Kóma és életjelek

Kategória: Eheti Megjelent: 2020. szeptember 21. hétfő

Az elmúlt hónapokban szinte kómában lévő egyházunk – na jó, ez írói túlzás, csak a szomorúság mondatja velem - újra életjeleket, pontosabban némi missziós életjeleket mutat: többen nyílt és nyitott alkalmakat szerveznek, még Szentlélek-szemináriumot is hirdetnek (ezt nálunk is többen kezdeményezték). Mi hiányzott eddig, ha most, a „második hullám” idején lehet azt, amit előtte nem? Nézzünk bele zsebtükrünkbe, hogy önismeretre, bűnbánatra és megújulásra juthassunk.

Azt talán már beismerhetjük, hogy a tavaszi járvány idején hozott egyházi rendelkezések eltúlzottak voltak. Templomban épp annyira lehet és lehetett elkapni a vírust, mint a boltokban, a munkahelyeken vagy a tömegközlekedési eszközökön, illetve éppúgy be lehetett volna tartani az előírásokat – mint ahogy most be is tartjuk a kinyitott templomokban.
Vajon miért reagáltunk így tavasszal a járványra? Miért hagytuk magára – írom többes számban, részt vállalva a bűnben -, hívő népünket a bajban? Miért vontuk meg tőle a mennyei mannát és a találkozás lehetőségét?
Mielőtt a választ keresnénk, ismerjük el, hogy mindez nagy károkat okozott az egyházban. Jórészt illúziónak bizonyult, hogy az eucharisztiától megfosztott nép majd annál jobban fog vágyódni a templom és a mise után – mindenki láthatja, mennyivel kevesebben járnak most a templomba. Az emberek megtanulták a leckét és hosszú időre felmentették magukat vallási kötelezettségeik alól. (Ugyanilyen illúziónak bizonyult abban reménykedni, hogy a járvány miatt majd környezettudatosabbak lesznek az emberek. Épp ellenkezőleg, alig vártuk, hogy visszatérhessünk a régi jó rossz szokásainkhoz.) Mi tettük lehetővé, hogy „kiiratkozzanak az egyházból”, a mi felelősségünk ez, bár nyilván más a része ebben a bíborosnak, püspöknek, plébánosnak, illetve civil hívőnek. (Mi megtartottuk közösségi programjainkat az „első hullám” ideje alatt is, betartva a mindenkire vonatkozó szabályokat, és egyelőre úgy tűnik, túléltük a járványt. Ez persze nem csökkenti felelősségünket a közös bűnben, hiszen teljesen biztos, hogy sokkal többet is tehettünk volna…)
A tavaszi rossz döntés okai között biztos ott a félelem és szorongás, a szervilizmus (a világi hatalomnak való megfelelés és behódolás) és persze jogos aggodalom is. Mögöttük azonban ott a legsúlyosabb ok: a hitetlenség. Három éven keresztül imádkoztatta velünk egyházunk az eucharisztikus kongresszus imáját, amiben megvalljuk, hogy Ő a mi orvosunk és mesterünk, barátunk és táplálékunk, és kértünk bátorságot, hogy elvihessük Őt minden embernek. Nos, megkaptuk a lehetőséget, hatalmas lehetőséget, hogy a járvány ideje alatt ezt megtehessük (nem ész nélkül, hanem betartva a mindenkire vonatkozó előírásokat, stb.) – és megtettük?
Épp ellenkezőleg. Kiderült, hogy Kongresszusként mi monstre látványosságot szerettünk volna – olyan esztelen tervekkel, mint sokezer elsőáldozó együtt, nem gondolva a szülőkre, felkészítőkre, az egész személyes és kisközösségi voltára -, meg tudományos konferenciákat… Jut eszembe, hát azokat éppen meg lehetett volna tartani - ha elsős kisgyerekeket lehetett interneten keresztül oktatni, akkor talán a nagytiszteletű urakat is meghallgathattuk volna így (mint ahogy most, az utolsó pillanatban szerveztek is néhány internetes közvetítést).
Isten bevilágított a szívünkbe és megengedte, hogy meglássuk, valójában hogyan is állunk vele és testvéreinkkel. A kép nem szép, de nem is javíthatatlan. Még nincs elveszve semmi, még jönnek napok a napok után, még bűnbánatot tarthatunk és kérhetjük újra Istent, hogy adjon erőt, hitet és bizalmat, körültekintést és bölcsességet, hogy valóban megmutathassuk az Ő erejét és szépségét, jóságát és szeretettét az embereknek.
Itt a lehetőség, és hálás vagyok Istennek azért, hogy több közösség, missziós szervezet is újra aktívan működni kezdett. (Hogy hazánk a Szeretet földje legyen – ehhez mindenkire nagy szükség van!) Az Eucharisztikus Kongresszussal kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy kaptunk egy évet arra, hogy újra végig gondoljuk, hogy mit is akarunk és miért. Valóban Istent akarjuk a középpontba állítani, vagy csak egy újabb emléket a mulandóságnak?
Nehogy megint csak a lejáratódott nagy szavaink maradjanak – a szégyen pírja a miénk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés