Ahogy a sötétségben felragyog a világosság

Kategória: Eheti Megjelent: 2020. október 26. hétfő

Ebben az időben, amikor olyan sok minden miatt aggódhatunk és annyi minden nyugtalaníthat minket, szeretnék megosztani néhány történetet a saját életemből arról, hogyan mutatkozott meg Isten világossága a világ sötétségében.

1.Gyerekkorom óta szemüveges vagyok. Megtérésem után, amikor még azt hittem, hogy az a hit, ha addig erőltetek valamit Istennél, amíg meg nem teszi, a szemüveget is letettem - de hát csak vaksi maradtam. Hát, ha Istennek jobban tetszem szemüvegesen, legyen! – poénkodtam, és újra felvettem a szemüveget. Teltek-múltak az évtizedek, aztán néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy szürkehályog nő mindkét szememen. Nem foglalkoztam vele, elfogadtam, hogy egyre rosszabbul látok – aztán idén, amikor iskolaorvoshoz kellett menni vizsgálatra, lebuktam, hogy már a betűket se nagyon látom a táblán - szemorvoshoz parancsoltak. Műtét után döbbentem rá, mennyire hozzászoktam már, hogy félsötétben élek, és mennyivel jobban, tisztábban és világosabban látok most. A példa értelme: ugyanígy szokik hozzá a szívünk is a világ sötétségéhez, de ha Isten meggyógyítja...
2.Ha már iskola. Tíz évig dolgoztam egy művelődési házban, utána nagyjából tíz évig szerveztem egy kis könyvkiadót, és mellé a missziós munkát. Aztán világossá vált, hogy a további fejlődés érdekében az egyiket el kell engednem. A missziós munkát választottam, a könyvkiadás rovására. (A kiadót átadtam, aztán meg is szűnt, én pedig már leginkább csak a saját könyveimet adom ki, illetve ami közel áll a szívemhez.) Eltelt néhány év, amikor egy barátom szólt, hogy az iskolában tanárhiány van, elmennék-e napközizni. Különösebben nem lelkesedtem a dologért, de ha kell… Úgy döntöttem, hogy, megkérdezem a családom és a közösségem, mit szólnak az ötlethez, és azt elfogadom: naná, hogy azt mondták, menjek csak el dolgozni! (Magamban meg is voltam bántódva, mert úgy éreztem így is sokat dolgozok – de az ember állja a szavát, ha már kimondta...) Az iskolában aztán a kamasz gyerekek között gyorsan rádöbbentem, hogy nem vagyok én olyan türelmes és szerető szívű, mint gondoltam! Az alsós kisgyerekek között pedig azt éltem meg, milyen könnyen tudnak elfogadni, őszintén szeretni és lelkesedni. Tanítónak mentem, de tanuló lettem Isten iskolájában és a szívem gyógyult közben. Tanulság: amikor azt hiszed, hogy Isten a nehézségekbe visz, épp akkor világítja át a szíved…
3.Édesapám gyerekkora óta nem járt templomban, csak ha valaki esküvőjére el kellett menni udvariasságból. Azt mondta, ő megbeszélte „az öreg kaporszakállúval” (mármint Istennel), hogy kölcsönösen nem szólnak bele egymás dolgaiba. (Gondoltam is magamban, nagy baj lenne, ha Isten is így gondolná…) Hiába erőltettem, próbálkoztam, semmi sem segített. Aztán beteg lett és kórházba került. Hívtak minket telefonon, hogy nagyon rosszul van, ha még életben akarjuk találni, utazzunk le hozzá Szolnokra. Valóban, már haldoklott, s nekem is csak egy szót mondott alig érthetően: papot! Isten kegyelme, hogy néhány nappal előtte volt nálunk a Szeretetláng kápolnában egy szolnoki pap, aki megadta a telefonszámát, így gyorsan felhívtam, ő pedig épp az utolsó pillanatban megérkezett… Azaz: ha sötétségben járunk is, Isten ott van mindvégig, a legutolsó utáni pillanatig is, hogy kiragadhasson minket a sötétségből és átmenthessen az örök világosságba.
4.Ha már a kápolna: ottani közösségi életünk komoly veszélybe került 2011. után. Elhunyt Angyi néni, a közösségünk oszlopa – az ő telkükön áll a kápolna -, és a pékséget is bezárták, mi pedig ott maradtunk víz és villany, fűtés és világítás nélkül. Télen hidegben és sötétben, gyertyával világítva és pokrócokkal takarózva ültük végig a heti kétszeri közösségi alkalmunkat. Három évig tartott ez az állapot. Közben járni kezdett közénk egy többgyerekes házaspár. Megszerették a helyet, és a vállalkozó férj és apuka felajánlotta, hogy megveszi a tulajdonosoktól az egész helyet (telket és épületeket), gyűjtsünk mi is pénzt… és a sötétségből szó szerint világosság lett! Immár két éve, hogy az Isten kegyelméből és a nagylelkű testvérek adományaiból felújított kápolnában és az Angyi néniék házából kialakított közösségi házban működhetünk… Tanulság: tarts ki, Isten kegyelme végül mindig megérkezik!
5.A házunktól a templomunkhoz egy kis erdei úton át lehet leggyorsabban eljutni. Ez a kis út azonban ősztől tavaszig reggel és este egyre sötétebb, a teljes feketeségig. Okos emberek ezért zseblámpával mennek át rajta – én azonban nem vagyok okos ember, a lámpám is otthon felejtem, meg nincs is. De ha szememmel nem is látom, a lábammal már megtanultam az utat, hiszen más a járás a kitaposott ösvényen, mint körülötte… Hasonlóképp: ha begyakoroljuk magunkat a krisztusi életbe, akkor ha sötétségben járunk is, akkor is az Isten készítette ösvényen haladunk előre az élet erdejében.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés