Miért lettem, és miért maradtam katolikus?

Kategória: Eheti Megjelent: 2020. augusztus 17. hétfő

25 évesen tértem meg a városmajori kis katolikus karizmatikus közösségben, de egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy végül katolikus keresztény leszek. Leendő feleségem testvére egy kis szabad keresztény gyülekezetbe járt, és az is jó hely volt. Ráadásul akkoriban az orrunk előtt, az utcán árusított újprotestáns könyvek nyelvezete sokkal frissebb és olvasmányosabb volt, mint a csak a katolikus könyvesboltokban kapható könyveké…

Hogy az elején inkább a katolikus közösséghez húzott a szívem, annak nagyon emberi okai voltak. A városmajori közösségbe kedves emberek jártak és Isten tüze égett a szívükben. Aztán meg a másik helyen úgy láttam, hogy minden a pásztor kezében összpontosul, gondoltam – mint ambiciózus fiatalember -, itt nekem nem sok babér teremne…
Az is számított, hogy amikor már felfogtam, hogy gyónni kellene menni – és még néhány „apróság” -, jó paphoz, Katona István atyához irányítottak, aki kellő türelemmel és érzékenységgel foglalkozott velem, velünk (és amikor Törökbálintra költöztünk, itt is jó benyomások értek minket). Egy szóval, a katolikus egyházról szerzett első ismereteim - a demó-változat -, pozitív volt. Később aztán rájöttem, hogy a reklám és a valóság az két külön dolog, hogy a mi egyházunk is ezer sebből vérzik, s talán máshol egyszerűbb lenne az élet… Van azonban néhány dolog, ami mégis megtartott a katolikus egyházban.
Az első ezek közül a szentek voltak. Akkoriban faltam a mindenféle keresztény könyveket, köztük a szentek életrajzait is, amelyek teljesen lenyűgöztek. Úgy láttam, hogy bár minden keresztény felekezetben lehetnek nagyszerű emberek, példaképek, a kereszténység legnagyobb emberei, szentjei a katolikus egyházban vannak. (És persze, naiv éretlenségemben én is közéjük akartam tartozni, ehhez képest még most is csak a tisztulás útját járom, pedig eltelt azóta harminc év – na de, ez egy másik történet…) Ha ők katolikusok voltak, akkor nekem is itt a helyem.
Aztán arra is rájöttem, hogy a katolikus egyházban a legmélyebb a hit, szemben némely agyonreklámozott gyülekezetek (és általában a protestáns világ) önértelmezésével. Mi valljuk legteljesebben az apostoli hitvallást, hiszünk a szentek közösségében, merjük szó szerint venni Jézus szavait – pl. arról, hogy az Ő teste valóban étel, vére valóban ital, szóval az Oltáriszentség valóságát -, és azt láttam, hogy a katolikus teológia messze túl van a felszínes biblia-magyarázatokon, valóban megalapozott, biblikus és értelmes. Ez nagyon fontos volt nekem, aki szerettem az értelmes beszédet (és vitát).
Az is fontos volt nekem, hogy az egyház elég nagy és sokszínű ahhoz, hogy abban mi is, mások is helyet találjanak. Mert igaz, hogy nagyon világi is tud lenni és vannak benne rettenetesen merev emberek is, átjárják az evilági ambíciók és némely helyeken a plébános nagyobb úr még az Istennél is – de van benne szabadság és lehetőség is, vannak nagyszerű vezetők és közösségek is, amelyekhez lehet csatlakozni, és növekedni.
Sokat jelentett és jelent ma is számomra, hogy az egyházi szentségekben megtapasztaltam Isten köztünk lévő, szerető, gyógyító és szabadító jelenlétét. A szentmise élő valóság, az Oltáriszentség valóban Krisztus Teste, a gyónásban valóban megszabadulunk vétkeinktől – mindezt Jézus szavai szerint -, ha pedig ez így van, hogyan hagyhatnám ezt el?
Nem mintha nem lett volna késztetésem erre. Azt gondolom, hogy mindenki, aki akart már tenni valamit Isten országáért, megtapasztalhatta az Egyház (nagy E betűvel, beleértve minden felekezetet) „sötét oldalát”. Az időnként szinte már hihetetlen értetlenséget, ellenállást és merevséget. Hogy olykor még mindig a régi válaszokat erőltetik az új problémákra, kihívásokra. A gyanakvást, értetlenséget, elzárkózást és néha kifejezett rosszindulatot. Bizony, a szomszéd kertje olykor zöldebb, de legalábbis annak látszik…
Harminc éve vagyok tudatosan római katolikus keresztény. Nyilvánvalóan csak nagyon keveset látok egyházunk való életéből, s az a kevés is hol fellelkesít, hol elcsüggeszt. Isten kegyelme végtelenül nagy, az emberi butaság kútja pedig mélységesen mély, s mindkettő itt van velünk, bennünk. Na de ki az, aki megtagadja anyját csak azért, mert az beteg és öreg? Ugyanígy nem tagadhatjuk meg egyházunkat sem, hanem épp bajában szeretjük egyre jobban, hogy Isten gyógyító szeretete átjárhassa, s rajta keresztül az egész világot…
Sípos (S Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés