A hiperaktív és a pszichopátiás - avagy a megkülönböztetés fontosságáról

Kategória: Eheti Megjelent: 2018. június 25. hétfő

Néhány példa a megkülönböztetésről, az igaz és a hamis, a jó és a rossz szétválasztásáról, amihez – ha előre akarunk haladni -, szükséges az elméleti tudás, a tapasztalat és a Szentlélek sugallata, a megkülönböztetés ajándéka is. Sokkal nagyobb szükségünk van erre, mint gondolnánk!

Két fiú, mindkettő hajlamos arra, hogy beleszóljon a tanóra menetébe, ha kell, ha nem. Ugyanazt csinálják, de nem ugyanabból az okból! Az egyik hiperaktív, ami azt jelenti, hogy előbb mozdul, mint ahogy gondolkodna. A másik pszichopátiás, azaz végletesen önközpontú (önző), ő tudja, hogy amit tesz, azt nem szabadna – tehát a gondolat megelőzi a cselekvést -, de mivel csak a saját véleménye érdekli, ezért gátlás nélkül cselekszik, ha a kedve úgy tartja. Míg a hiperaktivitást lehet kezelni a mozgásos játékokkal, változatos feladatokkal, jó értelemben vett „kifárasztással”, a pszichopátiást nem, őt csak a kemény fegyelem tudná megtanítani arra, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani. (Legalábbis a pszichológia szerint, hogy ne váljék belőle pszichopata. Megvalósítani ezt persze lehetetlen a mai iskolai körülmények és társadalmi elvárások mellett…)
Három kislány: csendesek, hallgatagok, visszahúzódók. Az egyik szorongó lelkületű, őt biztatni és bátortani kell. A másik pszichés betegségtől szenved, neki speciális kezelésre lenne szüksége, a harmadik pedig bántalmazó családi környezetben él… Három eset, három különböző megoldásra lenne szükség. (És persze minden esetben imára, kitartó, Isten egyre mélyebbre hatoló, gyógyító jelenlétére.)
Amikor Isten gyógyító szeretetéről beszélek, olykor példaként szoktam felhozni, hányféle oka lehet egy gyomorfekélynek. Ha egyszerű fizikai ok (gyomorsav-túltengés), akkor akár egyetlen ima is tökéletes gyógyulást hozhat, a szervezet visszaáll a normális működésre, a fekély meggyógyul és kész. Ha a fizikai mögött pszichés ok is meghúzódik - pl. szorongó személyiség, és ez a szorongás generálja a túlzott gyomorsav-termelődést -, akkor lelki gyógyulásért is imádkozni kell, hiszen amíg a lelki probléma fennáll (és/vagy stresszes élethelyzet, stb.) addig a betegség is újra generálódik. Ha pedig esetleg valami gonosz szellemi megkötözöttség is ott húzódik a betegség gyökerében (pl. a félelem lelke), akkor szabadító imára is szükség van.
De nem csak lelki dolgokban, hanem az élet minden területén nagy szükség lenne arra, hogy előre haladjunk a megkülönböztetés gyakorlásában. Talán visszaemlékszünk még a „régi jó szakikra”, akik ránéztek egy problémára, és már tudták is, hogy mi a baj – legyen szó házépítésről vagy orvosi rendelésről. Saját példámból tudom, milyen jó volt, hogy amikor kisgyerekes szülők voltunk, olyan tapasztalt gyermekorvoshoz tartoztunk, aki a mi túlzott aggódásunkat nyugodt és biztos higgadtságával rendre „leszerelte”. Nem kellett ezer vizsgálatra rohangálnunk, elég volt az ő tudása, (és gondolom imája, hiszen keresztény volt ő is…).
A jó szakácsnő belekóstol az ételbe és tudja, mi hiányzik belőle. Ez tapasztalati tudás, elsajátított képesség, de valami finom lelki érzék is, ami ott működik benne. Ha valaki sok jó könyvet olvas, és kezébe kerül egy csapnivaló, akkor, még ha meg sem tudja fogalmazni miért, érzi, hogy ez nem egy sikerült alkotás. Egy imaszolgálat alatt is olykor lelkünkben, szellemünkben jelenik meg a belső tudás arról, hogy itt most testi vagy lelki problémáról van szó, és mit kell tennünk.
A megkülönböztetés képesség, amit fejleszteni kell, de lelki ajándék is, a Szentlélek ajándéka, amire vágyni kell, amit kérni kell Istentől, és ha megkaptuk, akkor növekedni kell benne. Ugyanakkor a megkülönböztetés döntésekhez kell, hogy vezessen és a döntés alapján tettekhez. Úgy látom azonban, hogy sokszor félünk a döntésektől. Nem akarjuk felvállalni az igenek és nemek a felelősségét. Mivel pedig ezt elmaszatoljuk, könnyen utat engedünk mások még oly ésszerűtlen döntéseinek is. Nem járjuk ki a megkülönböztetés és döntés iskoláját Krisztussal, ezért aztán vallási dolgokban is rendre eltévedünk. Kereszténynek mondjuk és hisszük a Krisztustól távol lévő, sőt tanításával ellentétes dolgokat is, csak elég hangosan mondják nekünk (és/vagy megnyugtassa óemberünket). Hagyjuk, hogy a fülünket csiklandozzák mindenféle tanításokkal, amelyek nem többek egyszerű emberi reflexióknál a világra (jó esetben). Még amikor érezzük, hogy valami nem stimmel, akkor is beleegyezünk, elfogadunk, együtt élünk…
Végül még egyszer: a megkülönböztetés nem érzelem, nem „én úgy érzem”, nem „szellemi kinyilatkoztatás” és nem „én úgy gondolom”, hanem komoly munkával elsajátított tudás, tapasztalat, elsajátított képesség és kegyelmi ajándék. Nincs könnyű út – ahogy egyébként egyetlen szakmában sem -, nekünk pedig vállalni kell a nehezebbiket….
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés