök főpap belépett Isten örök szentélyébe és önmagát, mint tiszta és szeplőtelen Bárányt felajánlotta és feláldozta Istennek, értünk. „Erre a templom függönye (mármint a szentek szentjét mindenkitől elzáró és eltakaró függöny, ami mögé a főpap is csak évente egyszer léphetett be, áldozatot bemutatva a népért) kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, sziklák repedtek meg, sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek. A százados és a többiek is, akik Jézust őrizték, a földrengés és a történtek láttára igen megijedtek: Ez valóban Isten Fia volt – mondták.” (Mt 27,51-54)
Soha ilyen nagy jelentőségű, az egész világmindenséget megrázó és minden létező sorsát meghatározó esemény nem történt, és soha többé nem is fog történni, mint ez. Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett és örökre szabaddá tett minket is a bűn hatalmától, amennyiben elfogadjuk ezt tőle: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8, 38–39) – írja Pál apostol.
Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért, mi pedig vele együtt feltámadunk a halálból, hogy kegyelemről kegyelemre, győzelemről győzelemre lépkedjünk előre, még ha küzdelmek és szenvedések, bukások és felállások közepette is. Ebben a küzdelmes életben pedig nem vagyunk magunkra hagyatva: „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk” (Zsid 4,14–16).
Hiszekegy-sorozat 11. rész, Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)