Amilyen egyházat nem szeretnék

Kategória: Eheti Megjelent: 2019. április 22. hétfő

Az a gyanúm, hogy az egyházunkat kritizáló kedves testvérek, miközben hősiesen vissza akarnak térni valami elképzelt aranykorba, valójában nem tudják, mit (és miért) beszélnek. (Abba bele se merek gondolni, hogy tudják, és mégis azt akarják.) Ezért most szeretnék néhány egyszerű mondatot írni arról, én miért is nem szeretnék visszatérni ebbe az „aranykorba”.

Az biztos, hogy én nem szeretnék olyan egyházat, ahol a püspököt excellenciás úrnak, a pápát eminenciás úrnak kell szólítani (kézcsókkal), ahol a pápa, a fején a hármas hatalmat jelző tiarával ül megközelíthetetlen trónján. Ahol évszázadonta csak egy-két embernek ismerik el életszentségét és ahol egy lengyel érsek – akit most Szent II. János Pál pápaként tisztelünk – a pápai trón közelébe se kerülhetne. Ahol Prohászka püspök szociális igazságosságról szóló könyveit indexre lehetett tenni – egyáltalán, hány olyan jelentős teológus alkotott a XX. század első felében, aki nem került a tiltólistára, de legalábbis a közelébe? (Szegény mai lázadók, végig se gondolják, hogy ilyen lelkülettel a zsinat előtti egyházban már ők is rég a kitaszítottak között lennének…)
Nem szeretnék latin nyelvű, régi rítusú szentmisét a mostani helyett. Örülök, hogy értem és érthetem a liturgiát és nem „misét hallgatok” – mint a zsinat előtt -, hanem „részt veszek” a közösségi, szent cselekményben. Nem a pap hátát látom, aki nekem háttal „celebrál”, -, én meg közben olvashatom az imakönyvem, már ha megteszem -, szóval nem csak nézek, mint Marci a moziban, hanem a pappal együtt, mint Isten népe, részesévé válok a világ legnagyobb csodájának. (Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a tridenti mise nem szép vagy felemelő, és érvényes is természetesen, de engem nem bevonz, hanem eltávolít…)
Nem szeretném, hogy a pap a szentségi, kegyelmi pozícióját újra visszacserélje világi, hatalmi pozícióra. (Igen, tudom, hogy egyházunkban máig vannak pozíciójukkal visszaélő papok, akik plébániájukat hitbizományként, papi tekintélyüket magától értetődő előjogként, a híveket pedig zavaró tényezőként kezelik – és azt is tudom, hogy milyen irigylésre méltó helyzetben vagyunk, hogy a mi plébánosunk nem ilyen…)
Nem szeretnék olyan egyházat, amelyik újra eltestetleníti Krisztust, gyanakodva néz a gyakran áldozókra, bizalmatlan minden új kezdeményezés iránt és legszívesebben gettóba zárná magát, ahol, mint „igazak”, nyugodtan ítélkezhetnek „a többiek”, a kívülállók felett.
Nem szeretem, hogy az egyház még mindig úgy dönt személyekről, ügyekről, hogy egyszerre vádló, védő és bíró – milyen nagylelkű, hogy így vállalja mindhárom szerepet, s ugyan ki kételkedhetne pártatlanságában? -, s képes a gyanúba kevert megkérdezése nélkül is dönteni az illető ügyében.
Nem szeretnék újra visszatérni olyan megcsontosodott szabályok mögé, amelyek megölik az életet. Nem uniformizálódást szeretnék, hanem sokféleséget. Rosszul értelmezett „szilárdság”, merevség helyett rugalmasságot - ami természetesen nem jelentheti a hit és etika relativizálását, de pontosan jelenti azt, amit Jézus úgy fogalmazott meg, hogy nem az ember van a törvényért, hanem a törvény az emberért.
Értem én – vagy érteni vélem -, hogy ebben a kaotikus világban sokan szeretnének egy biztos pontot találni, amihez hozzátámaszkodhatnak, ami enyhítheti szorongásukat, ami biztos külső tartóoszlop, amihez ha igazodnak, akkor magukat is tisztának és igaznak, jó helyen lévőnek tudhatják. Ezt szeretnék megtalálni az egyházban, a hierarchiában, a pontosan és logikusan levezetett törvényekben – és egy bizonyos pontig ez természetes, magától értetődő és igaz is. Csakhogy az élet sokszínűségét nem lehet így kockásítani, az élő Istent pedig még kevésbé lehet beszorítani a törvényekbe (a Lélek ott fúj, ahol és ahogy akar). Jézus Krisztust egykor azok a nagyon rendes, buzgó és szorongó emberek (is) feszítették keresztre, akik az ószövetségi törvényben, a jeruzsálemi templomi kultuszban (és hierarchiában) vélték megtalálni életük biztos támaszát. Ma sincs ez másképp…
A nóta ma is ugyanaz: legyen erős király (miniszterelnök, püspök, pápa), legyen világos útmutatás – ami igazolja szorongásaimat és nem lendít ki a komfortzónámból -, ami pedig ezen kívül van, az eretnekség, modernizmus, antikrisztusi, romboló.
Nem szeretném, hogy az egyház páncél legyen körülöttem (a biztonság illúziója, amely távol tart és kirekeszt), hanem azt szeretném, hogy az egyház a világ érzékeny, fájdalmas, elevenen dobogó szíve legyen, mi pedig ennek az egyháznak a szívében, Kis Szent Teréz szavaival szólva, szeretet legyünk.
A Szeretet termékeny, minden jót növesztő földje.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés