Keresztény Magyarország – mítosz vagy vízió?

Kategória: Eheti Megjelent: 2021. február 08. hétfő

Mítosznak nevezzük azokat a nagy gondolati rendszereket, amelyek magukban hordják saját igazolásukat s egy közösség, társadalom szellemi összetartó erejét, hitét adják. Ilyenek a vallások, de ilyen volt kommunista ideológia vagy a liberális piacgazdaságba vetett hit, de ilyen volt a két világháború között a „keresztény Magyarország” mítosza is (benne a kultúrfölénnyel és a határrevízió követelésével). Egy mítosz azonban csak addig tudja betölteni szerepét, amíg a közösség tagjai azt elhiszik és céljaikat ehhez igazítják.

Ha egy mítosz kiüresedik – esetleg mert a valóság egyre jobban rácáfol -, és már nem tudja betölteni szerepét, akkor válságba kerül és végül összeomlik, alakítói és követői pedig új mítoszt keresnek és konstruálnak maguknak. A kommunizmus mítosza így üresedett ki és bukott meg az 1970-es évek végére, a liberális piacgazdaság mindenhatóságába vetett hit pedig épp napjainkban. A II. Világháború végére halálos sebet kapott a „Keresztény Magyarország” mítosza is, a valóság már oly sok ponton cáfolta a hirdetett eszmét, hogy az fenntarthatatlanná vált.
Tudjuk, hogy ha egy politikai vezetőnek sikerül egy jó mítoszt kialakítania maga és rendszere körül, az nagy erővel bír. Ilyen volt Kádár János Magyarországán a fridzsider-szocializmus eszméje a „még mindig nekünk a legjobb” érzületével, ami segített harminc évre stabilizálni a rendszert. Ilyen lett volna az ezredforduló után a „polgári Magyarország” mítosza is, ami azonban néhány dicsőséges év után váratlanul elhalálozott - és most ilyennek szánják a keresztény Magyarország toposzát is.
Vajon mennyiben feleltethető meg ez az új mítosz a valósággal? Sajnos kevéssé. Ha a vallási életet nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy bár kiépültek az egyházi infrastruktúrák, iskolák, templomok, szociális és egészségügyi intézmények, média, a magukat gyakorló kereszténynek vallók száma csökken (és elöregszik). Talán reménykedhetünk, hogy „a maradék”, az hívőbb, krisztusibb és dinamikusabb lesz, egy új magvetés – de ezzel azt is elismerjük, hogy a népegyházi álmok egyelőre nem többek vágyaknál. Ha az egyház társadalmi tanításának megvalósulását nézzük, akkor pedig azt láthatjuk, hogy inkább távolodunk az eszménytől: a társadalmi mobilitás (és a felemelkedés lehetősége) csökken, a szegények és gazdagok közötti távolság nő, a szociális hálón egyre újabb szakadások keletkeznek… A média erősen pártosodik, de pártállástól függetlenül kiszolgálja a legalacsonyabb ösztönöket is, hogy nézettségét, olvasottságát növelje (azaz a krisztusi etikának nincs befolyása e területre).
A propaganda – minden mítosz étele és itala - messze túlnyúlik a tényeken. Hősiesen küzdünk az abortusz ellen, közben hazánkban ma ugyanolyan könnyen lehet abortálni egy magzatot, mint évtizedekkel ezelőtt (a törvényhozásban pedig tárgysorba se vették a szigorítás lehetőségét). Beleírjuk az alaptörvénybe, hogy a házasság egy férfi és nő kapcsolata, ami keresztény masni a polgárjogi törvényen, ami egyébként engedélyezi az azonos neműek élettársi kapcsolatát, annak minden előnyével együtt. Elöregedő és –néptelenedő, gettósodó hazánkban talán már az is segítség lenne, ha családbarát kormányunk az adókedvezmények és kedvezményes hitelek mellett – ami pont a legszegényebb, de legtermékenyebb rétegeknek semmit sem nyújt – végre megemelhetné a 12 éve változatlan családi pótlék összegét…
Nem folytatom. Mi lenne, ha a keresztény Magyarországot nem, mint politikai hatalmat legalizáló mítoszt (propagandaterméket) akarnánk fenntartani, hanem úgy tekintenénk rá, mint vízióra, olyan jövőképre, ami érdekében cselekednünk kell?
Azt ugyan nem tudjuk elérni, hogy a média többé ne áruljon hamis portékát, de azt elhatározhatjuk, hogy mi mostantól erősen törekszünk a tiszta beszédre, a csúnya szavak kerülésétől kezdve minden rágalmazás, megítélés, viszály-szítás elutasításáig. Ha elutasítanánk a letelepedési kötvények törzsi lopását, de pártolnánk egy ésszerű letelepedési politikát? Ha felszólalnánk a legszegényebbek megsegítése mellett? Ha minden élethelyzetben és minden fórumon igyekeznénk megmutatni, hogy a kereszténység az nem politikai termék, hanem életforma, Jézus Krisztus tanításának követése és megélése?
Igen, egy ilyen Magyarországban szívesen élnék, egy ilyen Magyarországért szívesen küzdök, egy ilyen vízió valóra váltása valóban segítség és megújulás lenne egyházunknak és hazánknak…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés