Egy problémás ember

Kategória: Eheti Megjelent: 2021. január 25. hétfő

 Mi történt ezzel az emberrel? Egyszerű, de rendes és tisztességes ember volt, rendes szakmával és békességben a családjával, rokonaival. Aztán egyszerre otthagyja mindezt, csavarogni kezd, embereket gyűjt maga köré – hát honnan vette erre a bátorságot? Prófétának mondja magát, vagy ki tudja, még többnek, megbotránkoztatja az embereket és még arra is vetemedik, hogy ostorral űzze ki az árusokat a templomból - ki hatalmazta őt fel erre? Tanítani akar, de milyen alapon?  

 Jézus nyilvános működése alatt szembe ment a társadalmi elvárásokkal és áthágta a vallási előírásokat. A legrosszabb társaságba keveredett és még dicsekedett is velük. Kora legnagyobb sztárja lehetett volna, ehelyett rabszolgamódra végezte. Mi értelme volt ennek?

 Az „ács fiának” megítélése egyáltalán nem volt egyértelmű, sok kifogást lehetett vele szemben támasztani, és támasztottak is. „Falánk és borissza ember, bűnösök barátja” – mondták róla, s nem véletlenül. Jézus ugyanis szeretett együtt lakomázni az emberekkel, mert így kötetlen formában találkozhatott és beszélgethetett velük. (Egész pontosan: „asztalhoz dőlt velük” az akkor szokásos módon, oldalukra dőlve, könyökükre támaszkodva ettek és beszélgettek…) Bárki meghívhatta őt, olykor pedig ő választott ki a vallásos emberek számára elfogadhatatlannak tűnő vacsorapartnereket. (Mint például Zákeust, az adószedők gyűlölt vezetőjét, akihez elment, s aminek eredményeként Zákeus bűnbánatot tartott és megígérte, hogy jóváteszi bűneit. Ezt persze már nem tudták azok, akik csak bemenni látták az adószedőhöz, hogy „vele mulasson”).

 Úgy tűnhetett, hogy Jézus rendkívül makacs ember, aki nem hallgat a jó szóra, nem válogatja meg szavait, szükségtelen konfliktusokat vállal, pedig ha kicsit óvatosabb lenne, mindezt elkerülhetné.

 Mindezek tetejébe ez az ember, aki a pogányokkal és a bűnösökkel is szoros kapcsolatban állt, többszörösen is megszegte a szombatot és más ószövetségi törvényeket, képmutatással vádolta a nép legtekintélyesebbjeit és azt sejtette, hogy több náluk, hogy ő Dávid fia, a Messiás! Hát nem igaza volt az iskarióti Júdásnak, hogy így nem lehet karriert csinálni?

 Jézus átlépett sok emberi konvención, szokáson, leporolt és újraértelmezett egyértelműnek tűnő szentírási igéket, törvényileg tiltott dolgokat művelt – de miért?

 Mindezt szeretetből tette. Tudta és merte annyira szeretni az embereket, hogy akkor is megmondta nekik az igazat – szembesítette őket az életükkel -, ha előre tudhatta, hogy ezért haragudni fognak rá.

 De tehetett-e másképp?

 Jézus hitt a saját prófétai hivatásában. Amikor figyelmeztetik, hogy tanítása és élete botrányt kelt és emiatt üldözik, megvallja ezt. „Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni. Ő azt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.” (Lk 13, 31-33)

 Krisztus követői maguk is részesednek Krisztus prófétai hivatásából – azaz mi is „problémás emberekké válhatunk” -,, ezért jó, ha röviden elgondolkodunk erről is:

 „A próféta hivatása kettős volt: képviselte Isten akaratát az emberek között, ugyanakkor képviselte a népet és közbenjárt értük Isten előtt.

 Isten elválasztotta az Ő emberét a néptől, ugyanakkor mégis közéjük küldte. A Világosság hordozójává tette a sötétségben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség azt nem fogadja be (lásd Ján 1, 5) – ezért a prófétai hivatás sok szenvedéssel járt és általában erőszakos halállal végződött.

 Amikor azonban eljött az „idők teljessége”, az Úr véglegesen rendezni akarta viszonyát az emberekkel. Isten „kimondta” végső Szavát az embereknek, hogy így teljesen és tökéletesen kiengesztelődhessünk Vele. A Szava előtt elküldte Jánost (Keresztelő Szent Jánosról van szó) - aki az Ószövetség utolsó és egyben az Újszövetség első és legnagyobb prófétája volt -, hogy meghirdesse ennek a kegyelmi időnek az elérkezését. Isten utolsó próféciája, szava azonban nem „valami”, nem néhány kifejezés volt, hanem maga a Szó, az Ige: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 1-14)

  (…) Ez a különleges és személyes részesedésünk Krisztus prófétai küldetéséből – általános értelemben – tehát nem más, mint törekvésünk a krisztusi életre: küzdelem a bűnök ellen és az életszentségért és a Szentlélek gyümölcseiért: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, fegyelmezettség…

 A krisztusi élet ugyanis önmagában is prófétai jel, amely ellene mond a világnak és világít a sötétségben. Ehhez persze előre kell haladnunk az önismeretben és Isten-ismeretben, felismerni személyes bűneinket – de jó az is, ha meg tudjuk nevezni azokat a strukturális bűnöket is, amelyek csapdájában esetleg közösségeink, családjaink vagy egész társadalmunk vergődik. Személyes bűnök alatt nem csak a darabszámra felsorolt vétkeket értem, hanem a hét főbűn nagy hajlamait: kevélység (büszkeség), kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag és lustaság (jóra való restség).

 Olykor már annak kimondása is prófétai tett, hogy valami bűn. Hogy a lopás nem menedzser-szemléletű gazdagodás, hogy a paráznaság nem a „szabadság kibontása”, hogy a megszólás és ítélkezés még nem bátor kiállás az igazság mellett, vagy épp, hogy az abortusz nem a nő önrendelkezési joga, hanem egy önálló emberi élet legyilkolása.

 Amikor azonban szembesítjük önmagunkat és a világot a bűneinkkel – például olyan strukturális bűnökkel, amiktől a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek -, emlékeztetnünk kell magunkat II. János Pál pápa mondatának második felére is: „és új utakat keres, hogy Isten országának evangéliuma a történelemben megvalósuljon”. Tehát „ne szeressünk csak szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal (1Ján 3, 18). Ha elakadtunk, kérnünk kell, és a Szentlélek bölcsességgel és kreativitással áld meg minket és bőségesen teremt lehetőséget és alkalmat, hogy cselekedhessünk..." (Sípos (S) Gyula: Prófétai élet, részlet.)

Azt a következtetést vonhatjuk le tehát, hogy a Jézussal szembeni ellenállás nagysága Jézus emberi nagyságát mutatja: szerette annyira Istent, hogy akkor is kitartson küldetése mellett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ennek kereszthalál lesz a vége.

Sípos (S) Gyula - Részlet a Jézus Krisztus élete című könyvből (www.szeretetfoldje.hu)

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés