A szeretet mindenkié…

Kategória: Eheti Megjelent: 2019. május 06. hétfő

Amikor a ’90-es évek első felében ezt a jelmondatot írtam a logónk alá – olykor nagy Sz betűvel, hiszen Isten a Szeretet -, még minden egyszerűnek tűnt. Lángolt a szívem Istenért és magától értetődő volt, hogy „mi” mindenkit szeretünk... Hogy aztán képesek vagyunk-e rá, valóban akarjuk-e szeretni a körülöttünk lévőket? Ez a kérdés fel sem merült…

A művelődési házban, ahol akkor dolgoztam, ingyenes családi napokat szerveztünk, közös játékkal, ebéddel, bábszínházzal, kézműves foglalkozással, és a program mindig úgy kezdődött, hogy megfogtuk egymás kezét – szülők és gyerekek -, és elénekeltük „A szeretet mindenkié” című dalt. (Ezt a jó szokást azóta is tartom, ha gyerekműsort csinálunk.) Aztán persze volt, hogy valakit el kellett küldeni, mert sehogyse tudott együttműködni a többi gyerekkel, de – ezt ma már szégyenkezve vallom be -, nem nagyon gondolkodtam azon, hogy tényleg ez volt-e a legjobb, leghelyesebb megoldás.
Aztán Isten szépen, lassabban-gyorsabban, de ébresztgetni kezdte a szívem: ha már egyszer ez a jelmondatunk – és e mondat nélkül a víziónk is, mármint, hogy „Hazánk a Szeretet földje legyen”, megvalósíthatatlan -, akkor ennek mi is a valóságos tartalma és hogyan is kellene ezt megélni.
Biztos közhely, de ettől még igaz, hogy szeretni egyszerre a legkönnyebb, ugyanakkor a legnehezebb. Általában értjük, hogy mit jelent szeretni, hiszen azt akarjuk, hogy minket szeressenek. Ha másból nem, hát a fájó hiányból tudjuk, mi után is sóvárgunk. Még azt is értjük – még ha nem is éljük -, hogy másokat is szeretni kell(ene). (Közbevetésként: keleti guruknál „szocializálódott” embereknél látom, hogy mérhetetlenül sokat tudnak beszélni a szeretetről, de valahogy mindig önmaguknál lyukadnak ki: hogy a mélyebb, szellemi szeretetért most miért is kell elhagyniuk a házastársukat – „szabadon engedik”, mert csak így fejlődhetnek tovább -, miért is nem kell segíteni a másiknak – mert annak az a karmája, hogy ilyen nyomorult -, szóval csupán a mélységes önzésüket burkolják divatos lózungokba.)
A karizmatikus ajándékok közül a szeretet karizmája tűnik a legegyszerűbbnek és leghétköznapibbnak. Olykor csalódott is az, akinek azt mondják, hogy ezt az ajándékot kapta. A prófétálás, gyógyítás sokkal látványosabb, erőteljesebb, hát még, ha valakinél el is dőlnek az emberek! Pedig a szeretet az alapja és a beteljesedése mindennek, sőt, a szeretet hordozza az összes többi karizmatikus ajándékot is (és megfordítva: szeretet nélkül minden hamissá válik).
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, el kell ismernünk, hogy szeretni a legnehezebb. Ha komolyan vesszük, hogy szeretni akarjuk Istent teljes szívünkből, erőnkből, lelkünkből, és felebarátunkat mint önmagunkat (mégis csak ez a főparancs), akkor újra és újra olyan határhoz érkezünk, amit már  egyáltalán nem szeretnénk átlépni. Miért adjak én ennek az embernek a pénzemből, az időmből, amikor egyáltalán nem érdemli meg? (Feledve, hogy egyébként én se érdemeltem meg Isten szeretetét, Ő előbb szeretett engem…)
-Uram, ezt az embert már csak Te tudod szeretni!
-Igen, de rajtad keresztül szeretném szeretni őt…
Ha komolyan vesszük, hogy a szeretet - és nagy Sz-szel is, mint Isten, Szeretet -, mindenkié, akkor nem marad más választásunk, mint nekünk is szeretetté, krisztusi emberré válni. Mindig átlépve azt a határt, ami távol tartana a másik embertől. (Valaki egyszer azt mondta, akkor kezdted el valójában az adakozást, amikor már fáj adni – engem ez a mondat megrémít, mert pontosan rátapint a fájó pontra…)
Új jelmondatot nem lehet választani. Nem marad más, mint ezt valahogy egyre jobban megélni, abban bízva, hogy ha a szeretet mindenkié, akkor az enyém is, és tudom, hogy amit adok, az mind semmi ahhoz képest, amit kapok. Istentől és felebarátaimtól…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés